Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
I „Kiaknázásra váró A napló furcsa műfaj. írója elméletben szigorúan saját részére rója feljegyzéseit, deazért fél szemmel a majdani olvasóra is kacsint, lett légyen az az olvasó csak a kései utókor tagja. Éppen ezért ritka az a napló, melynek teljes őszinteségével kapcsolatban ne maradhatna egy kis kétely az olvasó lelkében. Gróf Széchenyi látván naplói feltétlenül e ritka kivételek közé tartoznak. „A legnagyobb magyar” halálának alig múlt száz éve; ami másként annyit jelent, hogy dédapáink még kortársai voltak; alakja mégis szoborrá merevedett már a mai ember szemében. Körülbelül olyanná, mint amilyenként bronzba öntve áll, egyik nagy művének épülete, az Akadémia előtt. A „nemes gróf” azonban — ahogyan még politikai ellenfelei is tisztelték, — nemcsak lángész volt, hanem nagy indulatoktól fűtött, vergődő, gyötrődő ember is. Történelmünknek talán egyetlen jeletős i alakjáról sem tuduk, aki ennyire kemény kritikával illette volna önmagát, mint Széchenyi. Minderről naplói vallanak elsősorban, melyeket nem egy-két évig, hanem kereken fél évszázadon át vezetett. Olykor csak pá. szavas mondatokban, máskor hosszú oldalakon keresztül, de naponta, amivel akarva-aka- ratlan kora történelmének páratlan forrásmunkáját teremtette meg. ötven év egy eldugott falu útkaparójának életéből is kínál érdekességeket. Elképzelhető tehát, hogy milyen hálásak a történészek a naplóírónak, ha az illető eme — mellékesen, önmagának írt — munkája mellett még egy országot lázba hozó könyvek sorának írója is, aki beutazza fél Európát, akadémiát alapít, lánchidat épít, folyót szabályoz, gőzhajózást és lótenyésztést teremt, az első felelős kormány minisztere; ezenkívül pedig részt vesz néhány hadjáratban, külföldi uralkodók udvarának kedvelt vendége, országgyűlések hol körülrajongott, hol utált vezérszónoka..., egyszóval az, aminek Kossuth elnevezte: a legnagyobb magyar. Széchenyi naplóinak hat lexikonméretű, vaskos kötetében benne van az egész akkori ország és annak szinte valameny- nyi jelentős szereplője. Szót ejt bennük Tolna megyéről is. Legelőször 1823. májusában, amikor még őt magát így jelemezte Metternich Kelemen herceg: „igen eszes és kedves, de nagyon bolond is”, utoljára pedig nem sokkal 1848 viharának kitörte előtt, amikor Metternich már igencsak megváltoztatta Széchenyiről alkotott véleményét. Lapunkban rendszeresen közlünk a megye helytörténetével kapcsolatos írásokat. Széchenyi Tolnával foglalkozó feljegyzései az érdekesebbek közé tartoznak. Ä Sopron megyei Nagycenkcn lakó Széchenyi Zalában is birtokos Volt. Itteni uradalmából jövet, 1823. május 12-én érintette először megyénket. „12-én saját lovaimmal Bátára, a Dunához. Az út egyáltalán nem alkalmatos. A Dunában könnyűszerrel úsztam”. Széchenyi robosztus testi erejű férfi és edzett sportember volt, aki minden lehetséges alkalmat megragadott a fürdésre, lett légyen az egv hajó mögé kötött deszkára függesz- kedve a viharos Márvány-tengerben, vagy az alieha meleg májusi Dunában. Hét évvel később ismét a Dunán volt, ezúttal azonban már valóságos expedíció élén. Barátjával, gróf Wald- stein Jánossal és a híres Beszédes József vízmémökkel két nagyobbacska bárkában végighajóztak a Dunán. Azt kívánták felderíteni, hogy egyáltalán van-e lehetőség a dunai gőzhajózás megteremtésére. 