Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
Szakony! Károly: Csillagok és petárdák Hajnali hatkor felébresztett valami zümmögés, dehát még aludhattam volna, hanem Ernőké hét óra felé a fejemre ült, kis kezével dobolt a mellemen, hogy mondjam meg, mikor kezdődik a tűzijáték. Bárhogy szeretem Ernőkét, a kisebbik fiamat, ez az ostoba kérdezősködés kihozott a sodromból, ugyanis este már szépen elmeséltem neki, hogy majd felmegyünk a tetőre, onnan jól látni a Gellérthegyet. Nem tudóm, Ernőkét mi izgatta jobban, a tető vagy a tűzijáték, dehát emiatt verte ki az álmot a szememből. Gyula, a nagyobbik fiú átjött a szomszéd szobából, előzőleg hallottam, hogy telefonon beszélt valakivel, már felöltözött, haját teleszórta az anyja hajlakkjával, fogadni mernék, hogy borotválkozott is a ,,Philips”-emmel, pedig még pihéi is alig vannak, egyszóval átjött és közölte, hogy új gibbon majmokat szerzett az Állatkert, most beszélt az ins- pekciós állatorvossal, gibbon, mondta, latinul hylobetes, és kissé a hálószoba tükre felé fordulva röpke előadást tartott eme majomfajtáról, méretéről, karja hosszúságáról, és arról, hogy Ázsia délkeleti részén található. Én nem tudom, mi a fenének veszi fel azt a nagyzoló pózt mostanában, talán én is ilyen voltam kamaszkoromban, már nem emlékszem. Tény, hogy ő sem hagyott aludni. Jól van, mondtam, ha már ilyen szépen összejöttünk, hol van anyátok, adhatna valami reggelit. Ki akartam bújni az ágyból, de Ernőké megint rákezdte, hogy mikor lesz a tűzijáték. — Este, te átkozott kölyök — üvöltöttem. Persze, amilyen érzékeny, mindjárt bőgni kezdett. Nekem meg több sem kell, méregbe gurulok attól, hogy méregbe gurultam. — Nelli — kiáltottam. — Hol ténferegsz? — Edénycsörömpölés a konyhából, na majd kapok ezért a „ténfe- regsz”-ért! S miközben leráztam magamról a kétségbeesett Ernőkét, odaállt az ágy lábához Gyula, hórihorgas alakja, mint egy professzoré. Az arca meg egészen ráncos lesz ilyenkor. — Az indulat elhomályosítja az értelmet — mondta. — A pedagógia legrosszabb módszere az értelmetlen lehurrogás. Fel kell fogni a gyermek képesség-szintjét és inkább százszor megmagyarázni neki valamit, mint egyszer oktalanul elhallgattatni, ami, ki tudja, milyen pszichés következményekkel járhat... — Mintha meg is hajolna cseppet, hogy részemre befejezte az oktatást. Most Ernőké következik: — Tűzijáték csak este lehet, mert szükséges hozzá a sötétség. Hogy jól lehessen látni a petárdákat. Érted már? Tíz órakor lesz, pontosan tizenhárom óra múlva. Nem sok idő, kibírod. Ernőké tátott szájjal hallgat, bólint. Lemászik az ágyról, nem kívánja többé a társaságomat. Meg kell hagyni, nem tudom mit tennénk Gyula nélkül. Most, hogy kioktatta Ernőkét, papírlapot húz elő a zsebéből. — Ide nézz, Apa! Beosztottam szépen a napot. Most hét óra húsz. Nyolcra felöltözünk, nyolc harmincra megreggelizünk. Már intézkedtem a konyhán, anyunál. Vállalta. Kilencre kiérünk az Állatkertbe. Ha délig akarunk maradni, az három óra. Nem sok idő, de megnézhetjük az emlősöket, a csúszómászókat, a madarakat, az akváriumot, persze csak futólag, a — növénykertre már aligha jut idő. Felhívtam a Kiskakast, foglaltattam asztalt. Természetesen a hevedben. Zúzapörkölt megfelel? A szabadtéri színpadok programja itt van a másik lapon. A Városmajor... a Hűvösvölgy ... Megjelöltem, mit érdemes megnézni. Tehát... Bevallom, csodálom ' a fiút. Honnan van benne ennyi szervezőképesség? Tizennégy éves, és ezt a tizennégy évet úgv viseli, mint a legérettebb férfikort. Beszél, mondja a programot, de én alig tudom követni, a fejem még zúg a rossz hajnali alvástól, Ernőké sírásától. Tehát a gibbon az Állatkertben. Ez is furcsa, mindent tud, minden érdekli, vagyok rá, hiszen a fiam, az iskolában semmi baj vele, szülői értekezletre