Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
í Szalai János : Pattanásig feszítve Fényszemek keresték a házat. Az út huppanásai táncoltatták az autó reflektorfényét, de végül is ráakadtak a házra, amelynek gazdáját keresték. Igaz, hogy egy kicsit késtek, mert a vendéget, aki olaszul társalgóit a vendéglátóval, egyik helyen tovább feltartották. Az igazgató már nem volt a megbeszélt helyen, csak az új tojásgyár furcsa sziluettje látszott, néhány ablakszem vetítette sugarát az útra, kutyák ugattak, ki is jött egy öregasszony, aki sírós hangon mondta: „Az igazgató elv- táns itt várt, de elment’’. Az állatorvos Moszkvicsa is megállt egy pillanatra a tojásgyár előtt. Ő sem tudott többet, ö is az igazgatót kereste. — Talán otthon van! Erre a talánra indultak el az irdatlan hosszú faluba, amelynek útján akkorákat dobott az emberen a Volga, hogy majd a nyelvét harapta. Az utcák nép- telenek voltak. Mindössze három emberrel találkoztak, és mind a háromtól megkérdezték, merre lakik a gazdaság igazgatója. A harmadik, egy kucsmás kisöreg volt az utolsó megkérdezett, aki három házat tévedett mindössze. A ház valóban új, valóban szép, olyan, amilyennek leírták. A kapunyikorgásra éktelen csa- holásba kezdett a kutya, és nyomban eléjük szaladt egy magas, karcsú, csinos fiatalasszony. Az igazgató felesége. — Tudtam, hogy nem a férjem jön. Öt nem így ugatja! Betessékelte, hellyel kínálta őket. Az egyedül, órákig várakozó asszony örömével örült a vendégeknek. Feketét készített, vermutot tett az asztalra. A rubint színű vermutban sárga citromkarika úszott. Ittak és vártak. Várták az igazgatót Majdcsak előkeríti a gépkocsivezető, aki keresésére indult. Hogy jobban teljen az idő, dicsérték a valóban nagyon szép, tágas, modemül berendezett szobát játszottak az igazgató kisfiával, Lacival, aki minduntalan olyan vizet akart inni, mint amilyen a vendégek előtt csillogott. — Apja fia lesz! — jegyezte meg Kovács. Az asszony bólintott A Sajó megint ugatott. — Ez sem a férjem. A gépkocsivezető tért vissza. — Csak azt akarom megkérdezni, hogy mennyi az igazgató elvtárs gépkocsijáriak a rendszáma? Az asszony megmondta. — Akkor megtaláltam. De csak a kocsit. — Hol van? — A templomnál. A gépkocsivezető elment, a vendégek arról faggatták az asz- szonyt: hogy élnek itt a faluban, milyen az itteni élet a városi után, nem únják-e magukat...? Az asszony precízen válaszolt: nem ér rá nagyon unatkozni, mert annyi a dolga, nagy a lakás, a gyerek meg kicsi. A férje is kiszámíthatatlan időben jön haza, van úgy, hogy csak délután négykor ebédel. A család, a gyerek az ő szórakozása nappal, este meg a televízió. A számításukat megtalálták, persze, hogy meg, van kocsijuk, mindenük, igaz, hogy a kocsival ritkán mennek kirándulni. A férje az jobban érzi itt magát, mert egész nap emberek között vaa™ A kutya ismét ugatott Nem úgy, mint korábban. Lábak dobogtak és az ajtóban megjelent egy idősebb férfi, majd egy magas, erős, vidám ember. — Üdvözlöm magukat nálunk! — köszönt a magas, erős, akiről nem volt nehéz kitalálni, hogy ő az igazgató. A vermutospoharak lekerültek az asztalról, helyükre borospoharakat tettek, középre meg egy mázas kancsó bort. A mázas kancsó modern vonalú volt, ízléses, vékonyan csörgött belőle a bor. — Elnézést, de azt hittem, hogy már nem jönnek! — mentegetőzött az igazgató és már emelte is a poharát a vendégek egészségére. — Ezt voltam le- fordíttatni ni! — tett az asztalra egy kérdőívet. Útlevélhez kellett, pontos