Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-20 / 248. szám
i \ * \ Népművészet, Népm jovo re uj épületben űvészet A Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat részéről Szabó Géza az építésvezetője ennek az új létesítménynek. Gróh József, a háziipari szövetkezet elnöke elmondotta, hogy az építőipari vállalat dolgozói mindent megtesznek, hogy élőbb elkészüljön a szövetkezet új munkahelye, és így, a régi, tájjellegű ház több szobájából alakuljon népi múzeum. amely a megye idegen- forgalmi céljait is kitűnően szolgálja majd. nincs... A Csatári Kerámiaüzem modellje Hírünk a világban " Valaki egyszer így fogalmazott: „Tolna megyének az a szerencséje, hogy ott a Sárköz, ezért irigyelni lehet benneteket,” A sárközi népviseletet az egész országban ismerik, de akkor sem fogalmazok merészen, ha azt írom: az egész világon, A sárközi szőttesek, a színes népviseletbe öltöztetett babák a népművészeti boltokon, az ismerősökön, az idelátogató külföldieken keresztül, szinte a világ minden tájára eljutnak. Még a modem lakásokban is egyre keresettebb lesz a színes sárközi szőttes, s húsvét táján egymásután érkeznek a megrendelések a híres decsi pingáló asszonyokhoz, De nemcsak népviseletünket ismerik. Népművészeink is rangot, nevet szereztek maguknak az országban. Elég talán csak a szekszárdi gölöncséreket, a dombóvári fafaragókat, táncosainkat, a hímző asszonyokat említeni. Néptánc-csoportjaink nemegyszer öregbítették megyénk hírnevét számtalan hazai szereplés mellett, külföldön is. A dombóvári néptánc-csoport neve ma már fogalom az országban. Jelenleg Franciaországba készülnek, de meghívást kaptak a San-Remó-i nemzetközi dalfesztiválra, s tapsolt már nekik görögországi közönség is. A dombóváriak a legismertebbek, de szép eredményeket értek él a szekszárdi, paksi, madocsái, sárpilisi tánccsoporíok is különböző szintű versenyeken és bemutatókon. Büszkék vagyunk a Sárközre, és gondosan őrizzük, ápoljuk ennek a népművészetben gazdag vidéknek a hagyományait Ezt bizonyítja többek között a tavaly megrendezett, országosan is kiemelkedő népművészeti vetélkedő, és az idén először megrendezett szekszárdi szüreti napok. Legutoljára a Bolgár Nőtanács főtitkára volt a vendége a decsi Sárközi Háziipari Szövetkezetnek, de talán nincs is a megyének olyan külföldi látogatója, akit a vendéglátók ne vittek volna él ebbe a jellegzetesen nemzeti hagyományainkat őrző szövetkezetbe. Idegenforgalmi szempontból is felbecsülhetetlen a decsi tájjellegű ház értéke. Fehér falak, sötétbíbor paprikafüzérekkel. Falusi kertekben megszokott virágok a ház előtt. Az épület belső szobáiban a régi parasztházakból ismert berendezés, mennyezetig felhalmozott dunnák, faragott bútorok, szőttesek, mindmind emlékezetes élmény a szépre, a magyar népművészetre szomjas idegennek. Itt, ebben a szövetkezetben sűrítve őrzik népművészeti kincseinket, ápolják a hagyományokat. A kattogó szövőszékek, a ma emberének formálják a lakást otthonossá varázsló szádá- kat, terítéket A hagyományos, tájjellegű ház mögött már bontakozóban egy új épület körvonalai. Piros téglák hívják fel rá a figyelmet. Jövő nyárra remélhetőleg elkészül a mintegy 2 millió forintos új beruházás. A több mint ezer négyzetméteres épületben helyet kap a nagy szövőterem, a szervező és hímző részleg, az igazgatási rész, és néhány szociális helyiség. A régi teremben dolgozókat már az építkezés látványa is jókedvre deríti: alig várják, hogy a korszerű, modern ház jobb munkafeltételeket teremtsen számukra. Mesélő, — Mesélő...? A faluban...? Nálunk azt hiszem, nincs ilyen — mondja a koppányszántói tanácselnök, Csordás Ferenc, és erősen gondolkodik. — Valami más újság. 