1830. június 24- én es+e fél tízkor kötöttek ki Dunaföirivár és Paks között, miután 18 óra alatt 14 geográfiai mérföldnví utat tettek me" Másnap végighaióztak a poszéHes lé. tesítette kanvar-átvágá.son, melvről Széchenyi megjegyezte, hogy KINCSEK“ Széchenyi István naplójegyzetei Tolna megyéről „jó munka”. Beszédest magát azonban épp úgy nem szerette, mint ahogy nagyon kevés embert engedett közel a szívéhez. „Beszédes kellemetlen, tudákos. Nagy embernek hiszi magát. Belül nevettem, amikor a ,Juliet’ kormányát fogta és az háromszor teljesen körbefordult”. Érdekesebb érméi, hogy: „Sok embervontatta hajót láttunk- Egy emberre kétszáz mázsával számolnak. Napi 15 bécsi értékű garast kapnak és örömmel végzik ezt a munkát. Versenyezzen egy gőzhajó ilyen országban! Non est saltus in natura. A gőzhajó nem barbároknak való”. Tolnán meglátogatta Festetich Leó grófot, aki „húsz évesen nősült, három gyereke, sok adóssága van”. Tolna után „Sexard magasságában a legszebb táj Pest óta”. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a legnagyobb ritkaság Széchenyi naplójában, ha valakiről barátságosan ír. Mindig, mindenkit vadul gúnyol, legelsősorban önmagát. A ma már történelmi tankönyvekbe került nevek viselőivel koránt sincs olyan jó barátságban, mint az utókor gondolná. Ez nemcsak Kossuthra vonatkozik, hanem például Batthyány Lajosra is, akiiből alig néhány hónappal azelőtt, hogy minisztertársa lett, még így írt: „Azt hiszem, megölöm őt. A szakálla hegyére célozok és elesik, mint egy pudli”. Ez azonban természetesen mit sem változtat se Széchenyi, se Batthyány és mint rövidesen látjuk majd. Tolna megye nagy fia, Be- zerédj István értékén, akinek szintén jutott naplójában néhány epés megjegyzés. 1834. július 7-én Széchenyi átutazott Nagydorogon, Egy december 29-i megjegyzéséből tudjuk, hogy addig 26 megye szavazott a Lánchíd felépítése mellett, tíz pedig ellene. Talma megye a tizedik volt a hídépítés mellett szavazók között. Á hajóvonitató jobbágyok láttán született keserű megjegyzés élő cáfolataként Széchenyi 1837. március 16-án délután már gőzhajóval, százhúsz utassal és ezer mázsa áruval érinti Tolnát. Visz- szafelé, 21-én, ugyancsak kikötnek itt. Tolna község neve Széchenyi valamennyi dunai útjánál előfordul (1841, 1846). Ez volt a megvalósult gőzhajó járatok egvik legfontosabb megálló- és kikötőhelye. A jobbágyfelszabadító, Szedrest alapító, selyemhernyó- tenyésztést szervező Bezerédj Istvánt Széchenyi nem szerette. (Megjegyzendő: Széchenyi Vas- Sopron megyei Szederegylete helyi torzsalkodások és érdektelenség miatt hamar megbukott). Bezerédj az 1838-as nagy pesti árvíz után azt javasolta, hogy a Kaszinó tőkéjét adják az árvízkárosultaknak. Ezt Széchenyi leszavaztatta. Nem sokkal később Bezerédj nádornak szerette volna jelöltetni a grófot. Az erre vonatkozó naplóbejegyzés: „untat”. 1847. július 15-én Széchenyi — már a folyamszabályozás királyi biztosa — a Balaton felől volt útban Ozorára. 