Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-27 / 254. szám
1967. október 27. TOTN \ IVÍFfS VFI VPprr<H*7 3 •• ülést tartott az Tegnap tartotta soros havi ülését a Szakszervezetek Tolna megyei Tanácsának elnöksége. A két elnökségi ülés között végzett munkáról Schrottner Károly vezető titkár tájékoztatta az elnökséget, majd Kiss Ferenc, az építők megyebizottságának titkára adott részletes, elemző értékelést a jubileumi munkaverseny eredSZMT elnöksége ményéiről megyénk építőiparában. Az elnökségi ülésen megvitatták a közeljövőben a szakszervezetek megyei tanácsa elé kerülő anyagot, amely a szakszervezeti bizottságok felkészüléséről szól az új gazdaságirányítási rendszerre. Végül az elnökségi ülés megvitatta és jóváhagyta az SZMT 1968. évi költségvetését. Napi 252 négyzeiméter A Dombóvári Fémtömegcikkgyártó Vállalat termékei között jelentés helyet foglal el a drótfonat. Éves szinten is komoly az a meny- nyiség, ami itt készül, annak ellenére, hogy sokszor zavarja munkájukat az anyaghiány. A képen Fodor Sándorné és Kovács Károlyné. Foto: Bakó Jenő. K észülődve az új gazdasági mechanizmus bevezetésére, nem egy alkalommal találkozunk a technokrata szemlélet mai változataival. A technika és a technológia mindenhatóságát, az ember háttérbe szorítását hirdető nézeteket nem is mindig lehet felismerni. A nyíltan ezt vallók szerint, nincs tovább szükség a személyzeti osztályokra, mert szerintük indokolatlanná válik működésük. Mások jelentéktelenné zsugorodásáról, vagy háttérbe szorításáról beszélnek. Lehetséges, hogy ebben a felfogásban fellelhető a régebbi, évtizeddel ezelőtti kádermunka hibái miatt érzett ellenszenv is. Mégsem elsősorban ebben kereshetők a lebecsülés okai. A titokzatosság maradványait éppen a párt helyes káderpolitikája rombolta szét és szüntette meg. Ma már együttesen, az érintett dolgozóval közösen történik a minősítések elkészítése, a jó tulajdonságok és gyengeségek egyetértéssel kerülnek be, aláírással hitelesítik. A háttérbe szorítás és lebecsülés okai sokkal inkább kereshetők ma a félreértésekben és félremagyarázásokban. Beszélnünk kell róla, mert elburjánozhatnak, Tisztázódásuk fontosságát jelzi, hogy akarva-akaratlan elbizonyta- laníthatnak ezek a nézetek a gyakorlati munka során. Egyértelmű lenne a megadással, az automatikus kiválasztódásra várással az erők számbavétele szervezeti kereteinek felszámolása. Torz, végig nem gondolt nézet a kádermunka, a személyzeti osztályok szükségességének tagadása. Innen csak egy gondolat és mán a termelő, gondolkodó, az új anyagi és szellemi értekeket létrehozó alkotó ember háttérbe szorításánál tartunk. Természetesen lehet így ebben némi túlzás, de akad olyan, aki ki is mondja, hogy nem fontos manapság az ember. Az előbbi hibás nézet kimondatlanul is benne szerepel a „beszél a gazdaságosság”, „legfontosabb a szervezés” egyoldalú kiemelésében és hangsúlyozásában. Szárnyakat adhat a jó káderes a munkakedvhez, az emberek legjobb képességeinek kibontakoztatásához! Ugyan, van-e olyan tökéletes vezető, aki a termelés irányítása mellett jól ismeri a vezetése alatt dolgozó sok száz ember legfontosabb tulajdonságait? Mindig úgy tud-e velük foglalkozni, ahogy a termelés legfontosabb tényezőjével illik? Nem egyszerűen a köszönésről, az egyes ember ügyes-bajos dolgainak: ismeretéről és az esetenkénti vezetői segítségről van szó, hanem számba kell venni, ki mire képes, mennyit bír el ma és mennyit holnap. A mai technika és technológiai eljárások felett a ma emberének kell uralkodnia, neki kell állandóan továbbfejleszteni. Eközben saját maga is fejlődik, gyűjti a tapasztalatokat, iskolázódik, új ismereteket szerez. Mindez elképzelhetetlen ösztönösen, a káderes, vagy személyzetis gondossága és tervszerű segítése nélkül. B ár elvétve akad még olyan, akivel vitázni kell, megyénkben az igazgatók és egyéb gazdasági vezetők zömének nem kell bizonyítani, hogy már ma sem győz el mindent — holnap még kevésbé — a termelés parancsnoka, az „első számú káderes”. Egyik ipari üzemünk igazgatója az alapos személyi ismereteket tartja a