1.? Hát... Nem is tudom, mit mondjak. Biztosai nem tudok mondani, a szóbeszédre meg nem sokat lehet adni... — Szóbeszéd?..; — Igen. Azt emlegetik a faluban, hogy huligánok járnak erHíntzés - az öltözködésben és a lakáskultúrában A művelődési házakban működő szakkörök közül általában a divatosak a népszerűek. Sokat hallottunk a színjátszókról, a bábosokról, barkácsolókról, fotósokról. És a megyében működő hímző szakkörök munkáját is már az ország számos helyén ismerik. — Közel 30 helyen működnek hímző csoportok, a megyében — mondta Németh Pálné, a megyei díszítőművészeti referens, aki maga is ismert hímző. — Szakköreink népesek, átlagos létszámunk 20—25. Szívesen járnak a jó kollektívákba a háziasszonyok, dolgozó nők, tisztviselő- nők és pedagógusok. Hogy aránylag keveset hallani róluk, az csak azért van, mert a nyilvánosság előtt ritkán szerepelnek. Minden szakkör évenként egy házi kiállítást szervez, amelyen kiválogatják a legszebb és legművészibb munkákat. Ezek a megyei kiállításra kerülnek. Itt már mint pályamunkák indulnak a „versenyben”. A megyei kiállításon ismét zsűrizik a hímzéseket és az a néhány kerül az országos, a Kiss Jankó Bori kiállításra, amelyik a legsikerültebb. A szekszárdi városi művelődési ház hímző csoportja állandó jelleggel részt vesz a kiállításokon. Az utóbbi két évben igen szép eredménnyel. Művészi igénnyel készült hímzéseik közül a megyei „vetélkedőn” egy arany-, egy ezüst-, egyj bronzérmet és egy munkajutalmat kaptak. A szekszárdiakon kívül a dombóváriak, a majosiak, a pincehelyiek, a decsiek és a paksiak szakköri munkája dicséretes. — A szakkörök ma már nem a régi hagyományos múzeumi hímzéseket készítik. A legmunkaigényesebb, a legkülönbözőbb tájegységek hímzéseit, sajátítják el. — mondja Németh iPálné. — A szakkörök célja, hogy eredeti népművészeti termékeket készítsenek és ezeket minél többen megismerjék. Ne a múzeumnak dolgozzanak, hanem olyan munkákat adjanak ki a kezükből, amelyek a mai öltözködésbe és lakáskultúrába beleilleszkednek. A fa szerelmese A markáns, bajuszos arc, amely a zúgó faesztergagép mögül rám tekint, első látásra nem sejteti, hogy nem egyszerű faipari munkással, hanem művészemberrel állok szemben. A neve: Balássy Gyula, dombóvári fafaragó, a népművészet mestere. Tizennégy éves kora óta — akkor kezdett el faragni —, mindig arra törekedett; többet- többet és állandóan többet tudjon a fáról. A szívéhez nőtt anyagot minél jobban megismerje, hogy annál többet mutasson meg benne saját művészi meglátásaiból. Ezt tükrözik a szobájában szinte múzeumi elrendezésben felhalmozott, különféle szobrok, kompozíciók és a sakkkészletek is. A sakk! Igen, erről egy kicsit többet beszél. Még 1958-ban a brüsszeli világkiállításra is eljutott és sikert is aratott e munkája. — Ma is ez adja elfoglaltságom túlnyomó részét — mondja. — Azóta 2500 készlet került ki a világ minden tájára, s ebből mintegy ezret én készítettem. Beszél nagy élményéről is. Három éve Londonban nemcsak kész munkáit mutatták be sikeres kiállításon, hanem magával a faragással is megismertette az érdeklődőket. Neki a fafaragás már főfoglalkozása. Beszélgetés közben derül ki, hogy hobbyja a filmezés. A dombóvári amatőr filmszdk- kör vezetője. — Milyen tervei vannak? — Szeretnék többet faragni. Főként a szívem szerint — teszi hozzá, kissé elfogódottan. — A háziipari szövetkezetnek készített munkák jórészt rutinos feladatok. Be lekötik az időt, s így kevés jut ez egyéni elképzelései■: megvalósítására. Cigánytánc refelé mostanában. Igaz, nem igaz?... Tudja, én még egyel sem láttam. Vgy lehet ez a dolog, miként régen volt a szellemekkel. .. — A szellemekkel?.'