Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

Illyés Gyula : AZ ISMERETLEN Napló jegyzetek versben és prózában _______ Hull a tömeg és teteme, mint por száll s így húz az is lent, a régi hősi lélek. Üres az ég (ha megürül az oltár). De van, ki nem les fentről segítséget, de van, ki a vak sorssal úgy dacol már: maga végzi el munkáját az égnekt kivívja itt a földi határoknál halhatatlanságát: az üdvösséget. Istenek haltak. Népesül felettünk a régi menny ég, melyet elfeledtünk, hova Heraklés, Harmodios szállott! Utánadnézve látjuk csak erődet. Dúlta az ember lakhelyét, a földet. De volt, ki terveit biztosabb világot. T elkivilága teljes világkép volt, mindenkinek szóló, mindent magábafoglaló: első bi­zonyíték erre, hogy minden „irány” felelt is a megszólításra. Mit tudott a kor mondaná erre a műre? Meggondolom mégegyszer: nem volt magyar költő, akit több támadás éft volna, mint őt. Azt is, amit kezdetben dicséretül mondtak rá, később gyalázatul ismételték: formaművész, elefánt­csonttorony, elvonuló! De mi nyugtalanította az embereket, ha egyszer elvonulónak, sőt elzárkó- zónak tudták, miért ágyúzták szüntelenül azt a képzeletbeli ele­fántcsonttornyot? Mennyi vádat vágtak feléje. És mind talált. Nem azért mert tar­talma volt a vádnak, hanem a lélek fogékonysága miatt. És tán valami végzetszerűségből... Ady- nak minden támadás hamar- diadal volt: az ütések leperegtek róla. viharutáni üdeséget terem­tettek köré: pezsdítették. Mit ért el Rákosi Adyval szemben? Ba­bitsosai szemben mindent elért: a felfüggesztést, a bíróság elé hur- colást, a riadt lélek iszonyatát, s amire ama másik dunántúlinak a legnagyobb hatalma volt, az or­szágos megbélyegzést, vagyis a vidék előtt való megbélyegzést. A pestiek ilyesmin nevettek, neki ez volt tán a legfájdalmasabb; szá­mára az ország Tolnát jelentette: ha »volt érvényesülési vágya, egy volt: hogy Szekszárdom tartsák valakinek. Szekszárdon a szellemi szenny különös közlekedőedény­törvénye alapján mindig annak tartották, aminek a vád kikiáltot­ta Milyen dörejjé tudott válni ennek a léleknek csöndjében a suttogva elbocsátott vád is. Tanár volt, szerette az ifjúságot Emlé­kezzünk, hogy majd tíz esztendeig az a vád suttogott — nem is suti fogott, mert a sorok közti közlés­nek akkor is voltak ügyes művé­szei — hogy az ifjúság megrontó- ja, úgy is, mint Wilde? De ne lebbentgessük a messzibb múltat, elég lesz lenyelnie azt a késő jö­vőnek is, ha egyszer megismeri. * JTorszakok s a korszakokon belül divatok, reménysé­gek, küzdelmek, fordulatok, elég hirtelen vitorlaváltással, de mind­egyik gyorsan megtalálta s felé­je dobta a fordított* áldozásként neki már-már törvényszerűen kijáró marék sarat, nem egyszer ugyanazokból a markokból. Ke­vesen tudják, bár ő sosem titkol­ta: az első alapos fordulat után megláthatta a toloncházat is. Min­den polgári kereseti módtól meg­fosztották, volt idő, amidőn jog­gal retteghetett attól, hogy éhen hal. „Szekszárdon? Holmi ország­pusztítónak tartanak” — mondta, az idejében lenyelt keserűség mosolyával. Később érte megbe­csülés, kitüntetés, olyan is, amely Szekszárdon is jól csengett. Eze­ket Szekszárd miatt fogadta el, anyjának szánta, bizonyítékul, hogy mégsem züllött el. De Pes­ten a kitüntetés is csak új ürügy volt újabb támadásra, azok köbé­ből is, akiknek megbecsülésére szíve mélyén legtöbbet adott, s akik a közvéleményt, az ő szel­lemi közösségének véleményét ak­kortájt irányították. Egyidőben ábrázolták hazaárulónak, sovi­nisztának, istentagadónak, kleri­kálisnak, pornográfnak, zsidó- bérencnek, antiszemitának, min­den végletet kipróbáltak rajta. Folyt az „irodalompolitika!’,’ Már egészen kezdő közírók kötetnyit gyűjthettek volna egybe róla írt rágalmaikból. Mi volt mindennek oka? A vi­lág titkos bűntudatból nem bírta tűrni az ő magasságát, ezt a tisz­ta magányt? Hasonlóvá akarta tenni, le akarta rántani, hogy ne legyen emlékeztetője, lelkiisme- retáurdalója? Az annyi törvénnyel áradó korszak, á szennyes, zava­ros folyam szenvedett ettől a ke­ményen álló sziklától, amely mozdulatlanságában is irányt ha­sított a jobbján-balján rohanó áradatnak, s így valójában utat tört és haladt? Szenvedett az idő: e tajtékzással panaszkodott neki? A korszak divatos lélektani félre­értésével, hogy a lelkünk alján nyüzsgő szörnyektől nem úgy kell megszabadulnunk, hogy igenis el­fojtjuk és megfojtjuk, hanem úgy hogy kiengedjük szabadon őket embertársainkra ist a kortársak tulajdonképpen csak gyónni akar­tak neki a maguk módján? Gyón­ni csak istennek lehet, vagy — ahogy az ima mondja — „isten helyett, neked, lelki atyám” — épp ezzel árulták el, hogy isten követének tartják, aki mindent megbír? Még azok is, akiknek ke­zében oltárépítő kő volt, esze- lősségükben azok is hozzávágták azt. Állítom, hogy testi és lelki szenvedései közül a lelki volt na­gyobb. Szerencsére ehhez is hoz­záedződött. Mosolya „bölcs” lett, tekintete, a hajdan oly ártatlanul izzó, „elmélyült”. Kimondhatatla­nul finom idegzete volt a korhoz, időhöz; sejtette mi veszi körül. Az utóbbi öt évben csak sejtette, már nem igen tudta; támadó'nak ez volt már minden, amivel jó­akaratát viszonozhattam. Senkire sem haragudott, úgy halt meg. « T elkünk mélyén mindnyá- jan megrögződünk gyer­mekkorunk valamelyik fokán. Oly légiességekért halálig tartó küzdelmet vállalni, mint igaz­ság, szépség, isten, csak ilyen vértezetben, ilyen meg- merevedettségben lehet. Tu­dós korában, képességei teljében, halála előtti héten is ő ötödik gimnazista korának lelkületét ILLYÉS GYULA: KÉT EMLÉK A hídon Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság az esztergomi dóm-hegyről jövet az országútra érve egy percig megállt egy lámpa alatt, — ottan áll ma is szélén Babits-csal; hajadonfőit haladt kockás kabátban; nem feledtem el sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát. Minden mást elnyelt a hamar idő, azt a napot, az út végét és elejét. Csak az a perc maradt meg, amidőn az útra értünk, csak az a kis útdarab maradt meg emlékemben. A futó idő felett mint felmagasodó híd áll ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, fedetlen fővel, félszegen, a győzelem leronthatatlan szobraként. A győztes óra Álltunk Mihállyal a hegyen, a szőlőkben Szekszárd felett, hajunkat hűvös szél dobálta, s elnéztünk a síkság felett, az idő felett, mely alattunk folyt a Dunával, a Sióval, aztán lejöttünk s mi is folytunk az időkkel és a folyókkal, de az időből egy darab fentmaradt a hegyen örökre, . lelkünk jobb része fentmaradt, de a völgybe az sose jött le; mint hadvezérek a futó ellenség hadai felett álltunk Mihállyal a hegyen, frissen minden folyók felett; lent népek, országok bomolnak, eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jön a szabadság-kikelet, mint őrszemek, rendíthetetlen állunk a kőkereszt felett egy ifjú nővel s kisleánnyal s bajunk már semmi nem lehet. nincs okuk lelkifurdalásra, meg­békélhetnek: végzetes betegsége óta ez írásművek közül csak az úgy, ahogy emberi nyelvezetűek juthattak el hozzá, bevallom részben az én tevékenységemből, Az egykori László ima Babits) utca Szekszárdon. A képen Babits Mihály és lánya, Ildikó. Illyés Gyula felvétele a 30-as évekből. őrizte. Meghitt körben eleven volt, lelkes, mindennek a mé­lyébe hatolni vágyó, tanulékony