Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-20 / 248. szám
f 4 ' nmwí MEGYS! TSrEPftJSA© '196?. október *9 | Sporthoigászat \ Felavatták a faddi horgászok klubhelyiségét A fáddá horgászegyesület egy évi erőfeszítéssel, komoly értékű társadalmi munkával, a község alatt húzódó Duna-ág közvetlen közelében, festői helyen megépítette egyesületi klubhelyiségét. Ezzel a közel kétszáz sporthorgász saját otthonában tarthatja összejöveteleit, rendezvényeit. Az avatási ünnepség 1967. október 7-én volt, melyen részt vett a Középdunai Intéző Bizottság részéről Nagy Sándor, az IB. elnöke és a Dunaújvárosi HE. részéről Soós Miklós egyesületi titkár, valamint a HE több országos versenyen részt vett sporthorgásza. Az avatóünnepséget házi horgászversennyel kötötték össze. A versenyt az avatóünnepséget halvacsorával, (nem a horgászok által fogott halból) vidám hangulatban fejezték be. Bitter János Padd, községi tanács Beszélgetés a vízparton — Hallotta? Ha az átok fogna — mondják a horgászok —, ma már egy tagja sem giné a tolnai halászszövetkezetnek. Felvetik, hogy a szövetkezet csak halászik, de telepíteni nem telepít, csak a halastavában. — A területi jegy árát azért beszedi a horgászoktól. — Tegnap meghúzták a gödröt! — Tegnap? Három napig! — Mennyit vittek el? — Sokat, pontyból és csukából is. De ami fáj, az áz, hogy méreten alulit is. Hallottam, hogy a Tolnai HE egyik vezetője kifogásolta ezt, de a választ a helyszínen meg is kapta! — A szövetkezet pedig nem tudta értékesíteni a. csukákat és ezért elásta, — Elásta? — Igen! — Taplósí is meghúzzák? — Naná! — Te lepíteni persze ott sem telepítettek egy halat sem. — Miért? — Mert az pénzbe kerül. — Nem lehetne valamilyen megoldást találni? — Milyet? — Hát például olyat, hogy a szövetkezetei telepítésre kötelezni, azokon a vízterületeken is, ahol területi jegy ellenében a horgászok is fognak néha halat. — Telepítésre kötelezni ? Haha!... — Olyan tavat kellene biztosítani, mint Pécs mellett. Ott van egy olyan tó, ahol soha nincs horgásztilalom, de állandóan pótolják a kifogott halakat. — Mesében? — Nem. — Ki a gondozója a tónak? — Alighanem a horgászegyesület. Nálunk ilyen elképzelhetetlen. — Miért? — Ott van például Taplós, ideális tó. Csak halat kellene belé telepíteni, meg nem halászni, és kész. — Legyen egy hely, ahol csak a horgászok foghatnak halat. — Ki lenne a gazdája? — Hát például a Szekszárdi HE. — Mi bői telepítené? — Miből? Hát azt hiszem, ha ezt meg lehetne valósítani, szívesen adnának a horgászok hozzájárulást a telepítés költségeihez. — Gondolja? — Hát persze, én is adnék. — Mennyit? — Hát egy tízest. — No és akkor? — Mi az, hogy no és akkor? Ha a szekszárdi, meg a Tolnai HE összefogna, biztos bejönne 5—6 ezer forint, mega HE is adna hozzá és kész. — Kész? Maga lesz kész, nézze azt a tagot, állandóan ír valami, tán csak nem azt, amit mi beszélünk? — Naná! — A nevünket persze úgy sem tudja. — Még az a jó. — Csak azt nem tudom, minek áztatja a horgot, ha közben mesét ír? i „ IAAE RÁD TO - 'pH RÖK , AZT MOND; í, JA A SEREGEK ’URA, éS FÜSTTÉ \ ÉGETEAA szeke- I REIT. OROSZLÁN I KOLYKEIDET KAW) KEPREGENYVALTOZAT: SARLÓS ENDRE Budapesti Vegyiművek Bp. IX., Kén u. 5. és IX., Illatos út 19. szám alatti gyárrészlegébe felveszünk szakácsot, (szerződéssel) turbinagépészt, lakatost, dömpervezetőket, fiatalkorú lányokat konyhai kisegítő munkára, konyhai beosztott nőket, takarítónőket, kétműszakos munkakörbe, férfi portásokat, valamint csökkentett munkaidőben dolgozó 18 éven felüli női és férfi