Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
John Galsworthy: Kárpótlás Ha igaz az az állítás, hogy e világon kárpótlás jár mindenért, mondják meg nekem, hol marad a kárpótlás az alábbi kis történetben? Két évvel ezelőtt tolmács voltam egy fényűző ostendei hotelben és hosszasan időztem a rakodóparton, hajókra várva. Gyakran láttam ott egy fiatalembert, aki kis, ütött-kopott bódéjában bizsuféléket árusított. Nem tudtam a nevét — magunk között Tchuk-Tchuk-nak neveztük —, de jól ismertem, hiszen mi, tolmácsok, mindenkit ismerünk. Dél-Olaszországból jött. Értelmes fiú volt, szép fejét dús, göndör fekete haj borította, öltözéke: egy angol turistától kapott nadrág, frakk-kabát és fekete kalap. Kis növésű volt és sovány, s ez nem is csoda, hiszen egész napi kosztja fél font kenyérből állott, avagy egy tál sajtos makaróniból és ünnepinapnak kellett jönnie, hogy egy darabka kolbászt vegyen magának. A kövér, termetes emberre szabott ruhában úgy festett, mint egy madárijesztő» Egyedül élt. Dolgozott, mint a rabszolga. Kora reggeltől késő estig a bódéjában üldögélt. Nem mozdult onnan, bármilyen forrón tűzött a Nap, bármilyen vadul dühöngött a. vihar. Néha bőrig ázott, de altkor is mosolygott az előtte elhaladókra és kínálta a kagylókból fűzött láncot, és eféléket. Leginkább a nők figyelmét próbálta felkelteni, hiszen ők voltak a legjobb vevők. Óh, hogyan tudott nézni rájuk a nagy, olajbama szemével! Mindennapi kiadásad szánalmasan alacsonyak voltak: napi két penny ételre és négy penny a szállásért. Egy kávéház fölötti kis helyiségben aludt, több hasonszőrűvel összezárva. Hat penny egy nap, három és fél shilling egy héten — ez volt minden. És Tcüuk'-Tchuk árult. Esténként gyakran megfigyeltem, hogy ülve elaludt a fáradtságtól. De fél szeme még ilyenkor is nyitva volt, mint a macskának. Az üzletnek élt: élénken figyelte a körülötte zajló életet, de valójában semmi sem foglalkoztatta, csak az, hogy eladja a csecsebecséit. Semmi nem kötötte le, sem az emberek, sem a tenger, sem a fürdőhelyi élet változatos szórakozásai. Dobozba zárt lényre hasonlított. — Nagyon nehéz volt a sorsunk odalenn — szokta mondani nekem. — Van egy lány..., vár rám, és én is szeretném már viszontlátni. De odaát éhenhalnak az emberek. Madonnára mondom, kutya élet az! Szavaiból éreztem, mennyire vágyódik az otthona, a délvidék után, hogy nélkülözd a napfényt, meg azt a lányt. De reménykedett — Ki kell várni — mondogatta. — Ebben a szezonban összeszedek egy kis pénzt és minden rendbejön. Egy szomorú, nyirkos őszi napon végigmentem a kihalt sétányon, az Estacade-on. Teremtett lelket nem láttam, de Tchuk- Tchuk bódéja most is nyitva volt. Tulajdonosa befedte egy darab olajos vászonnal, ő maga pedig behúzódott, s mélyeket szívott egy hosszú szivarból. — Lám, Tchuk-Tchuk — mondtam —, hát te dohányzói?! — Igen, jólesik! — felelte. — Miért nem szívsz egyet- kettőt minden nap? Ugy^ köny- nyebben viselnéd az éhséget. Tchuk-Tchuk a fejét rázta. — Pénzbe kerül — szólt. — Ez a szivar nem került nekem semmibe. Egy veres képű angol nyomta a kezembe, azt mondta, hogy ő nem tudja elszívni. Nem ért hozzá ,a bolond! Én mondom magának, kitűnő szivar ez. Eljött a fürdőidény vége és egy este, amikor már talán csak húsz vendég lézengett a városkában, betértem a megszokott kávéházamba. Mindössze három olasz vendégmunkás ült ott. És ekkor megjelent