Tolna Megyei Népújság, 1967. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
í Tabi László: A VEKKER Ki ne gondolna olykor az idő gyors múlására? Ki ne tűnődnék néha el azon, hogy azok a karon- ülő gyermekek, akiknek csak nemrégiben csipkedtük meg az arcocskájukat, egy délben táskával a hónuk alatt mint másodikos gimnazisták jönnek velünk szembe, s aztán szinte minden átmenet nélkül azt halljuk róluk, hogy házasságot kötöttek, sőt már az első gyerek érkezését várják. Hajh, hajh — mondogatjuk ilyenkor mélabúsan —, hogy múlik az idő ... A szomszédék Piroskája is milyen hirtelen lett nagy lány. Tegnapelőtt még kezicsókolommal köszönt nekem, ha a lépcsőházban találkoztunk, tegnap már én köszöntem neki kezicsókolommal, akárcsak a kedves mamának, akivel együtt lakik mellettem az ötödik emeleten, egyszobás lakásukban. Tegnapelőtt még óvodába járt, tegnap érettségizett, s ma már dolgozik. Hajh, hajh ... Minden reggel Piroska járt az eszemben, minden áldott reggel, háromnegyed öttől kezdve egyfolytában egészen hét óráig. Mert az idő tájt minden reggel háromnegyed ötkor ébredtem. Hétig Piroskára gondoltam. minden reggel áttekintettem gyermekkorát, sok-sok apró filmkockát idéztem fel az életéből, csak hogy az idő mennél gyorsabban teljék el hé- i.ri. Láttam öt magam előtt, ámint babakocsiját tolja, amint osztálytársaival vihorászva jönnek szembe velem az utcán, vagy amint udvarlójával csókoló- zik a sötét kapualjban, kapuzárás előtt néhány perccel. De most már itt az ideje, hogy elmondjam: miért töltöttem ébren az időt reggel háromnegyed öttől hétig, s miért éppen azzal töltöttem az időt, hogy Piroskára gondoltam. Nos, a dolog egyszerű. Háromnegyed ötkor azért ébredtem fel, mert csengett a vekker. Hétig azért elmélkedtem, mert hétkor kell kimásznom az ágyamból, ha fél kilencre a szerkesztőségben akarok lenni, ahol dolgozom. S Piroskára azért gondoltam minden reggel, mert nem az én vekkerem keltett fel, hanem az övé. Az ő vekkere csengett minden reggel háromnegyed ötkor a szomszédban, üdén csilingelt a vekker a vékony falakon át, hogy a csudába ne ébredtem volna fel! A magamfajta érett korú férfi már nem alszik olyan mélyen reggel felé. Sajnáltam eleinte Piroskát, hogy olyan korán kell neki ébredni. Ki tudja hová jár dolgozni? Bizony, sajnáltam ezt a szép, törékeny kislányt. Ö sem gondolta volna akkor, amikor még a babakocsit tolta, hogy egyszer majd minden reggel háromnegyed ötkor kell ébrednie... No de — fűztem hozzá később, rövid néhány nappal utóbb —, miért kell nekem olyan korán ébrednem? Mégiscsak kényelmetlen dolog, hogy azért, mert ő messzire jár dolgozni, nekem hajnalban kell ébrednem, akármilyen későn tértem is nyugovóra, akármilyen édeset álmodtam is éppen... De hát nem tehettem semmit, azon kívül, hogy igyekeztem minél korábban ágyba kerülni. Mit is tehettem volna? Nekem is egyszobás volt a lakásom, az övék is. Nekem sem volt kedvem elköltözni a vekker miatt, őket sem szólíthattam fel arra, hogy szedjék a sátorfájukat. Tűrtem hát hosszú ideig, nyeltem a keserűséget férfiasán. A legjobb kártyapartiból is felkeltem éjfél előtt. „Korán kell ébrednem — mondtam barátaimnak ilyenkor —, háromnegyed ötre van beállítva a vekker...” Már vagy négy hete futottam végig Piroska gyermekkorán gondolatban minden reggel, amikor egyszer az az érzésem támadt, hogy szervezetem a korai ébredést megsínyli. Piroskára ekkor már