segédmunkásokat. Vidéki férfiak részére munkásszállás van. Jelentkezés a munkaügyi osztályon. (193) A MENTŐSOFÖR Szégyelljem magam? Mindegy, hát megmondom: protekcióval lettem mentősofőr. Mert az igazat akkor sem takarhatom el, ha rossz megvilágításba helyezi egyébként tűrhető jellememet. Apám barátja volt egy nagy embernek. Amikor haldoklóit szegény öregem, sokat aggódott értem, mivel hagy élhetetlennek tartott. Könyörgött a barátjának, hogy ne bízzon engem a kóbor kutyák irgalmára, hanem igazítson útba a jó emberek társasága félé. Szegény öregem meghalt, a barátja pedig kezébe vette a sorsomat. Rettegtem tőle. Ahányszor találkoztunk, mindig fennhangon szidott, tekergő életmódomért. Aztán rámparancsolt, hogy márpedig jelentkezzem szolgálatra a mentőállomás főorvosánál, mert ha nem tudnám, már több napja mentősofőr vagyok. Hát így lett belőlem úriember. Komoly tanfolyamokat kellett elvégeznem, hogy végszükség esetén kirántsam a halál karjaiból a szenvedőket. Műveltségem szemlátomást gyarapodott Szabadnapjaimon nagy szavakkal dobálóztam az Arany Körtében. Agónia, krízis, toxin, aszepszis, központi idegrendszer, meg ilyenekkel. Főbérlőm, a volt csendőr gonosz felesége doktor úrnak szólított szerelmes óráiban. Tetszett neki a tányérsapkám. Legjobban mégis annak örültem, hogy Tarzan mellett én lettem a gyerekek példaképe. Ha összebal- béztak, ezzel fenyegették egymást: úgy megverlek, hogy bevisz az Illés. Ekkora tekintélyért minden körülmények között helyt kellett állni. Tudom, nem éppen becsületes dolog, de direkt vártam az alkalmat, amikor kipróbálhatom orvostudományomat egy szerencsétlenen. Az alkalom nem késett sokáig. Egyszer ugyanis — este 11-felé — riadóztatták, hogy irány az ikrényi úti bakterház, súlyos baleset történt a sorompónál. Szárnyakat kaptam. Eddig csak unalmas fekvőbetegeket, meg szülő anyákat szállítottam kórházba. De most! Hét kilométer az ikrényi sorompóig. Egyetlen merész lendület után már az áldozat roncsainál tapostam a féket. Szörnyű látvány volt. Összegyűrődött a sorompó szakálla, a karambolozó motorból mintha csomót kötöttek volna. A tragédia kárvallottja úgy hevert a makadám út porában, mint valami vérbefagyott rongykupac. Mindjárt láttam, hogy eszméletlen, sőt azt sem tartottam kizárt— 2 — nak, hogy máris kiszenvedett a szegény gyor.s- hajtó!... A jelek, bizony, éppen erre vallottak. Egyik lába — ha jól emlékszem, a bal — kétrét volt, hajtű módjára hajolva. Nyílt törés, semmi kétség. Szédültem a rémülettől, de az ember ilyenkor nem érzelgős. Cselekedni kezdtem, hogyha él az illető, mentőalkalmazott létemre meg is mentem. A törést magát nem láttam, hiszen nadrág volt a boldogtalanon. Megfogtam a sérült lábát, s úgy recsegett, hogy majdnem elájultam. Ám a szakszerűség ott lebegett a szemem előtt. Sürgős esetben nincs idő a finomkodásra, így hát nad rágós tói pólyáztam sínre a törött lábat. A beteg persze nem nyerte vissza az eszméletét a beavatkozásomtól. De fő, hogy éltL.. Még akkor is szörnyű álom rabja volt, amikor hordágyon bevittük a műtőbe. Éjszaka lévén, végignézhettem volna a sebész munkáját, ha éppen akarom, de irtózom a vértől. Inkább szerényen várakoztam kint a folyosón. Különleges lelki élvezet éj idején egy kórházi folyosón várakozni. Csend, kék homály, költői áhítat, mindez egy kicsit bölcs, egy kicsit szomorú. És ott a tudat, hogy megmentettem egy ember életét! Sinbe tettem a lábát. Pedig nyílt törés. Komplikált eset, ilyen még nem fordult elő a praxisomban. Nem tagadom, hallani akartam az orvos elismerését. — 3 — \ A l