29-ém Simon- tornyán van és innen a Sión ladikázik tovább: „Zichy Jenövei Simontornyára. Vár a másod- alispán, Halász mérnök stb., stb. Zichy J. hajójára ülünk. Bámulok, hogy milyen kiaknázásra váró kincsek vannak itt... 1 órakor Agárd, fél 3-kor Szexardon. A megyeházán eszünk, stb. Tiltakozom egy fáklyás zene ellen”. Ezután egy lapszélre rótt jegv- zet: Bezerédj Pista véletlenül jön. Keserű vonás a szája szegletén”. Másnap a megyei urakkal tárgyalt vízrendezési ügvben. Megtekintette a meevei börtönt, hiszen számlálhatatlanui sokoldalú tevékenysége „mellékesen” a börtönügy reformjára is kiterjedt Itt egy bizonyos Ribly nevű ember már huszonnegyedik éve ült a tömlőében. Viharban utazott át Öcsényen és Decsen. „Végre Tolna. A papnál be vagyunk jelentve”. Az ünnepi ebéden azonban nem sok öröme telt az egyébként nagyevő és ivó Széchenyinek. Böjtnap volt: „Péntek! — Hal, stb.”. A rendszeres postakocsi járattal ment tovább Paksra, „hogy végre magam lehessek”. Paksnak se jutottak bókok a nagv ember naplójában. ..Pakson... Óh, Istenem, de piszkos és visszataszító minden! És milyen tömegű bivaly!”. Ez az utolsó Tolna megyei vonatkozású bejegyzés. Megjegyzendő, hogy Széchenyi szaggatott stílusa, csak a lényegre törő mondatszerkesztése, nem teszi a naplókat könnyű olvasmánnyá. Néhai dr. Viszota Gyula egy életet áldozott arra, hogy minden utalás, célzás, megjegyzés értelmét kiderítse, a rövidítéseket megmagyarázza. A feljegyzések többsége német nyelvű, de írójuk néha a mondat közepén vált át magyarra, franciára, latinra, vagy angolra. Az ebben a rövid összefoglalásban idézett utalások többsége fordítás. ORDAS IVÁN ENEKLÖ LÁNYOK Mohácsi Regős Ferenc Legtöbben dallal altatják kicsi gyermeküket. Bölcsódalok, apró népdalok bája lengi körül az ágyacskában alvót. S a melódia, ritmus álomba ringatja. Nálunk másként alakult a dolog. Attól a •pillanattól kezdve, hogy a kislányom értelme nyílni kezdett, a vers töltötte be a dalok szerepét. Közrejátszott abban zenei hallásunk mértéke is, de az is, hogy a verset mindketten a szépség tökéletes megnyilatkozásának érezzük. így vált mindennapi társunkká, kislányom rendszeres esti altatójává József Attila verse, az Altató. Idestova egy éve, hogy minden este felhangzik, a költő utólagos engedelmével keveset változtattunk is rajta. „Aludj el szépen kis Balázs” helyett „Aludj el szépen kis babám” csendül fel minden szakasz végén, hiszen egy kislányt igazán nem nevezhetünk Balázsnak. Mindez persze szóra sem érdemes. Csakhogy az állandó esti versel- getés során a vers szépségének olyan kitárulkozását tavasztaltuk, amilyet egyedül olvasva szinte egyetlen más versnél sem. Az ismétlődő s ezáltal mélyülő élményen túl hozzájárult ehhez az is, ahogyan a kislányom az egyes sorokra, szakaszokra reagált s amit azokból legelőször meatanult. Hiszen a költő a verset altatónak szánta, a gyerek szava-szíve döntő próbakő hatásának vizsgálatában. Az egyik meglepetés az volt, hogy a gyerek a verset azonnal a valóságos világ tárgyaival asszociálta. Különösen azokkal a tárgyakkal, Bényei József: Elmélkedés egy versről amelyek fantáziájában valamilyen oknál fogva elevenebben élnek s állandóan foglalkoztatják, így vájt a gyerek számára legelső élménnyé a versből az a szakasz, hogy: „A villamos is aluszik s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit. Aludj el szépen kis babám.” A csengőző sorokat csakhamar egy kis csengőző mozdulat kísérte, a mozdulat rövidesen megelőzte a szakaszt, már az első rész zárásánál felemelkedett a parányi ujj, várva a csilingelő villamost, ami lám csak, álmában is csöndesen csönget. Aztán a verssor megragadt az emlékezetében