Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
í J T r 4 ♦ T A hadiki templom előtt háromágú diófa nőtt... Kodály Zoltánra emlékezik Márta néni Ott szorongunk a kis szobában, ,s Márta nénit nézzük,' aki az ágy szélén ül, a kíváncsiság gyűrűjében. S egyszer csak felcsendül a dal, előbb bátortalanul, aztán egyre ■ magabiztosabban, s ha a hang már erőtlen is, minden szó tisztán hangzik. Áhítattal figyeljük, s arnikof befejezi, ránk néz, sóhajt és azt mondja: — Hát ez volt az első, amit énekeltem neki. Ez — s újra eldúdolja az első sorokat: A hadiki templom előtt, háromágú diófa nőtt...- Néhány percig maga elé néz, zsebkendőjét gyűri, s már új dalt énekel: Kerek utca szegelet, jártam én itt eleget... — Ez volt a második ének. Fonográf is volt vele, meg úgy is írta, ahogy énekeltem. Régein volt, pontosan 1912-ben. Bukovinában, Istensegíts községben. — Sóhajt, s ez a sóhaj az elmúlt időnek szól, de a .következő pillanatban mosolyt derít ajkára az emlékezés. — Pölösikei Pál tanító úr nálunk lakott abbaji az időben. Egy nap csak beállít egy úrral, s kértek, hogy énekeljek. Nálunk is hált, mert a szomszéd faluban lakott, de az- este, meg másnap nem ment vissza. S én énekeltem neki, ő meg jegyezte. Kodály Zoltán volt... Több mint fél század múlt el azóta, öröm és bánat váltotta egymást, s ha mérlegre vetnénk, bizony több volt benne a bánat, mint az öröm. De Márta néni csak arról beszél, hogy a gyerekeiből embert nevelt, s a hosszú hányattatás után öreg éveire igaz otthonra lelt itt Ma- joson. S arra emlékezik, hogy 1912-ben a távoli Istensegítsen a hajdani tanító egy ismeretlennel állított be hozzájuk, aki népdalokat gyűjtött,. s akit soha nem fog elfelejteni. J — írtam én, kérem, a Pölöskei tanító úrnak, amikor már itt voltunk, s ráírtam a borítékra, ha nem találnák, bontsa fel bármelyik hozzátartozója. Az öccse válaszolt nagysokára, mert ő már meghalt. De a Kodály tanár úrral csak később találkoztam... Amikor a 70. születésnapjára készültek, ez valamikor 1952 körül volt, itt Majoson megkeresett engem egy zenetanár, Csermák Károly, vagy Géza? Látja, bizony nem is tudom. Megbeszéltük, s úgy lett, hogy engem fölvittek Pestre, ahol nagy ünnepség volt. Sok nép volt ott, engem meg kivezettek a színpadra, s elénekeltem azt a két éneket, a hadiki templomot, meg a kerek utcát. Hát a Kodály tanár úr csak kérdi, hogy ki ez, aki énekel. De nem mondták meg neki, csak odavezettek hozzá, s akkor mondom, hogy ki vagyok. Megörült, megölelt s megcsókolt. Köröttünk meg csak fényképeztek, erre a tanár úr újra megölelt, s újra megcsókolt, aztán harmadszor is. Egész este ott tartott, ott ültem mellette az ünnepségen, s utána se eresztettek, ott voltam vele. Özvegy Lőrincz Antalné, Nyisz- tor Márta így vonult be másodszor is a magyar zenetörténetbe, hisz még ekkor is tudott olyan régi népdalt, amit senki nem jegyzett fel, s ez volt a Néprajzi Társaság Kodály-ün- nepségének egyik szép meglepetése, amivel a rendezőik megörvendeztették Kodályt. — S egyszer meg itt járt, talán két éve lehet — keres az emlékezetében — a feleségével. Egyszer csak kopognak, hát ő az. Pécsről jött, s nem ment él Májos mellett, hogy meg ne látogasson. Húsvétkor volt, küldtünk neki is festett tojásokat, hát azt kérdezte, hogyan csináljuk. Mutattuk neki, figyelte erősen. Aztán kérdezte, hogyan vagyok. Hát öregesen. S elpanaszoltam, hogy nem kapom a pénzt, mint hadiözvegy. Mert az