választ kértek, német, francia, vagy flamand nyelven. Németül gyengén tud, franciául, meg flamandul sehogy. Elvitte hát lefordíttatni. De nem bízott a fordításban sem. Ezért a vendégeket is megkérdezte: tud-e valaki németül. A jugoszláv újságíróval olaszul beszélő magyar németül is tudott. — Itt azt kérdezik, hogy hová akar menni a Benelux államokból, ott akar-e maradni? — Akar a rosseb! — Hát ide az is van beírva. „Nem akarok”. — Ez így van. Végigböngészték a kérdéseket, már a jugoszláv újságírót is beavatták, aki franciáról olaszra fordította a francia szöveget. Az idősebb ember, akt az első fordító volt, és aki az igazgatóval érkezett, csak dünnyögött. — Látjátok, nem hiszi el nekem, hogy jót írtam. Eldőlt, hogy a kérdésekre adott válaszok jók. — Újabb koccintás következett Erre valóban inni kell. Meg az útra is. Az igazgató valami tanulmányút félére megy Nyugat-Németország- ba, onnan meg Hollandiába egy tojástermelő konferenciára. Az út költségét az a nyugat-német cég állja, amelyik egy amerikai cégnek a leányvállalata, és amely ide, ennek a gazdaságnak szállítja a tojóhibrideket. Ez egy kis bonyodalmat okozott de miután az igazgató mindent töviről- hegyire elmagyarázott, mindenki bólintott, jelezve, hogy most már értik. Tehát az az ötszáz to- jóhibrid, ami itt van már a tojásgyárban, az valójában amerikai, csak Ny ugat-Nérnetországba szállítják. — Nem éppen így van, de körülbelül. Mert a tojást azt mi eladjuk a nyugat-németeknek is, másoknak is, dollárért és ebből fizetjük azt a dollárt, amit mi az államtól kaptunk a tojóhibridek vásárlására. — És mi lesz a többi dollárral? — csapott le a jugoszláv újságíró. — Már megint keresi a dollárt! — bökte oldalba a tolmács Kovácsot Ez a pénzkeresés volt az oka a késésnek is. Ä fogyasztási szövetkezetben kereste, hová lesz a másfél milliós nyereség, hazaviszi-e az igazgatóság elnöke, vagy mi lesz vele. Abba már belenyugodott, hogy nem viszi haza, de abba már sehogy, hogy ezzel a pénzzel közvetve a megyei szerv rendelkezik, azt meg már végképp nem értette, hogy minek kell a fogyasztási szövetkezetnek még egy megyei, sőt egy országos szervének is lenni. Hogy nem lett vita, az az állatorvoséknak köszönhető, akihez eligérkeztek az igazgatóék, és akiket most az igazgató felesége hozott ide. Bemutatkozás, egészségre ürítés és a beszélgetés elterelődött a nyereségről. Már mindenki tudott olaszul, „Csincsin”, finnül „Ki- pisz”, szerbül: „Nazdráve”, németül „Zumwol” koccintani, az igazgató is angolul beszélt, amerikai akcentussal, hisz a második világháborúban amerikai fogságban volt, az igazgató és a felesége a jugoszláv újságíró kérésére eltáncolt egy csárdást is a földre tett lemezjátszó muzsikájára, a jugoszláv, újságíró is megtanulta a lépéseket, amikor valaki felsóhajtott: — Milyen jó is, ha valaki több nyelvet tud. Lehet, hogy az igazgató felesége, lehet, hogy az állatorvos felesége volt, de az is lehet, hogy a gépkocsivezető. Olyan volt a hangulat, amikor már minden lehetséges. Tény az, hogy ez a sóhajtás elindított egy vitát. Az egyik azt mondta, az olasz nyelv a könnyű, a másik, hogy a francia, a harmadik a németre esküdött. — A német az könnyű, én mégsem tudom megtanulni — jegyezte meg Kovács. — Miért? — Mert ezen beszélt Hitler. — Schiller, Goethe is ezen beszélt, ezen írt — állapította meg a tolmács. — Ez igaz. De ezen beszéltek az SS-gyilkosok is. Tudják, én egyszer kint voltam, és elmentem az egyik koncentrációs táborba. Német volt