Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
SZILY GÉZA RAJZA MODERN OOVSSEA Aki sokat utazik, ismeri a szállodákat. Fürdőszobás, rádiós luxusszobától, a kamrából - átalakított kis lyukig. Van kedves, otthonos szálloda, van rideg, ■barátságtalan, előkelősködő. Ez az alábbi történet az egyik legelőkelőbb pesti szállodában történt. Itt kétszer voltam: először és utoljára. A külföldiek megrohanták Pestet és a szokásos, szolid szállodában nem kaptam helyet. Szaladgálás, IBUSZ, , végre egy mérnökkel összeszövetkezve kaptunk egy kétágyas szobát a nagyszállóban. A portán ünnepélyesen fogadtak bennünket. Ez az ünnepélyesség nem a helyi rezesbanda felvonulását jelentette, hanem kizárólag a főportás elképedt ábrázatát. Muszáj itt hasonlattal bíbelődnöm, mert végül is komoly dologról van. szó és szeretném, ha érthetővé válna az egész. Mert én a fő- és alportá- sok lelkivilágát hosszasan elemeztem és sok mindenre tudok következtetni, de itt hallatlan finom árnyalatokról van szó, amelyet msszaadni aligha lehet. Legfeljebb megközelíteni. Mégis megkísérlem. Tehát képzeljék el, mondjuk Mária Teréziát, amint annak idején a schönbrunni parkban sétált, ahol, ha a virágok nem voltak elég illatosak, akkor még gondolom, hogy valamilyen jobbféle parfümmel is locsolták. Egyszer egy ilyen alkalommal a fenséges asszony az egyik ösvényen megkerült egy tujabokroi és a következő pillanatban ösz- szeütközött egy pöcegödörtisztí- tőval, amint épp munkából jött haza. Hát kb. így hatottunk főportásunk különlegesen barázdált lelkére. Ne vessünk rá kövei. Én itt ellenszenves színben mutatom be, pedig nincs igazam. Gondoljuk csak el, ha átlapozzuk a névsort, akkor ilyeneket találunk: Don Pedro Alvarez attasé Brazília, Vlagyimir Vlagyimiro- vics Jakobson egyetemi tanár, Moszkva. Mr. Henry Esmond gyáros. Analia, Mac Cone USA, és akkor következik egy ilyen beírás: Szállási Kálmán könyvtáros, Pécs. Ez a lejtő alja. Ez az a csapás, amit az isten küld. Ez kb. olyan, mintha a menyasszony ait esküvői vacsorán kézzel nyúl a tiíróscsuszába és úgy vesz a tálból, közben még a cipőjét is lerúgja és a lábát felrakja az asztalra. Egy szerény kis Szállodában megkérdezik: „Meg tetszett jönni?’’. Egy'ilyen helyen nem kérdeznek semmit, legfeljebb a tekintetükben van benne: Hát ez mi? Az ilyen vendég köszönését nem fogadják, hanem hosszú ideig a portások hitetlenkedve néznek egymásra, amiben az van, hogyha ilyesmi egyáltalában előfcfrdulhat, akkor semmin sem lehet csodálkozni. Hosszú ideig merednek egymásra, teljesen tanácstalanul és akkor az egyik végtélen fáradsággal a hangjában megszólal: — Tessék?!. .. Ezt ne tessék ilyen egyszerűen tudomásul venni. Nem ilyen szimplán kérdezik. A szó első része nagyon rövid, mint a tetű szóban a „te” szótag. Az „s” nem kettőnek hangzik, hanem legalább hatnak. A szó befejező részében a hang kérdő jellegű, a hozzáfűződő mimika is. Az arc, a szemöldök, a tartás, a kéz. mind kérdőjellé válik és ez egy pillanatra sem tűnik el a tárgyalás további folyamán. Majd megkapja az ember a kulcsot. Ezt persze nem úgy nyújtják át neki, mint egy szál orhideát, hanem, mint a lepratelep kulcsát. Mi is így kaptuk meg, miközben a mérnökkel meglepetve figyeltük az eseményeket. Közben a meglepetést hovatovább düh váltotta fel. Kezdtünk dacosak lenni. A szobáig nem történt semmi. Ott azonban elhülve meredtünk egymásra. A szoba közepén ott állt a széles hitvesi ágy, a hitvesi paplannal. Nagy paplan volt. két-három személyes, szóval amolyan hancúrozásokra való paplan. A következő pillanatban felrúgtuk a moslékos vödröt. Adunk mi nektek előkelőséget, és