vágyók, még az első háborúban veszett él az uram. Azt mondja, magának már öregségi jár. De mondom, azt se kapom. S keserű a kehyér, ha nem sajátját eszi az ember. Hát biz nem tudom, hogyan volt, de a követ-: kező hónapban már lcaptam az öregségit, s I azóta is. Gondolom ő szólt valahol. Öreg arcán mosoly fut át, most mindent megszépít az emlékezés. — S milyen embernek látta Kodály Zoltánt? Mosolyog, lehúnyja szemét, így talán könnyebb az emlékezés: — Szép ember volt Erre emlékszem. Meg arra, hogy nem tartotta magát, hogy ő egy nagy úri ember. Szíves volt. Egy gyereket is tiszteletbe vett. (Szóezeriiít Nyisztor Márta szavai Kodály emberi magatartásának szép, tömör jellemzése.) A kis asztalhoz lépked, füzeteket húz elő, s mutatja: — Felírom a régi dalokat, amint eszembe jut. Itt vannak. — De azt Is megemlíti, hogy az egyik füzetét valaki kölcsönkérte, már vagy egy éve, s nem hozta vissza. — De üzenek neki megint, hozza csak el. Maradjon meg minden, amit tudok. Igaza van, maradjon is meg, az is, ami a füzetekben van, s az is, amit még nem jegyzett le Márta néni. Mert sok száz dalt tud, s közte számos olyant, ami egyetlen népköltési gyűjteményben sem szerepel. Egy régi népi kultúra immáron talán egyetlen őrzője a majosi Lőrincz Antalné. Egy pedagógus házaspár van velünk; nem is gondolták, milyen kivételes kincset őriz a 85 éves Márta néni ma is friss emlékezete. — S ha hoznánk ide egy magnetofont, abba is elénekelné ezeket, meg a többit is. Márta néni? — kérdezik. — Hát csak így — szabadkozik — bizony a hangom már nem olyan, mint volt. Csak így, ahogy tudom... Ül az ágy szélén, zsebkendőjét gyűri, hosszan gondolkozik. — Még sok mindenre emlékszem, — s újra felcsendül az ének, franciákról, kozákokról. Aztán egy másik, harmadik, tizedik, majd a rögtönzött hangverseny végén ismét a kedves dal, talán a legkedvesebb, amit 1912-ben elsőnek énekelt a távoli Istensegítsen Kodály Zoltánnak: A hadiki templom előtt háromágú diófa nőtt... CSÁNYI LÁSZLC Sokat szivarozom. Néha. még egy-egy havannát is megengedek magamnak, holott ezt nem volna szabad az anyagi viszonyaim miatt. De hát szeszre, nőkre nem költők, még szabályos télikabátom sincs, valamerre csak muszáj kilengeni az embernek. Nem is tudok a magam számára nagyobb fizikai örömet, mint amikor szerencsés szivaregyéniséggel találkozom. Olyannal, amelyiknek jó az íze, kellemesen adja a füstöt, és szépen ég — mert még az is fontos —, a pelyhes hamu alatt egészséges parázzsal. Biztosan vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt, de azt hiszem, hogy a szivarosok inkább derék emberek. A komisz, rideg, zsaroló, önző jellemhez nem is illik a szivar. Még annak a gengszternek is ad valami bariton ízű, kedélyes vonást a szája szögletébe tolt cabanas, aki ha megharagszik, tizenkét revolvergolyót ereszt az ellenfelébe. Hanem azért, ami jólesik, mindig meg kell fizetni. A szivarozásnak is ára van. Az ember eleinte csak aprópénzzel fizet érte. Étvágytalansággal, fejfájássáli szédülésekkel. Végül pedig rendesen ki kell tenni a nagy bankót is, amelyet úgy hívnak: korai halál. Én is fizetem szorgalmasan a részleteimet. Többet mutatok a koromnál. A torkomat már tönkretettem. És azonkívül pontosan érzem, hogy valami rejtelmes baj halad előre bennem, szívósan és fenyegetően, hogy egyszerre csak ad acta teHunyady Sándor : gyen váratlanul. De ettől nem félek. Sőt ■ ez pontosan beletartozik a terveimbe. Köhögök