legfontosabbnak. Érthető, hogy ő maga nem is vállalkozik a hatszáz ember tulajdonságainak összegezésére. Van is mindig valami a tarsolyában személyzeti osztályvezetőjüknek, amikor az utódlás helyi megoldásán törik a fejüket. Náluk nem panaszkodnak káderhiányra. Megfeledkeznek a személyzeti munkát degradáló, a kádermunka fontosságát bagatellizáló nézetek képviselői arról, hogy hiába tűznek ki helyes célokat, megvalósításuk lehetetlen a feladatok nagyságához megfelelő, vagy ahhoz felnőni tudó emberek, ha úgy tetszik, káderek nélkül. Ehhez pedig szükség van a személyzeti munkára. Most, amikor a párt fokozottabban törődik minden szinten a IX. kongresszuson megerősített hármas elv (politikai megbízhatóság, szakmai hozzáértés, rátermettség) egységes megvalósításával, különösen fontos, hogy kellő tekintélye legyen a személyzeti munkának, a helyi káderekkel és utánpótlással való törődésnek. A tekintélyhez tartozik a mindennapi munka tökéletesítése is. Néhány esetben megyei tanfolyamon, járási előadások konzultációján szóvá tették, hogy nem mindenütt számolnak a társadalmi tényezőkkel. Ennek következtében aztán kialakult az a furcsa helyzet, hogy egyik helyen az üzemi döntőbizottsági tag, másutt a pártvezetőségi tag került ki a munkahelyről, az illetékes testület tudta nélkül. Már jó ideje másutt dolgoztak, de még mindig a vállalati testületnek voltak választott tagjai. Joggal kifogásolták az eljárás helytelenségét. Nem a mindenáron ottmaradás reklamálható, hanem a testület lebecsülése. Ez esetben érdemesíteni kell a felmentést, vagy el- bocsájtást végző szakvezetőnek a testületet, vagy annak vezetőjét annyira, hogy a távozás megtörténte előtt beszélje meg a készülő intézkedést. Ez is. az őszinte beszéd is mindig hozzátartozik a helyes kádermunkához, a személyzeti vezető reszortjához. indig a fontos kérdések közé tartozott a képességek alapos megismerése, a dolgozó, cselekvő, alkotó emberrel való törődés. Most sincs másként. A helyesen végzett kádermunka nélkülözhetetlen segítője a vezetésnek. Hiányával dugába dőlhetnek a legszebb, legjobban kidolgozott tervek is. Hogyne lenne most fontos, amikor az új gazdasági mechanizmus rugalmasabb, sokoldalúbb, hozzáértőbb és önállóbb dolgozókat és vezetőket kíván. dekányi volt. Rengeteget éhezett a város. — A mama megsebesült. Két testvéremet nekem kellett eltemetnem. Róza Jefimovna hal lean mondja a szavakat. És lassan. Közben éveket él újra át. Hogyan bírta?! Fiatal még ma ie. Akkor, 1942. februárjában már dolgozott. Tanított. „A mama megsebesült” — mondja. Megsebesült. Kórházba szállították. — A sebesülése nem volt súlyos. Mindig kérdezett a gyerekekről. Azt válaszoltam: jól vagyunk, mindannyian. Mindig valami emléket akart küldeni a kicsiknek. Pedig a sebesülése nem volt súlyos. Ezt tudta, hiszen orvos volt. Róza Jefimovna maga vitte eltemetni testvéreit. Messzire a várostól, a hidegben. Február 10- én tört rá először a rettenet, s 13-án kopogtatott náluk ismét a halál. A két kisgyermek éhhalált halt. Mindössze 12 deka kenyér volt a napi fejadag. Az sem jó minőségű. Kiadták a rendeletet, hogy a kenyérgyárakban fed kell szedni a padlót, összesöpörték a rések mögött évtizedek során összegyűlt lisztet, meg a port, is és abból sütötték a kenyeret. Rossz minőségű volt a napi 12 dekányi kenyér is. A két gyerek éhhalált halt. Róza Jefimovna 17 éves volt. Maga temette el őket. Kétszer kellett temetnie. Messzire mennie a várostól, fájdalmas terhével. Egészen Pisz- kárjovig. Piszkárjov abban az időbén falu volt a város északi részén. A német blokád ezen a helyen esett legmesszebb. A blokád alatt rengetegen meghaltak Lenin- grádban. Eltemetésükről sürgősen kellett gondoskodni, nehogy fertőzés, járvány üsse fel a fejét. A piszkárjovi nagy mezőség látszott legalkalmasabbnak. Kívül volt a városon, s megfelelő terület volt a több mint hatszázezer főként éhhalált halt ember tömegsírjához. Róza Jefimovna is Piszkárjovbá ment. Utáng pedig látogatóba a kórházba. — Azt válaszoltam mindig; jól vagyunk, mindannyian. — mondja halkan Róza, — Mondtam, hogy nyugodt