régen mérsékelt rokonszenv- vel gondoltam, gyermekkorát is untam. Beláttam, hogy valamit tennem kell, ha nem akarok elpusztulni időnek előtte, nyomorultul. Szoktam volt a mamájával találkozni néhanapján a liftben, elhatároztam, hogy a legközelebbi allcalommal szóvá teszem a vekker ügyét. Nem erélyesen, inkább kedvesen, kedélyesen, de azért persze félreérthetetlenül. Végtére is szóból ért az ember. Meg aztán ők nem is sejthetik, hogy az az átkozott vekker engem is felver. — Asszonyom — mondtam, amikor egy szombat délben a liftben csakugyan összefutottam a nyájas és halk szavú özvegygyei —, most elárulok önnek egy államtitkot... Tudja-e ön és a kedves lánya, hogy engem minden áldott hajnalban pont háromnegyed ötkor felver a vek- kerjük csörgése? — Ezt komolyan mondja, szerkesztő úr? — álmélkodott zavart mosollyal az egyébként tiszteletre méltó hölgy. — Csakugyan? — Esküszöm a szent Habakuk- ra és az ébresztőórák istenére — feleltem sziporkázó humorral, hogy lássa, nem kívánok nagy ügyet csinálni a dologból. — Erről sejtelmünk sem volt, szerkesztő úr, elhiheti... — Effelől nincs is kétségem, asszonyom ... Remélem, nem veszi szemrehányásnak, hogy szóvá tettem..: Nyári emlék cr-xo:--• -v — Ö, a világért sem... a világért se! Sőt! Hálásan köszönöm... Nagyon kérem, amikor felébred, dörömböljön át a falon, mert az a lány velem együtt olyan mélyen alszik, hogy mindennap elkésik a munkahelyéről... Hetekig dörömböltem minden reggel, amíg végre sikerült Piroskának egy másik állást találnom. NESZEBÁR Szalai János felvétele' BEBESI KÁROLY: Maró szél Maró szél röppen föl az ágról. Fekete felhőbe öltözik. Fogai közül üvegszilánk morzsolódik, a fákra Akiket keres, megtalálja. Szorongva követik a tekintetek. Hangot váltanak a kutyák, a szagok elillannak. Résekbe lapul a fény. Kettéválik az alkony, és önmagát cserbenhagyva rohan az éjszakába. Kertes KoIImann Jenő: HAJNAL PAKSON. Müwichhauscwt ap\a Az önköltötte, képtelen kalandjairól hires német báró egyike azoknak, a figuráknak, kik leléptek az irodalom lapjairól és fogalommá, mondhatni élő alakokká váltak. Egyik oldalon a tragikus hősök sora vonul: Roland, Hamlet, Don Quijote, Faust, Madách Ádámja, a másikon ellentéteik, vidám, bohókás történetek alanyai és tárgyai, a néphumor valamely fajtájának megtestesítői: Pathelin mester, Panurge, Falstaff, Sancho Pauza, nálunk Ludas Matyi és Háry János. De különös, hogy míg a felsoroltak és a többiek (Robinson, Gulliver, János vitéz, Toldi) életre keltőjének neve közismert, a „münchhauseniádák” apjának kiléte homályban maradt. Az irodalomtörténetek általában Bürgernek tulajdonítják szerzését, holott e félbolond vadzseni csak fordította és bővítette a hozzáillő tárgyat. Most egy angol kutató, John Carswells nekilátott, hagy tisztázza az ügyet; könyve nincs meg nekem, csupán egy hollandus ismertetőjének cikke van előttem, de ha bízhatok a beszámoló pontosságában, úgy látom, Carswells sem fedett fel minden adatot, nem egyben pedig tévedett. Mint látszik, nem tudja, hogy a hős mintaképe élő személy volt: Freiherr Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen, német lovastiszt (1720—1797) és, hogy mesés vadász- és útiélményeiről, valamint az 1740—41-i orosz— török háborúban végbevitt csodadolgairól már maga is kisebb könyvet írt: Vademecum für TÉNAGY SÁNDOR Csak a kő csikorog Hová tegyem a kezemet, ha nem érinthet mást a