a kísérőm. Tudom, hogy marhaság, de én folyton arra gondoltam: talán az ő testvére, rokona, vagy apja is . itt volt, itt őrködött.. — Az őrködés még nem bűn. — szögezte le az igazgató felesége. — Ha tudja, hogy ártatlanul halálba küldött emberekre vigyáz, akkor igen. — És ha ezzel a gyerekét menti meg? — kérdezte az igazgató felesége. A társaságból többen közbeszóltak. — Hagyjátok abba. Nem lehetett abbahagyni. A lavina elindult — Akkor is bűn. — Az édesanyák sok mindenre képesek. Itt a falunkban volt egy asszony, akinek azt mondta az orvos: ne akarjon szülni, nem biztos, hogy megmarad, belehalhat És az anya szült — Mert nem volt biztos a halál. Csak lehetséges volt. Az anya sem akar árvát szülni... — Hajlottam olyat is, hogy odaadta a fél veséjét — Én is. De olyat nem, aki mind a kettőt odaadta, mert ebben az esetben az egyiknek meg kellene halnia és a másik sem biztos, hogy élve marad. — Hagyjátok! — Én pedig mindent megtennék a gyerekemért — mondta az asszony. — Vigyázna arra is, hogy a gyilkosokat senki se háborgathassa? — A gyerekemért igen! — mondta az asszony. — Megölne anyákat, akik szintén úgy szeretik a gyerekeiket, mint maga? — Hagyjátok! — Ha így életben maradna az enyém™ — Megölne itt valamennyiünket? A kérdés mintha megállt volna a levegőben. Az igazgató felesége egy pillanatig gondolkodott, végignézett a vendégeken, egy pillanatra összetalálkozott a tekintete a férjéével is. A válasz közéjük huppant. — Meg! — mondta az asszony. A válasz kemény volt, mint az igazgató kézszorítása a búcsúzáskor. — Nagyon jó asszony az én feleségem, nagyon szereti a gyerekünket, és egy kicsit többet ivott. A vendégek is tántorogtak. CSANÁDY JÁNOS: 50 ÉV A harcok elcsitultak. Október hány próbát kiállt, hány nemzedéket ringatott egyre tágasabb bölcseiében? Benne ring lassan a világ! S még mindig tágul, változik. Ágy, szoba lesz, meleg lakás, park, utca, város. Városok _ karolják át zord Szibériát, s a hajdan vad, embertelen tereket, ahol száműzöttek, forradalmárok csontjai roppannak, hogyha lép a láb.. S az új falak, a büszke tornyok, amikre népek sora várt, („S népek hazája, nagy világ!”) a vihartépett Visztulánál, ezredév-marcangolt Dunánál teremnek, épülnek tovább. Mert mindenütt, ahol már lángolt Október napja s felvilágolt; vissza az ö fényét veri a Hold, a Karib-tengeri s lázadók éjén az a csillag, mely „sohse hull le!” Trónja volt a harc, a szabadság tüzének, és reménységet úgy hozott: új ezredévek igazává, és eleven lánggá, sugárrá — Lenin szavává! kionthatatlan vérré változott. „He is mutassátok meg senkinek../1 Egri múzeológus dolgozza fel árdonyi Géza hagyatékát Negyedszázadnyi időn át élt és dolgozott egri remeteműhelyében Gárdonyi Géza. Méreteiben is hatalmas irodalmi hagyaték maradt utána: több ezer kötetes könyvtár, kéziratok, feljegyzések, napló- töredékek: írói életéinek számos ereklyéje. A fia sem emlegette Sejteni lehetett, hogy ez a — szakemberek által ismert hagyaték megcsonkított, nem teljes, de ez a sejtés csak két éve, az író legidősebb fia, Sándor halála után vált bizonyossággá. Gárdonyi Sándor apja hagyatékának nagy részét magánál tartotta, mindenkitől elzárta, s titkolta bármiféle anyag létezését is. „Ne is mutassátok meg senkinek, ne is emlegessétek”, tartotta magát az atyai intelemhez élete végéig, s a kéziratok kötegelt, az ellentmondásokat, titkokat megvilágító és magyarázó iratokat, a legparányibb papírszeletkéket, cédulácskákat, a borítókba rakott jegyzeteket