Tchuk- Tchuk. Életemben először találkoztam vele olyan helyen, ahol pénzt lehet költeni. Uramisten, milyen sovány volt. Az ember azt hitte volna, hogy egy hete nem evett. Egy hete? Egy éve! Leült és üveg bort rendelt. Azután beszélni kezdett, vígan ömlött belőle a szó és nevetett is hozzá. — Nézzétek Tchuk-Tchukot — szólalt meg az egyik olasz. — Micsoda vidám pintyőke lett belőle! Rajta, Tchuk-Tchuk, kínálj meg minket is a borodból, hadd lássuk, milyen jól megy a dolgod! Tchuk-Tchuk átnyújtotta nekünk a flaskáját és rendelt egy másikat. Ittunk, Tchuk-Tchuk gyorsabban és mohóbban, mint bármelyikünk. Felélénkült — hiszen egy olasz könnyen felvidul, különösképpen az, aki hónapokig kenyéren, vízen és makarónin élt. Látszott, hogy a fiúnak alapos oka van a jókedvre. Énekelt és nevetett a többi olasszal együtt Az egyikük megjegyezte: — Úgy látszik, a mi Tchuk- Tchuk barátunknak jól bevágott az üzlet. Áruld már el, mennyit szereztél az idén? De Tchuk-Tchuk csak a fejét rázta. Erre mindegyikük elsorolta, hogyan boldogult ebben az idényben, s mennyit tudott félretenni, ám Tchuk-Tchuk kitartóan hallgatott, kissé büszke, sokatmondó mosollyal a szája sarkában. — Ugyan már, Tchuk-Tchuk — bíztatta az egyikük —, légy egy kicsit őszinte! — Az én tiszta hasznom ezer- hatszáz volt. Ennél ő sem jutott messzebb! — mondta a másik. — Az összes szentekre mondom — szólalt meg Tchuk- Tchuk hirtelen —, és négyezerhez mit szólnátok? Nevettünk. * — Ez az ember a bolondját járatja velünk. Tchuk-Tchuk a frakk-kabátja zsebébe mélyesztette a kezét. — Idenézzetek! — kiabált és kirángatott néhány bankjegyet, csupa ezer frankost. Nagyot néztünk mindannyian. — Látjátok, mennyit számít a meggondoltság — hangoztatta büszkén. — Én aztán egy sout sem költöttem el a keresetemből. Mind itt van, az utolsó garasig. Most pedig hazautazom a kislányhoz, kívánjatok nekem jó utat! Másnap reggel ugyanabban a kávéházban üldögéltem, amikor felpattant az ajtó és Tchuk- Tchuk berohant. Levetette magát az egyik asztal mellé, könyökére ejtette a fejét és zokogni kezdett. — Kiraboltak! — könnyed végigfolytak borostás arcán. — Elvittek mindent, egyetlen sout sem hagytak. Ott volt a párnám alatt és kiemelték, amíg aludtam! Eltűnt, vége, az utolsó sou is odavan. Ezt hajtogatta reménytelenül, tehetetlenül. Újra, meg újra csak ez tolult az ajkára: „Minden pénzem! Minden pénzem”! — Voltál a rendőrségen? — kérdeztem. Igen, már járt a rendőrségen is. Vigasztalni próbáltam, de hasztalanul. A szerencsétlen fiú egészen magánkívül volt. A rendőrség az ujját sem mozdította — minek is? Ha egy Rothschild vagyonához nyúlnak, az más. De ez a károsult csak egy szegény olasz fiú volt, aki mindenét elvesztette! Az előző este eladta minden ingóságát, még a bódéját is, így aztán vasútjegyre sem maradt pénze. De semmi sem tarthatta vissza: gyalog vágott neki az útnak. Máig is látom, ahogy leszegett fejjel elindult, kis fekete keménykalapja dacosan ült göndör fején. Mi lett belőle később, nem tudom és bárhogy töprengek, nyomát sem találom Tchuk-Tchuk történetében a kárpótlásnak, melyről oly sok szó esik Fordította: ZILAHI JUDIT HEINZ CZECHOWSKI: Vers megoldás nélkül Barátom kis halastó partján üldögél, mélázva néz felhőt, mint száll a tükrén. Verse eshetőségeit latolgatva rágódik, hogy összecsengjen felhővel és tájjal, a világ népeinek nagy „felfakadásával”.., KARL HEINZ ROBRAHN: A strandon Gyermekkorból föisejlő kép: Hajók s tengerillat, tiszta hullámcsengés. Álma és dala gyermekségünknek. Oh, e sajkáját el ne vétsem a tiszta létnek. ERVIN STRITTMATTER: A pillangó Hintázó citromlepke az égkék katángon, Talán bizony irigyellek olykor, Miközben feledem, hogy a magara szárnya Holdig emel, Míg szád — csapongva — közeli virágra Csókot lehel. Fordította: Palkó István = Száz esztendeje született John Galswotthy, Nobel-díjas angol iró. Most a munkáról lesz sző. De ha azt mondom, hogy a munkáról lesz szó, azon nem értek holmi száraz bölcselkedést, a munkáról, mint a legősibb és legáltalánosabb emberi tevékenységről, még kevésbé értek rajta valamiféle lelkes buzdító szózatot, mellyel nagyobb szorgalomra szeretném ösztönözni az olvasót — ó, nem, nem, ilyesmivel előhozakodni nem is mernék, önök velem együtt tökéletesen tisztában vannak a munka társadalmi jelentőségével, s legalább olyan jól tudják, mint én, hogy a jól végzett munka a szocialista építés alapja, hazánk fejlődésének, az életszínvonal emelkedésének egyetlen biztosítéka. Szóval, csak semmi nyugtalanság, egyetlen szóval sem kívánom nevelni vagy pláne kioktatni önöket. Már csak azért sem, mert — mint az a továbbiakból napnál fényesebben ki fog derülni — erre semmi szükség. Közvélemény-kutatást rendeztem ugyanis a lakosság különböző réetegeiben, s ebből mérhetetlen örömömre az derült ki, hogy a tisztességes munka mindenkinek a szívügye, annak országépítő jelentőségével mindenki tisztában van. Nagyszerű dolog ez, nagyszerű és örvendetes dolog. De most már itt az ideje, hogy a nyilvánosság elé tárjam kutatásaim részleteit, s megosszam önökkel a szívmelengető örömet, amelyben azok nyomán részesültem. Körülbelül két héttel ezelőtt történt, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozom, felkeresett engem egy fiatal és rokonszenves nő. Mint elmondta, a felháborodás és a bizalom hozta hozzám: a bizalom, amellyel a közügyekben megharcolt kisebb-nagyobb csatáimat már évek óta kíséri s a felháborodás, melyet az keltett benne, hogy százhúsz forintért hasznavehetetlen selejtet vásárolt egy áruház gyermekjátékosztályán. — Hát ne essék kétségbe az ember? « kiáltott fel elkeseTabi László: Lehetne Kánaán 000 redetten, majd így folytatta: — Itt nem pusztán arról van szó, hogy én kidobtam százhúsz forintot, bár egymagában ez is bosszantó. Hanem a szemlélet! Hogyan nézi a világot az az ember, aki ezt a használhatatlan árut gyártotta, továbbá az, aki minőségileg ellenőrizte? Hol van a fejük ezeknek, miközben a munkájukat végzik? Mi a véleményük a munkaerkölcsről? Hogyan akarnak szocializmust építeni, selejtes, lelkiismeretlen munkával? Idefigyeljen, szerkesztő elvtárs ... Néhány éven belül tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak... Ennek az asszonynak — gondoltam magamban, amikor elment — sajnos, igaza van. Bevallom, imponált a felháborodása, melyből félreérthetetlenül csendült ki a szocializmus aggódó féltése. Elhatároztam, hogy közelebbről is igyekszem megismerni őt, s ezért felkerestem annak a vállalatnak az igazgatóját, melynél adminisztrátorként dolgozik immár tizenkét esztendeje. A vállalat igazgatója — egyébként jó ötvenes, szikár és komoly küllemű férfi — kérdésemre így felelt: — Hogy mi a véleményem Piroskáról? Őszintén megvallva a véleményem meglehetősen vegyes. Jó is, rossz is. Mint