nem kell járni, nincs rá panasz. És tisztelettudó is. csak azért mégis félek tőle, titokban, mint ahogy egy öreg uralkodó félhet elmés miniszterétől. Tehát nekem, mi a dolgom? Borotválkozni, öltözni, reggelizni. Nelli az étkezőfülkében terít. Mire kimegyek, már kész a reggeli, Gyula ott áll az anyja mellett, ellenőriz. — Apának csak kevés cukrot a kávéba, ebben a korban már árt a sok cukor... (negyvenöt éves vagyok!). Fejenként egy tojás, lágyan, ez megvan. Jó. A napi ásványi só szükséglet. Emőkének méz. Anya, te ne egyél kenyeret, csak pirított zsömlét. Hányszor mondjam? Ülünk az asztalnál, fegyelmezetten eszünk, mert Gyula szerint nyugodtan, lassan kell enni. Ehhez szükséges az időbeosztás, a kapkodás ártalmas. Ugyanilyen módszeresen, alaposan járjuk végig az Állatkertet, ebédelünk a Kiskakasban, vesszük sorra a szabadtéri színpadok legjobb programjait. — Emlékszel? — mondom Nellinek — valamikor, gyerekkorunkban ezen a napon Szent István jobb kezét hordtáu körül a Várban... — Lehet, csak azért mondom, hogy olyasmiről essék szó, amit Gyula nem tud. Figyelem az arcát, bólint. — Igen — válaszol anyja helyett — a budavári Zsigmond-kápolnában őrizték. Számos legenda fűződött a jól bebalzsamozott jobbhoz ... Feladom a harcot. Kilenckor hazamegyünk, hogy megvacso- rázhassunk és tízre felmehessünk a tetőre. Lapos tetejű, modern házban lakunk, a szomszédok is mind fenn varrnak már, bámuljuk a Gellérthegyet, várjuk a petárdákat. Ernőké türelmetlen. Mindenféle kis történetet találok ki, hogy megnyugtassam. — Ott most, fenn a hegyen, aprócska ólomkatonák szi- dolozzák a rézágyúkat, és majd meglátod, színes, fénylő golyócskákat lőnek az égre, hogy örömet szerezzenek Emőkének, meg mindenkinek ezen az ünnepen. Igaz, ami igaz, megfeledkeztem Gyuláról, pedig ott állt a hátam megett, stopperral a kezében. Hanem most: bumm, bumm! felszállt az első rakéta, aztán a máhullt az égből. Ernőké ujjongott örömében: — Ez a kis rézágyúkból jön? Hiszen ezek csillagok! Az égből potyognak le! — Az, az, micsoda csillageső! — örvendezem Emőkével. —, Persze, nem lett volna szabad megfeledkeznem Gyuláról. — Az ilyen téveszméket, ki tudja, milyen nehezen lehet kiküszöbölni — mondja. — Hallgass rám, Emőke. Szó sincs ólomkatonákról. Azok ott fenn a hegyen, szakemberek. Ez is olyan szakma, mint más. A tűzijáték nem cslllageső. De a csillagokról majd máskor. A tűzijáték fény- és hanghatások előállítása könnyen égő és robbanó anyagokból. Legismertebbek a rakéta, a szélmalom, a bengáli fény... — Nézi a stop- pert — igen. Pontosan öt másodpercenként lőnek fel egyel. Pikk — pakk — pukk! Robbannak a petárdák. Gyula olyan okos. Nelli büszke a fiára. Én is De sokszor attól tartok, mindent annyira alaposan ismer, hogy talán nem is örül már semminek. Titokban odasúgom Emőkének: — Azok ott mégis csillagok. — Ernőké szigorúan néz rám. — Gyula azt mondta, nem! Hát igen. Ernőké is olyan lesz. Az biztos. Nelli, meg én, majd tanulhatunk tőlük. mindenhez van türelme. Kicsit ÜNNEP Irta: Molnár Zoltán, József Áttila-díjas író Az ünnep — augusztus húszadika — csak úgy érthető meg igazán — s ezért csak úgy gyarapítható s használható fel mind bölcsebben a jövőben — ha megkeressük múltját. Az egymásra következő társadalmak örök rendje szerint mi a hajdani Szent István király napját Alkotmány ünneppé avattuk. Megfűszerezve még az Uj kenyér ünneplésével, amivel ködbe vesző ősidők ünnepét támasztottuk fel, imitt- amott formálisan, másutt meg szinte eredeti pompájában. Foghatjuk fel úgy is, hogy már a legrégibb időktől kezdve az új termés betakarításakor az emberek hálát adtak az isteneknek az égi adományokért; de felfoghatjuk sokkal igazabban: a maguk munkáját ünnepelték, diadalukat a természeten. De az ember harca a természettel az ismert