is gonddal megőrizte. A 43 esztendőn át ismeretlen irodalomtörténeti vonatkozású és jelentőségű Gárdonyi-hagyaték — 23 320 lap kézirat, több mint félezer levél, több száz személyi és családi okmány, nagy mennyiségű, titkosírással készült cédula, naplótöredék — az egri vármúzeum tulajdonába került, ahol dr. Korompai János, a múzeum irodalomtörténeti gyűjteményének kezelője, két éve végzi a nagy tömegű anyag rendezését. Álmok a novellában — Gárdonyi az élet minden helyzetét felhasználta gondolatok, ötleteik, témák gyűjtésére — mondja a kutató. — Gyakran leírta álmait, hogy az „éjszaka látott” helyzeteket vagy eseményeket beleszője egy-egy novellába, regénybe. Van a hagyatékban számos cédula kusza írású verssorokkal. a cédula alján a sorok tiszta zatával, magyarázatával, amelyek mind azt tanúsítják, hogy ezeket a sorokat az író álmából felébredve írta le. Minden keze ügyébe eső papírdarab jó volt a hirtelen felötlő szó, fogalom vagy helyzet rögzítésére. Nem törődött azzal, hogy ki és mit írt a papír másik oldalára. Édesanyja levele, az egri érsek ebédre szóló meghívója, a Pesti Hírlap főszerkesztőjétől vagy a Singer és Wolfner cégtől érkezett értesítés egyaránt alkalmas volt, hogy a hátsó oldalára az éppen készülő regény vagy színmű egy-egy jelenetének, felvonásának vázlata kerüljön. Az utókor és a kutatók szerré pontjából hasznos szokása volt Gárdonyinak: az egyszer leírt szót nem dobta el, nem semmisítette meg, még ha többször meg is változtatta műveinek szövegét. A legkezdetlegesebb vázlat, a leg- kopottabb papírdarab is megmaradt. ötvenhárom borítékban 1145 cédulát számoltak meg; ezek részletes vizsgálata értékes felvilágosításokat ad majd az egye3 művek kialakulására, szövegének változásaira, visszhangjára. A borítékban levő cédulákon nyomon követhető az anyaggyűjtés minden mozzanata; de összegyűjtötte és megtartotta Gárdonyi a későbbi kiadásokra tervezett módosítások, kiegészítések terveit is. Gárdonyi javíthatatlan javító volt. Kéziratait újra meg újra átjavította. A ceruzás kéziratból csak lényeges módosítások után lett tintával írott, de még ez is tovább finomult és bővült gépelésben, és a gépiratokat is sűrű javításokkal tűzdelte meg. A nyomdába küldött kéziraton is egymást érték a javítgatások, beszúrások. Hogy az agyonjavítgatott kéziratlapokat hogyan fogadták a nyomdászok, könnyű kitalálni abból a piros ceruzás kérlelő üzenetből, amelyet a „Jancsi dádé” című novellájának lapszélén olvashatni: „Szedő úri Kedves munkatársam! Káromkodni vétek!” Levelek az évkönyvben A Gárdonyi-hagyaték múzeumi gondozójának naplójában máris több mint 40 téma sorakozik, amelyek tudományos feldolgozásra várnak (új életrajzi adatok az ifjúkorról, az író tanítóskodása, Gárdonyi az újságíró, Gárdonyi és a színpad, Gárdonyi a nyelvvédő, Gárdonyi világnézete, munkamódszere, mindennapi élete.) Az irodalmi hagyaték nagy tömegű anyagából előbb a levelezés kerül feldolgozásra: az Egri Vármúzeum 1968. évkönyve közli valamennyi (584) levél tartalmi kivonatát; majd az okmányanyag és a kéziratok feldolgozása következik. Előreláthatóan 5 év kell a roppant hagyaték fő részleteinek publikálásához. Legutoljára marad a titkosírásos anyag megfejtésének technikai lebonyolítása. A nagyobb mennyiségű titkosírásos kéziratanyag, a sok új adat és szempont: Gárdonyi Géza életére és munkásságára vonatkozó kutatás új lehetőségeit tárja fel. s egyszersmind az író új irodalomtörténeti portréjának megrajzolását sürgeti. PATAKY DEZSŐ