.". Amikor én még csak olyan félig legény és félig gyerek voltam, akkoriban az a hír járta, hogy időnként elő-előbukkannak a szellemek a faluban. Hallottam ezt én is, s tizenkét éves fejemmel bizony meg-megszep- pentem ilyenkor. Egyszer azonban nekem is akadt dolgom a szellemmel. Kukoricacsumát nya- láboltam éppen, a tehenek elé akartam vinni, amikor az egyik játszótársam elkiáltja magát: ott van ni, a szellem látom a, ott van a hátad megett, piros a csizmája! S ahogy ezt elkiáltotta, menekült is valamennyi játszópajtás, hanyatt-homlok elfelé. Én még nyaláboltam egyet a csumá- ból, aztán rámtört a félsz, hogy magamra maradtam. Fele se tréfa, gondoltam, ez a szellem még meg is ölhet... Siettem volna a rettenetes helyről, felfogtam a kendő két csücskét, s nagy hirtelen kapkodásomban megakadtam egy másik csücsökben, s teljes hosszamban vágódtam el, a szerte terülő csuma közé. Jó messzire a rettenetes helytől, tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Végül a szomszéd legény segítségével, aki már két évvel idősebb volt nálunk, vasvillákkal, botokkal felszerelkezve merészkedtünk befelé, szelleműzésre. Addigra már eltűnt a piroscsizma szellemestül, mi meg jól teliszúrkáltuk a levegőt, hogy veszem az a cudar, ha már láthatatlan alakban ólálkodna errefelé. — Hát tudja, hittünk ilyesmiben, mert akkor még így formálták a mi tudatunkat. Szövés közben, Dér Józsefné, * népművészet mestere. Vasvirágok — Felmelegítd a vasrudakai, vaslemezeket, s kalapáccsal üti. Úgy tűnnek elő a levelek, a virágszirmok munkája nyomán, mint a tündérek a mesében. Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra. Boszorkányosain ügyes keze van — mondja Túri Lász- lóné. A férjéről beszél, annak kézügyességéről. Arról, hogy Túri László szórakozása a fafaragás, meg az, hogy a hideg vasba életet leheljen. Túri László jelenleg kórházban van. Hosszú évek óta betegeskedik. Havi 260 forintos leszázalékolt nyugdíjat kap. Nehéz munkát nem vállalhat. Leginkább, otthon tartózkodik, a koppányszántói ház körüli tennivalókat végzi ed. És faplakettekre szarvasokat, meg bibliai jeleneteket farag, vasból rózsaszálat, meg gyümölcsöskosár formájú csillárt formáz. A falon ízléses kovácsoltvas gyertyatartók. Néhány rúd az egész, modern és antik látszatot kelt egyszerre egyszerűségében. Az asszony követi a kíváncsi tekintetet. — Azt, a nagyobb fiam készítette. Tatabányán villanyszerelő. Hazajött, aztán csak hozta magával. Drótból is szokott mindenféle alakokat hajtogatni. Úgy látszik, Örökölte az apjától. A kisebb sem marad le mögöttük — ered meg az anyai büszkeségtől a szava. És már keresi elő a kisebb, a hatodik osztályoz Géza rajzait. Portrék faluban élő emberekről, meg a családról néhány másolás újságokból^ mesekönyvekből. Az idősebb Túri László már kiállításokon is részt vett. Igaz. kiállításra inkább fafaragást küld, de legalább annyira szeret bajlódni a vassal is. A nagyobb fiú is a vas szerelmese, a kisebb meg rajzolással tölti estéit — Valahogy a kezükben van az ügyesség — mondja az asz- szony. S szemmel láthatóan büszke rájuk.