s utána is olyan villamosokat látott, amelyek álmukban csöndesen csöngetnek. Vers és valóság így vált egységgé benne, de nem az objektivitás szintjén, hanem valami finom, tudat alatti kapcsolat révén, aminek megélésére csak a gyermekek képesek. Aztán a labda és a síp következett. Labdáját lassanként ő helyezte nyugalomba, hogy mire a verssor felcsendül, a piros pöttyös kerek játék valóban pihenjen a napi játék után. Kapcsolódott ehhez csakhamar a cukor képe, a gyerek életének így leggyakoribb eseményei kirajzolódtak a vers erős vonásai által. A kabát szunnyadását nehezebben fogadta el. hiszen még nincs kabátja, amit mindennap a székre tenne, csak blúz és szoknya. Nehezebben hatottak a természetből vett képek is, a fejét lábára hajtó bogár, a darázs, hiszen ő úgyszólván alig mozdul ki a bérházak közül, legfeljebb a képeskönyvek teremtenek meg benne egy másik, természeti világot. A rögzítődés is körülbelül ugyanebben a sorrendben történt. Az utolsó két szakaszt még ma sem tudja, kivéve egyetlen sort, azt, hogy „látod, elalszik anyuka”. Igaz, az idők folyamán itt is történt némi változtatás, mert hol apuka aludt el, hol anyuka s ha az egyiket mondtuk, nyomban ott volt a kiegészítés: „apuka is alszik”. A távolság, óriás, katona, tűzoltó, s a vadakat terelő juhász — hozzá egyelőre távoleső fogalmak, így hatásuk is kisebb, nincs mihez kapcsolni őket. A vers azonban így is nagy élmény maradt. Fürdés után nap mint nap ismétlődik a kérés: „Édesanya mondja a verset”, így vált nálunk az Altató „A VERS”-sé, nagybetűvel és kizárólagosan. Nem segít semmiféle csalafintaság, akármelyik más verset hallja elalvás előtt, tiltakozik és kéri azt a másikat, amelytől megnyugszik. Pedig egy kétévesnél alig idősebb gyereknek úgyszólván alig van asszociációs képessége. Mi okozza mégis a vers hatását? S mi segíti elő. hogy tudatosodéinak a gondolatok is? Elsősorban az Altató csodálatos muzsikája, belső zenéje. Az ilyen sorok, mint: „Dunna alatt alszik a rét”, vagy „Szuny- nyadózik a szakadás”. A hangzók zenei dallamnak is beillő összekapcsolása muzsikává alakítja a verset. Pedig ritmusa látszólag egyszerű, mentes minden öncélú formai játéktól. De éppen ez a természetes egyszerűség teszi közvetlenné, egy parányi emberke számára is érthetővé és fegfogható- vá a sorokat. Tulajdonképpen nem is akartam mást elmondani. Csak azt még, amire engem egy vers és egy kislány találkozása tanított, éppen a költővel, József Attilával kapcsolatban. Az a költő, aki az Iszonyat és a Nagyon fáj soraiban az emberi fájdalom legmélyebb rétegeit járta be, tulajdonképpen világéletében arra vágyott, hogy jóllakjon kugler- rel. Szemlélete harmatosán tiszta és kedves. Több ebben az egy versben az őszinte, igaz báj, mint Pósa Lajos összes rímecskéiben. Aki a gyermekekre ilven hatással van szavain, rímein. képein keresztül, — hiszen a gondolat még elérhetetlen számukra — annak igazán pokol lehetett minden szenvedés és a föld minden csúfsága. Valójában a kislányom tanított meg igazán értékelni és szeretni ezt a verset. Addig átfutottam rajta, ma gyakran újraolvasom, pedig minden sorát tudom. Ui ráolvasom, mert találkoznom kell a költővel, találkoznom a tisztasággal. S úgy érzem, amikor ez a vers altatia cl. esténként a lányom, nem is vagyunk annvira távol a muzsikától„ a bölcsődeiektől.