és szuszogok. Orvos barátaim, sőt még a civil barátaim is fejüket csóválva figyelmeztetnek a súlyos következményekre. Nem múlik el nap, hogy ne hallanék legalább három történetet, hogy mit művelt a nikotin azokkal, akik nem tudtak szakítani vele idejében. Éppen mostanában beszélte el egyik barátom Z. úr esetét. Z. úr javíthatatlan dohányos volt. Ha éjjel fölébredt. vízbe mártott egy kockacukrot, bekapta, és utána szivarra gyújtott. Még ebéd közben is dohányzott. Gyufaskatulya volt előtte az abroszon, regália a skatulyában, egyszerre szívta be a füstjét a leves párájával. Csak. nevetett a doktorán, aki fölváltva fenyegette, és könyörgött neki. Most aztán megjárta szépen. Operában volt a múlt héten Z. úr. Színház után megvacsorázott, aztán hazament. A negyedik emeleten lakott, beszállt a liftbe. A házmester, aki fölvitte, még hallotta, hogy vidáman fütyül valami melódiát. Az első emeleten még fütyült. A másodikon csodálkozva fölkiáltott: — Nono! Mi az ördög ez? Elszédültem! És a harmadikon már meg volt halva. A barátom hogy bor- zadályt keltsen bennem, gondosan részletezne festette le, mint roskadt le Z. úr a lift piros plüss ülőkéjén. Hogy bontotta ki a rémült házmester a szmoking nyakkendőjét. Hiába minden, már vége volt. Pedig egy pillanattal előbb még élt, fütyörészett, sőt szivarozott. Az utolsó szivarja még el sem aludt. Ott füstölt a lábánál, a földön. ahogy kiesett a szájából. A barátom szemrehányóan nézett rám: r- így akarod végezni te is?! — így! — feleltem oly mohón és boldogan, hogy barátom megijedt az arckifejezésemtől. Próbáltam magyarázgat- ni neki, hogy a foghúzást is akkor tartom szerencsésnek, ha egy pillanat alatt sikerül. Keserves dolog, ha az ember érzi az étert, látja a csipeszt, és másfél órát izzad a doktor keze között. De hiába mondtam akármit, a barátom nem akart megérteni, és úgy bámult rám, mint egy bolondra. 25 esztendeje halt meg Hunyady Sándor, a két világháború közötti magyar irodalom népszerű szerzője. Szivarhalál niagjjxu' ru4 Te, igen — Te, nem Beszédünk során közölnivalónkat gyakran felszólítással, vagy megszólítással vezetjük be. A nyomatékosabb állítást bevezetheti felszólító főmondat, mint például: „Hidd el, hogy.. „Vedd tudomásul, hogy.. „Értsd meg, hogy. .vagy külön felszólító-felhívó mondat: „Ide hallgass!” „Figyelj ide!”. A megszólítások is lehetnek a mondat részei: „Édesanyám, hadd menjek le a térre játszani!”, de lehetnek önállóak is: „András! Azonnal gyere ideV’ Mivel a közlést bevezető felszólító mondat a figyelemfelkeltést szolgálja, és a megszólító,s is nem egyszer csak egyszerű figyelemfelkeltés: a felszólító mondat és a megszólítás ilyen esetekben egyenértékű. A „Nézd, elmondok most neked őszintén mindent”, illetőleg a „Böske, elmondok most neked őszintén mindent” mondatokban a Nézd és a Böske egyaránt figyelem- felkeltésre szolgál. Megfigyelhetjük, hogy a figyelemfelkeltésre főként a vár, hall, néz ige felszólító módja használatos. A gyakori használat révén ezek az igék eredeti jelentésüket ilyenkor csaknem, elvesztve, az indulatszókhoz hasonló, tagolatlan mondatokká válnak. Közülük a vár őrizte meg még leginkább eredeti jelentését: valóban egy kis várakozásra szólítjuk föl a hallgatót, illetőleg ezt fejezzük ki vele: ,légy türelemmel, mindjárt megmondom’, például: „Várj csak hányadika is van ma?” Eredeti jelentésétől leginkább a néz ige távolodott el ebben a használatban. Jelentheti