történelemben elválaszthatatlan a társadalmi harctól. A természet vak erőivel való küzdelmet hol nehezítette, hol köny- nyítette annak a küzdelemnek sikertelensége vagy sikere, melyet az emberek, legalábbis legjobbjaik. a társadalmi haladásért vívtak. S tudjuk, hogy e harcoknak, egyáltalán a termelésnek és társadalomnak minden kérlelhetetlen törvénye — éppen mert az emberek nem ismerték, nem ismerhették — úgy hatott, olyan vakon és sorsszerűén, akár a szintén felfoghatatlan természet a maga szakadatlan villámaival, özönvizeivel és vulkánkitöréseivel. Óhatatlanul.ezért minden Uj kenyér ünnep, minden áldozat az új termés betakarításakor egyben ünnepe az ember, az emberiség küzdelmes útjának a sötétség birodalmából a világosság birodalmába; a természet törvényeinek nemismerésétől a természet törvényeinek fokozatos és gyorsuló meghódítása felé vezető út ünnepe, a társadalom még nehezebben megismerhető törvényeinek meghódítására vezető út ünnepe. Amelyet éppen a ma élő nemzedékek kezdhetnek igazán és bizalommal ünnepelni, midőn az emberiség előtt mindinkább kitárul egy valóban emberi jövő horizontja, melyet legjobb reményei szerint maga alakít a maga tiszta szándékai szerint. S mi, akik Marx és Lenin tanítványaiként megtanultuk a társadalom alakíthatóságának első törvényeit, éppen ezekben az években, évtizedekben nem. csak győzelmeink, de vereségeink és szenvedéseink árán értettük meg, hogy ezeket a • törvényeket sem büntetlenül megsérteni nem lehet, sem tétlenül várni elkerülhetetlen érvényesülésüket. Megtanultuk immár nem csupán elméletből, hogy csak emberi tömegek értelmes és tudatos cselekvése, küzdelme változtathatja szabaddá, s fejlesztheti igényeihez mérten termelőképessé, hatékonnyá a társadalmat. Éppen most, az új mechanizmus bevezetésének küszöbén különös jelentősége van ennek az ünnepnek. A betakarított termés, az új kenyér, a természeten aratott diadal s a társadalmi tevékenységünket szabályozó, időn. ként megújuló Alkotmány együttes ünneplése tehnészet- szerűen válik az újnak és az új harcokra való készülésnek az ünnepévé. Ipari üzemeinkben és a me- zpgazdaságban egyaránt akárha a munka felsorakozott seregeinek seregszemléjét tartanánk meg az idén. ^ Ötvözhetünk-e jobban közös ünnepbe tiszta és ősi hagyományokat a jövő építésének legnemesebb szándékaival és lelkesítő terveivel? CSERHÁT JÓZSEF: Bánattal a szívben A földrengések a falak ellen, s fagyhullámok a rügyek ellen, a kiégettek, a cinikusok a magasság, a szerelem ellen fenekednek; a halálhíren a kárörvendők kapva-kapnak előre — szinte megjövendölt — foga van minden pillanatnak: a törzsasztalnál a jó tanítvány mesterével összekacsintván röhörészik, sodrában a szennynek. De mi mégis az élet mellett, a romok ellen a falak mellett, a sebesültek, a vérzők mellett, sebekkel minél ékesebbek, annál inkább a vérzők mellett, a fagy ellen a virág mellett a boldogság és szerelem mellett, a halálhírre — bánattal a szívben — x most is és mindig az élet mellett közös örömben, közös gyászban mindig is egymás mellett voltunk, vagyunk, leszünk. KÁLDI JÄNOS: A balatonszárszói sínek mellett J. A. EMLÉKÉNEK Fut a délután. A nyár akkora, hogy alig fér meg a világban. Néz a szomorú állomás méhzöngés-felhőben és színétől-váltan. A fákon, házakon korán-szakadt homály van. Csupa merengés, emlékezés a sínek-mentí táj. Minden őt idézi: a Legnagyobbat: a Balaton ezer-ágú moraja, a koszorúba fonódó sok-sok vízi mondat, az elvágtató kerekek róla zokognak; a nyárfasor, amelyik látta még, — hallgasd csak! — bizonyára róla kiálthat; s érte tolul ide rajongva nem-szűnően és nem-fogyóan a virág-örvény és a virág-hab. A szívem is neki tiszteleg itt gyermeki-tisztán, s átöleli övéit, a két kis szétvert pályamunkást, ahogy ülnek és esznek a talicskán.