világból, csak levegőt, csak követ. Hová tegyem a fejemet, gondolataimat, akármerre nézek, nem vagy sehol. Ha villámlik, csak az ég vakító-fényes, nem a te tested, nem a homlokom. S minden így marad — csak a levegő folyik el ujjaim között, mint a hajad, s ha megérintenélek. csak a kő csikorog. KINCSES ERNŐ Ébredés Éjszaka még forró aranypénzek pattogtak le testéről, forró aranypénzek. Minden lépésével akkor reggel más utakat került el. Attól kezdve nem történt semmi. Éppen akkora keze volt, hogy másik kéz csak kívüle fért el, szeme épp annyit látott, amennyire képes lehet egy ekkora nyílás, s egy ablak arcképet helyezett nyakára. Aztán érezte: mellkasa előbb megemelkedik, majd leenged — mindig egy nem túl nagy kör közepén. lustige Leute címmel (1780). Ennélfogva téves az a megállapítása, hogy az első Münchhausen- könyv szerzője Rudolf Erich Raspe volt (1737—1794), mi több, e téves adatot sem ő derítette ki először, mert már Adolf Ellessen (1815—1872) utal reá az egyik Münchhausen-kiadás előszavában (ennek 11. kiadása 1890- ben jelent meg). így hát a nevezetes mű szülőapja a hős maga, de az irodalmi keresztvizet e könyvcsecsemőre csakugyan Raspe öntötte, megtoldván a történetet Lukianosból, Swiftből és egyébünnen, a világirodalom e téren bő kincsestárából. Különben Raspe sem volt akárki: romantikus író a Sturm und Drang legrosszabb fajtájából, roppant naigyokat akaró, terjengős, dagályos, nem tehetségtelen, de híjával minden arányérzéknek, nagyszámú műve olvashatatlan és már életében nem olvasott, ennélfogva 'világ- fájdalmas, elnyomott zseni, üldözési mánia áldozata. Az utóbb; nem egészen ok nélkül: mint a kasseli művészeti gyűjtemény őrét, lopással vádolták, s emiatt sürgősen Londonba távozni kényszerült (1775). Ott végbevitte a csodát, hogy negyvenéves korában tökéletesen elsajátította az angol irodalmi és köznyelvet, és megírta könyvét: Münchhausens Narrative of his Marvellous Travels and Campaigns in Russia. („Münchhausen elbeszélése csodálatos utazásairól és hadakozásairól Oroszországban”), mely 1785-ben .jelent meg (nem 1794-ben, mint Carswells véli). Ezúttal nem az írói becsvágy, hanem a pénzszűke ösztökélte, ezért lemondott a nagy igényű költői előadás ékességeiről, gördülékeny nyelvű, szabatosan fogalmazott, alig ötven oldalas könyvecskét írt, a műfaj kis remekét, olyannyira szándéktalanul, hogy vélt fogyatkozásait restellve, névtelenül adta ki. Ezt fordította németre már a következő évben Bürger, jócskán kibővítve a maga, nem kicsiny, kongeniális leleményéből, s evvel elindította világirodalmi útján, mely a halhatatlanságba torkolt. Raspe még megérte, hogy tíz nyelven adták ki, minden alkalommal toldogatva-kerekítve a kapós és csábító témát S így tett vele minden újabb „kiadója”, míg végül, kishíján kétszáz esztendő alatt vaskos fóliánssá nőtt. Jelentős fordulatot hozott a mű pályafutásába Théophile Gautier francia adaptálása (1866), ez nem valami ragyogóan sikerült, de klasszikussá tették Gustave Boré illusztrációi; velük a ravaszképű, dugóhúzó-bajszú, copfos, háromszarvú-kalapos báró megkapta méltó művészi arcmását is, — éppen száz esztendeje. Ám „fejlődése” azóta sem állt meg, számos író regényhősévé avatta, több drámát és egy operát írtak róla (mint Kodály: Háry Jánosról), két háború közt. pedig — ez a remekművek mai sorsa — filmdarabot, elég gyengét, Hans Albersszel a címszerepben. 'VÁRKONYI NÁNDOR