s már konok, mindent odavetően merész s könnyeztetően ártatlan. Tán ezt nem bírta a világ, az okos felnőttek társasága; a sűrű gáncsokat e szivárványkergető fiú mivoltában kapta. Minél mélyebb a verem, annál nagyobb előtte a földhányás. E mivoltá­ban lépett az árkok, a csapdák partjára is, abban is csak az emelkedést látta. Már járása is ezt a fiút hozta. Apró, gyors léptekkel jött: az illendő járásra szépen megnevelt úri fiú mozdulataiban Csokonai, Petőfi öles léptű türelmetlensé­ge zakatolt, a garabonciás. Ka- maszos hévvel nyílt volt, s ka- maszos esetlenséggel szemérmes: ez is, az is a legrosszabb helyen. Azt fedte fel magából, amivel kiszolgáltatta magát s azt rejtet­te el, amivel még az ellenséges szivet is megnyerhette volna. Vi­táiban gyorsan, izgatottan kirak­ta összes kártyáját. Ilyen mód­szerrel szemben napjainkban — a közönség felé — az utolsó vi- géc is diadalmaskodhatott. Dia­dalmaskodott is. Mi maradhatott az ő számára? A haragosan ösz- szevont szemöldök, aztán a két­ségbeesett, csaknem prófétai pil­lantás, aztán a csönd, a lefojtott indulatnak szinte levegőt vibrál- tató mozdulatlansága. Olyan faj­ta hév, amely a föld mélyében szenet és gyémántot érlel. Ez a hév ég verseiben is. * /Tol lelhetett nyugalmat? Ahonnan kirepült, ahová visszavágyhatott volna, ahová gyermeki büszkélkedéssel díszeit vitte volna, az ősi fészek, Szek­szárd, — jártam vele Szekszár­don. Milyen örömmel álltunk a vonatablakba, amikor Vajtánál elértük az édes völgységi földet, a Siót, aztán a drága várost. Három-négy napra terveztük a látogatást. Gyorsan mondom el, olyan, mintha egy torz anekdota- gyűjteményt éltünk volna át, a leghagyományosabb, legsivárabb fordulókkal és csattanókkal. Sö­téttel kerestük öccse új lakását, ember már csak a trafikokban volt. Egymásután háromba is be­nyitottam. „Babits, Babits? So­sem hallottam ezt a nevet”.. VaT esorakor elmondtam kalandun­kat Istvánnak. „Nem csodálko­zom, hogy nem ismerik a ne­vünket: nem dohányzom”. Más­nap az utcán ötösben sétáltunk, feltűnt egy nagynéni; most ő vette át a gyűjtemény pala- vesszlőcsikondulású szövegét, olyan szószerinti' pontossággal, hoev igazi olvasmánynak hin­ném, ha azóta nem idéztük vol­na fel újra és újra: „Hogy te milyen gyönyörűn írsz, édes Pistám, milyen szép volt a Tolnavármegyében az a cikk a jogról... Hát, te mit csinálsz mindig, Misi? Sose látom ne­vedet a Pesti Hírlapban”. Csak azért maradtunk még egy napig, hogy máshap felkapaszkodjunk a szőlőhegyre, megnézzük a présházat, Cenci keresztjét, a végtelenbe nyúló völgyet. A he­gyet akkor látta utoljára. Bú­csúztassam most egy félmondat­ban az édes Tolna nevében is? Egy megyéből voltunk. FÖÍdi életében sosem éreztem annyira, hogy óriás áll mellettem, mint amikor feleségére és kislányá­ra várva ott ténferegtünk a szü­lői ház és a Séd között, próbál­gattuk a hazai, a gyermekkori nyelv lejtését, miközben őt majdnem lámpaláz-szerű, ünne- pies izgalom fogta el, minden távoli járókelő közeledtére. 1941. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Hódolat Babitsnak Ezüst csőréből élő dal csorog, ezt írtam hajdan verseid alá, ma már holt vagy, változott a kép, aranykannából csorgatod a dalt. Bocsáss meg költőm, nem néztem feléd, amíg dalaid bársony harmatát ringatták a fák, s itták a szívek, én csak titokban voltam hódolód. Vagy tán még úgy sem, mint szelet, esőt. úgy vettelek én: áldás volt a dal. ahogy a népnek szél, eső is az, úgy álltam tenger csodáid előtt. Ma már, hogy hűl a világ homloka, tudom, homlokod pattantotta ki mindezt a csodát, s mint egykor Arany, a lét reményét hagyta ránk dalod.

Next

/
Thumbnails
Contents