máris megnyomtuk a csengői. Mária Terézia leánya, Mária Lujza megjelent. Nem jött, hanem libegett, nem ment, hanem haladt, nem belépett, hanem átsuhant a küszöbön. — Kegyelmes asszony mondtam —, szóljon a főistennek, a paplant tüntesse el. — Tessék, — az előbb idomított tessék párja volt. — A vendégnek mi a panasza? — kérdezte. — Fenséges asszonyom, mi nem vagyunk házastársak. Ha már idecseppentünk, vagy a végzet idesodort bennünket, ragaszkodunk a külön paplanhoz. Mária Lujza kilibegett a fő- portáshoz. a főportás visszalibegett és megkérdette tőlünk ismét azt, amit az előbb Mária Lujza. — A vendégnek mi a panasza? Nem angolul, dánul és törőkül kérdezte, hanem rászorult a magyar nyelvre. Ezt a leereszkedést azonban ismét mimikával pótolta. Nem szép mimika volt. — A vendég külön paplant óhajt. — Eddig még senki sem panaszkodott! — mondta. Persze, hogy látszott rajta az a mélységes szeretet, ami irántunk —, akik ezt a forradalmi újítást bevezettük —, feléledt. — Most panaszkodik. Valahol el kell kezdeni. A paplant kicserélték, de nem szerettek bennünket. A főportás, aki Ferenc Ferdinándra emlékeztetett, de Sarajevóban sajnos nem lőttek bele, elvonult. Azóta még sokan vonultak el előttünk. Szemügyre vételeztek bennünket, mint a pestiek az őriás bálnát. Lassan azt hiszem, az utolsó felmosónő is kipróbálta rajtunk a megvető pillantást. Gondolom tananyaggá váltunka portásiskolában. A mérnök nem volt szelíd fiú . én még csitítottám, de aztán elhatároztuk, hogy alighanem élénkségre van gzükségiík. Szállítottuk is. Mindössze másfél napot tartózkodtunk ott, de ez alatt egy életre szóló emléket hagytunk bennük. A szobánkban ebédeltünk, felhozattuk a kosztot, a kanalat sajnos kétszer vissza kellett küldenünk, mert nem volt elég tiszta, a törülköző helyeit másikat kértünk és a főportással is eljátszadoztunk. Nem volt egy elégedett főportás és ha könyvet ír majd valaha a főportások történetéről, abban mi szerepelni fogunk. Búcsúzásul még a fizetésnél 10 fillér járt volna vissza, de nem volt aprója. Megvártuk, amíg hoz, az is pénz — mondtuk neki, érdeklődtünk, hogy van-e családja, barátságosak, közvetlenek voltunk, mint Don Pedro Alvarez Brazíliából. Amikor elmentünk, hosszan néztek utánunk elmerengve, de kendőt nem lobogtattak. SZÖLLŐSI KÁLMÁN Várkonyi Nándor s Petőfi Szekszárdon Ismeretes, hogy Petőfi, mint vándorszínész, 1841-ben Sepsy Károly társulatával megfordult, „játszott” Szekszárdon is, fő feladata azonban a színlapok megírása és széthordása volt, „s kapott ezért egy forintnyi bért”, illetve jutalmat a búcsúzáskor Augusz István bárótól. Az ezüst forintos a végső nyomorúságtól mentette meg, s oly hálás volt érte, hogy még évek múltán. Bor- jádon is emlegette. De járt Petőfi Szekszárdon ugyanez évben már előbb is, legalább egyszer, ám egészen más, eleddig fel nem jegyzett minőségben. Erről teljesen új, ismeretlen adattal szolgálhatok. Feleségem családjának egyik üké, Francsics Mihály Petőfi apjának kor- és kartársa volt: kocsmáros és mészáros Dombóvárott Ez a két mesterség akkoriban rendszerint együtt járt, s a mészárosok, szintén szokás szerint, a nagy vásárokon vették a marhát, és lábon hajtották haza. Egy ilyen vásáron ismerkedett meg Francsics Mihály Petrovics Istvánnal, s azután is többször találkoztak országszerte. Francsics kishíján 70 évet ért meg, és sokszor elmesélte, hogy az öreg Petrovics igen panaszkodott fiára, mert nem akar tanulni, 6 tehát elhatározta, hogy nem taníttatja tovább, hanem a maga mesterségére fogja. Ha Petőfi a szünidőben otthon volt, el is vitte magával a vásárokra, s a fiúnak segítenie kellett a