például ,figyelj ide’, vagy ,gondold meg jól’: „Nézd, én évek óta nem tudóm őt elfelejteni”. Vagy azt is jelentheti: ■ ,nagyon kérlek’, ,azt tanácsolom’: „Nézd, most ne menj el hozzá”: Sőt csak egyszerűen ennyit: ,ime’: „Nézd, akadt nő, aki hozzáment”. A figyelemfelkeltő felszólításnak van bizonyos érzelmi töltése, mert a beszélő és hallgató közt szorosabb kapcsolatot létesít. Ezért bizalmas jellegű és a mindennapi társalgásra jellemző. Kosztolányi Dezső versében, a Hajnali részegségben éppen a bizalmas társalgási hangulat felkeltésének eleme, a, vers elején így: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”, és a vers vége felé pedig: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,. ..”. A felszólítás bizalmasságát még fokozzuk azáltal, ha az igéhez megszólítást is kapcsolunk. Például tulajdonnevet: „Nézd. Máriikám, ebben neked kell döntened”; vagy személyes névmást: „Te, -nézd, erről majd máskor beszélgetünk”; vagy mindkettőt: „Te, Panni, nézd, most már hozzá kell fognod a tanuláshoz”; vagy a névnek egyéb értelmezős kapcsolatát: „Nézd, Mancikám, édes, nem lőhet egész nap varrni!”. A néz -4- íe személyes névmás kapcsolatából napjainkban egy sajátságos használati forma kezd kialakulni: elmarad az ige, és csak a személyes névmás szolgál a felszólításra: a te, nézd alakulatból csak a te marad meg. Főként akkor fordul elő, ha kérdés hangzott el, és a válasz nem egész határozott, bizalmassággal kell alátámasztani, vagy gondolkodásra időt nyerni. Például: („Nem hallgattad a híreket?’’): „Te, nem hallgatom egész nap a rádiót”; („Későn jött haza az éjjel Gyurika?”): „Te, én nem néztem az órát?’: („Érdemes elolvasni ezt a könyvet?”): „Te, én Szeretek mindent elolvasni a zeneszerzőkről”. Érdekes megjegyeznünk, hogy a te efajta használata különösen fiatalok, mégpedig a húsz év körüliek beszédében nagyon elterjedt. Idősebbek csak akkor veszik át, ha a fiatalokkal állandó kapcsolatba vannak. De ötven-hatvan éven felüliek stílusában szinte elképzelhetetlen. A te ilyen használatában föltétlenül van valami kedvesség, valami érzelmi többlet a puszta, száraz válasznál. Természetesen ez is modorossá válhat, ha minden kérdésre így felelünk. Ezzel a te megszólításnak éppen kedves meghittségét koptatjuk el. EDER ZOLTÁN LOVÁSZ PÁL: Október Világos gyász, élénk halotti pompa! A nagy művész, az Ősz jött most elő. s a Nyár, meleg szívű műkedvelő, belátta már, hogy dicstelen a sorsa... Átöltözött a táj az új parancsra. Javít a zord művész a távlaton: egy-egy foltot győztes sárgába von. a megfutott Nyár nyomdokát kutatva. S minden rikít... A hosszú nyárfaút. sáfrányszín párhuzam, magasba fut, a szőlődomb rozsdás kékjébe veszve. S a munkás Nap hajoltan görnyedez a domb fölött; s a telt, édes gerezdre híd rézarannyal áldón permetez. BÁRDOSI NEMETH JANOS: Látomások szólója — Egry József képei előtt — Mint góliát felkiáltójel áll felnyújtott nyakkal János a Keresztelő fényívek lengő sugarában a kettéhasadt értelem között az izzó művészet bűvölő égi jeleként. Nagy halász-kosár a Balaton befröcskölte vesszeit a részegkedvű istenek hada tán elvetemült angyalok záporos hajától ilyen vagy egy konok gyermek akarta így hát azért lebeg előttünk? Megváltott magamat látom itt merek szólni a mondhatatlan egyetlen zsarnokról a Vénusz-csillagtól feldíszített derűről, kinek mosolya kioldódott és én lépni tudok a habokon el-nem süllyedten, egyre magasabban —