legyen, hogy: gyógyuljon meg.. A ' sebesülése nem volt súlyos, ijormálfe körülmények' között hamar kiheveri. De az éhség már. előzőleg lerontotta a szervezetét,- s a kórházban sem volt olyan az ellátás, amilyenre szüksége lett volna. Február 23- án tudtam meg, hogy meghalt. Huszonöt éve. Szégyellem magamat, hogy Róza Jefimovnának beszélnie kell. Szégyellem magamat, mert én kértem, hogy elmondja, mit élt át. Róza Jefimovna fiatal mögt is, s akkor jóformán gyerek volt még. Honnan volt az ereje? Vajon azóta van ez a néhány szál ősz haja? S azelőtt, amikor még mint boldog család éltek ők hatan, azelőtt milyen fényes lehetett a szeme? Most elhomályosítják az emlékezés könnyei. Hogyan lehetne Róza Jefimovnát megvigasztalni? Huszonhárom éve. hogy Leningrad felszabadult a blokád alól és Róza ' Jeiimovna élhet örök életet, de felejteni mégsem felejtheti el, mi történt vele. Megvigasztalni sohasem lehet. — Nagyon nehéz volt itt az élet, de volt élet. A blokád idején tartották a konzervatóriumban Sosztákovics VII. szimfóniájának ősbemutatóját. Kiéhezett, lesoványodott emberek nagyka- bátosan ültek, s zenét hallgattak. Mi csak ketten maradtunk. A húgomat intézetbe adtam. Él. Itt Leningrádban. Hogyan van ereje tovább mondani? Hogyan volt ereje mindezt átélni? Éhezett akkoriban 5 is, mint a többi mind, aki Lé- ningrádban lakott. Fázott is együtt sorstársaival, hiszen neki sem volt több ruhája, mint másoknak. De talán nem is érzett hideget és éhséget sem. Nem tudom. mitől szenvedhetett többet, a fizikai, vagy a lelki fájdalmaktól? S micsoda erő kellett .ahhoz, hogy mindent túléljen?! Milavszkaja Róza Jefimovna igazgatóhelyettes a leningrádi 367-es számú iskolában. Földrajzot tanít. Nyugodt és kiegyensúlyozott. Időnként azonban rátörnek az emlékek. Amikor beszélni kell róluk. És beszél róluk. Nem akar elhallgatni semmit, elmondja, hogy több tízezer leningrádi élt hasonló sorsot azokban a napokban, mint ő. Úgy érzi, tudniok kell ezeket az embereknek. Tudniok. hogy ne kelljen soha átélniük. A leningrádi Szovjet—Magyar Baráti Társaság elnökhelyettese. — Elhiheti mindenki, hogy tiszta szívemből mondom, én nem akarok többé háborút. Van egy húszéves lányom. Egyetemista, őt nagyon szeretném meg kímélni ilyen borzalmaktól. És Róza Jefimovna, ahogy a lányáról beszél, mosolyog. Nagy melegség, végtelen szeretet ül az arcán, „a lányom, a lányom... ismételgeti. Mintha azt mondaná: .a jövő, a jövő. S talán ebben a; hitben rejlik az ő és a szovjet ember ereje. Talán a jövőbe vetett hittel sikerült étien, szomjan, fázva és szenvedve bár, de 90Ó napig a lehetetlennel is dacolva, megtartani és megmenteni Leningrádot. Ahogy Róza Jefimovna a lányáról beszél, szinte messzeségbe vész a II. világháború. Pedig a fájdalom ott maradt a város felett. Ott van a végeláthatatlan tömegsírokban, a piszkárjovi temetőben, ahol halk gyászzenét ontanak a hangszórók, ahol több mint hatszázezer apa, anya, testvér fekszik. A temetőben 150 méter hosszú síremlék. A Mars mezejéről hozott öröktűz ég. Középen, talapzaton bronzszobor. Az anya — mint a Szovjetunió jelképe - — babérágat nyújt át a városnak. Babérágat — a győzelem és az elismerés szimbólumát. (■Folytatjuk.) MÉRT ÉVA WWW nő a szerepe a gyakorlatot segítő, helyes úton járó személyzeti munkának. A folyamatos kádermunka és színvonalának növekedése érdekében mindenütt biztosítsuk jelentőségének megfelelő helyét ás tekintélyét. SOMI BENJAMINNÉ Tízéves a Tolnai Fémipari Ktsz Jubileumi ünnepséget tart ma, a Tolnai Fémipari és Szerelő Ktsz. Tíz év telt el a megalakulás óta és a ktsz azóta többszörösére nőtt. Munkája, gyártmányai nemcsak a megyében, hanem az ország különböző helyein is ismertek, sőt az országhatárokon túl is. A jubileumi ünnepség ma, pénteken öt órakor kezdődik a tolnai ifjúsági házban, ahol a ktsz elnöke, Biber László ismerteti a megtett utat, az elért eredményeket majd átadja az 5 és a 10 éves törzsgárdajel vényeket. Az ünnepség után, este a Béke étteremben találkoznak a vezetőség, a törzsgárda tagjai valamint a meghívott vendégek, s közös vacsorán vesznek részt.