jószág terelésében. így történt, hogy Francsics Mihály egy szekszárdi vásáron találkozott Petőfivel, s beszédbe ereszkedett vele a dolgok állásáról: apja haragjáról; a diák-mészáros alternatíváról stb. A beszélgetés során Sándor, kinek persze nem fűlt a foga ehhez a mesterséghez, kifakadt: „Márpedig, urambátyám, én mészáros nem leszek!” S nagyot ütött botjával az egyik marha hátára. Mikor történhetett ez? A nyomozómunka ágabogát elhagyva, csak a legvalószínűbb időhatárokat jelölöm meg: 1841. április 20 és július 10 között. Emellett tanúskodik ugyanis magának Petőfinek Szeberényi Lajoshoz, 1842 július 7-én kelt levele, amelyben beszámol elválásuk óta viselt dolgairól. A levél idevágó részei így szólnak: „Veled utoljára Pozsonyban beszéltem (kb. 1841. április 7—8-án) — per longum et latum mondom el történetem, ha meg nem únod, — onnan szüléimhez (Dunavecsére, kb. április 10—12-re ért haza, onnan) Pestre mentem. Pestről fel Selmecre testirnoniumért, s onnan vissza szüléimhez. (Kb. április 20-án érkezett meg.) Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de — képzeld barátom! — azt akarják, hogy mészáros legyek, én és mesterember! (Kiemelés tőlem, V. N.) Ennek két oka volt. Először az apám mindig jobban szeretett volna látni húst mérni, mint jámbusokat, trochaeusokat faragni. Másodszor — s ez mór fontosabb! — szüleim elszegényedtek annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban — gondolhatod — hogy ha még tíz ily fontos lett volna is, ebben velük nem egyezem. Én tehát jobb időket várva, két hónapot (1841-i májust és júniust) [helyesebben április 20—július 10. közti időt] honn tölték, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, kiről Vörösmarty mondja: „holdvilág az arcod, kályha termeted” stb. (az „Unalomhoz” c. versében), hogy elökéltem, tőle erővel elszakadni. S úgy lön .. Július 10-e táján Pesten át nekivágott a Dunántúlnak, s a hónap vége felé már Ozorán csatlakozott Sepsy társulatához. Az adatok összevágnak: a jelzett másfél hónap volt a leghosszabb idő amit Petőfi rosszdiák korában odahaza töltött, s szülei ekkor — mint maga írja — erőnek erejével a mészáros mesterségre akarták fogni. Kivált apja, ki nyers, akaratos természeténél fogva nyilván nem állt meg az elméleti vitánál, hanem tett egy-két gyakorlati próbát is. Francsics Mihály elbeszélésének hitelességét kétségbe vonni nincs semmi ok, s emlékeinek egyéb apró, ide nem szőhető részletei is megerősítik. Megállapíthatjuk tehát, hogy Petőfi nemcsak mint kisdiák, vándorszínész és neves költő fordult meg Tolnában, hanem mint marhahajcsár is. PÁLOS ROZIT A: Kontrasztok Kislibák arany ruhája hófehérre vált Nőszirom fakóra válva hívja a halált Tearózsa tűzliliom szirma most fakad Napsütötte lim-lomon árnyak alszanak Fénymanó a körtefán lelket álmodik Dédanyám mint ifjú lány fon s imádkozik Félve jár a szél oly tiszta unokára néz Ki jövőből tekint vissza aztán elenyész LOVÁSZ PÁL: Kánikula Kék tűz-sátor fog körül, fönn a bolton lángkerék pördül, izzó küllejét hányja; fény híg ólma dűl. Roppant abroncsként feszül s lobbot hány a messzeség; sárgán robban már a lég: hőség-érce szétrepül. Emberszabta mű, torony, házfal, kútág, kőhalom olvad, hamvad, semmisül. Mégse győzhet a pokoli túl, az ájult táj mögül, fürge kasza hangja szól. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Este Megindulsz túlra, fölporzik a Tejút, a sohasem-járt utca. Töröd a sötétet, páncél-feketéje homlokodra égett. Élőre! Magásoa! Merre taszít talpa a forduló reménynek? Repülnek a fények, zöld sasok az égre. Hófehér gyolcs alatt dideregve hajolsz a mennyei mécsre. i