ember, mindenesetre feltétlenül korrekt, gondolkodásmódja mindig progresszív. Úgy tudom, harmonikus házasságban él és példás családanya. Ami azonban a munkához való viszonyát illeti, e tekintetben bajok vannak. Sajnos. Még egyszer sem tudtam belépni a szobájába úgy, hogy dolgozott volna. Hogy mit csinál? Sok mindent. Kávézik a büfében, cseveg a szomszéd szobában, telefonál a férjének, uzsonnázik. Persze, a vállalat kibírja ezt, hál’ istennek. Hanem a szemlélet! Hanem a szocializmus, elvtársam! A népgazdaság egyensúlya, felemelkedésünk záloga a jól végzett munka, ezt ugyebár ön is tudja. A munka, a munka, a munka! Tudja-e, gondolt-e már arra, hogy milyen tejjel- mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik lélektelenül, fél kézzel dolgoznak? Megrendültén láttam, hogy az igazgató szemében könnycsepp csillog. Mit bizonyított számomra ez a piciny kis könnycsepp? Azt, hogy ez a rokonszenves ember nem fásult, nem közönyös lélek. Hogy egész szívével, egész leikével át- érzi ama feladatok nagyszerűségét, melyeket a szocialista építőmunka a ma emberére ró, hogy szívügye a szocializmus, hogy úgy óvja, úgy félti, mint a szeme világát. Boldog voltam, hogy megismerhettem, Namármost. Van nekem egy ismerősöm abban a minisztériumban, amely felettes hatósága az előbb említett vállalatnak. Találkoztam ezzel az ismerősömmel néhány nappal azután, hogy Piroska felől érdeklődtem az igazgatójánál. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, s megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e közelebbről iksz ipszilont, ennek és ennek a vállalatnak az igazgatóját? Legnagyobb örömömre ismerte. Kérdésemre, hogy mi a véleménye róla, elborult homlokkal így felelt: — Tudjisten, Alapjában véve kétségtelenül rendes ember, mint szakember is megfelelő volna, s úgy hallom, hogy hajlott kora ellenére elsőrendű hegymászó, de a vezetésre nem ideálisan alkalmas, mert puha, nem eléggé határozott, köny- nyen befolyásolható. Mindebből nem származik valami nagy katasztrófa, mert hiszen a vállalat így sem deficites, sőt, a tervét is teljesíti. Hanem a szemlélet! Ezzel van baj! Mert ugyebár mi a szocializmus építésének alapvető feltétele? A jól végzett munka. Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni lelki- ismeretesen, dolgozni határozottan, dolgozni céltudatosan! Ö azonban enervált, tutyimutyi, lélektelen ember. Tudja-e ön, gondolt-e már ön arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így dolgoznak? Az illető, aki ezeket mondta, már nem fiatal ember. Mégis, amikor a Kánaánt említette, arca kipirult, ráncai kisimultak, szeme tűzben égett. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy félti a szocializmust, minden szava erről tanúskodott. Elég régen ismerem őt, s hogy miként dolgozik, véletlenül tudom. Tudom, de engedjék meg, hogy ne beszéljek róla. Nem tartozik ide, és tulajdonképpen nem is lényeges. A tanulság a fontos, az örvendetes tanulság, melyet bízvást levonhatunk valameny- nyien: hogy tudniillik nem vagyunk közömbösek. Volt idő, amikor azok voltunk. De ez az idő hál’istennek elmúlt. Ma már őszintén szeretjük azt a társadalmi rendet, melyben élünk. Hiszen féltjük. S az ember csak azt félti, amit a szívéhez közelállónak érez. Igen, féltjük a szocializmust. Sajnos, ma még többnyire a másiktól féltjük, s nem önmagunktól, — de ne legyünk telhetetlenek. Nem megy minden egyszerre.
