Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
Végh Miklós; A felnőttség reggele PÁL JÓZSEF: Egy dallamra í. Ne félj, ne félj, én jól tudom, miért hördül az erdő, ha szelek jönnek s vállukon a jégtől terhes felhő zsákja egyszerre szétszakad s a föld csupasz mellére kések pengéje rászakad, hogy szinte serken vére. 2. Borzadok, nagyon borzadok: hiszen a fű is érez, jaja ott vinnyog talpamon, bár én vigyázva lépek, és bár napfény lesz, micsoda jaj veri fel a kertet, mikor majd számnak szád húsa felkínálja az epret. Leskó László: Széllel fariunk „A hidegben mintha a távolságok is összezsugorodtak volna.” Lehet, hogy csak én érzem. így. A nyaralótelep házai között csak hóbuckák, amelyeken egyedül bukdácsolok. Kemény hátukon sehol egy nyom. Egyedül töröm magam térdig, bokáig süppedve a sinek felé, ahol az ófalu egybeér a teleppel és ahol legalább egy boltnak nyitva kell lenni. A két napja hozott élelem elfogyott, hát túrázni kell egyet Tenyérnyi most a telep, gyorsan érek az egyik sarokról a másikra. Mindenesetre a sétányon most nem állítanak meg szembejövő lányok suhogó szoknyáikkal. Hideg van. A fülemig sálat tekertem, rajta Mira kabátja, nőiesen jobbra gombolódó. „Vajon a nők miért csinálnak mindent fordítva?” A töprengésben nem jutok sokáig, az egyik kapuból figyelnek. „Köszönni fogok és megkérdezem hány óra.” Az öregember rámcsodálkozik, de meg se moccan. Ha legalább bólintana, de nem. Pedig szívesen csevegtem volna vele akármiről. Két napja csak Mira haiigjat hallom. Az erdészet utáni sarkon van a bolt. Sietni mindenesetre nem kell. Mira még úgyis alszik. Puhán fészkelődött egyet, amikor szöszmötölve felkeltem mellőle, de még be se tettem az ajtót újból egyenletesen szuszogott. A száját álmában szigorúan csücsöríti, de lehet hogy nem mindig, csak tegnap láttam először aludni. A boltos megbámulja a szerelésemet. Szatócs kíváncsiságán majdnem elröhintem magam. Méricskélem szememmel a rúd kolbászokat, fejemben a zsebem tartalmát.. Valami folyékony melegítő is kell, ha az ember kiszáll az ágyból a hősugárzó máris kevésnek tűnik. Ha visszamegyek, begyújtok a kályhába is,' meg teát csinálok. Még valami nyavalyát összeszedünk ezen a téli víkenden. Rendületlenül bámulom a pultot A boltos persze nem ismer meg, pedig három nyáron át is találkoztunk két-két hétig. Akkor annyi volt a vevő, hogy kócos felesége is segített neki a kapkodásban. Élvezem, hogy egyedül vagyok. Nem sietős. Kenyeret kérek. A pult alól húzza elő. Lapos, szikkadtnak látszik, de nem mondom, hogy a fele is elég lenne. Aztán sajtot. Nem baj, ha több három dekával. Konyak nincs, de a szatócs szeme megcsillan és eltűnik a szutykos függöny mögött. Nyáron ez is frissen vasalt és tiszta volt. Vodkás üveget állít elém. „Ezt próbálja meg!” Hirtelen azt hittem, megismert. De nem. Tudja, hogy a nyáron ez divat volt, mint a let- kisz. Azért bólintok, aztán két szőlőbefőttre mutatok. Boldog a szatócs, hogy nem marad1 a’ nyakán. Egy ideig azon meditálok, érdemes lenne maszek üveg- beváltónak lenni. Ezeket az üvegeket, a vodkásat sem veszi át az állami. Hát erre rámenni. Fillérekért megvenni, aztán vidéki háziasszonyoknak eladni, akik Szilva meg baracklekvárokkal dugdossák tele a polcokat. A voö.kásüvegek meg prímák lennének paradicsomszósznak. A szatócs türelmes. Cigarettát is ad. A végén úgy felpakolok, mint egy málhás teve. Azért be- furakszom a bisztró ajtaján. A kerthelyiség üresen ásít, az álló pultok alá tenyérnyi asztalokat szorítottak. Egyetlen nő látja el a néhány átutazót, de lehetnek helybeliek is. A pulthoz támaszkodom, pedig le is ülhetnék. A csomagokat egy székre, meg az asztalra halmozom. Kávét kérek. A nő nem bosszús, pedig a gépen látszik, használaton kívül van. Nagy lelkesedéssel fűti fel a masinát. Próbálom kitalálni lelkesedése okát. Biztos kávéfőző tudományát akarja bizo- nvítani. „Végre egv finom vendég, aki ugyan furán néz b; ric nem pálinkát, vagy kétdecit kér tisztán.” Megint csiklandozna nevethetnék. Gondolom, hogy még örömöt szerzek neki, kérek valami bonyolult mixer piát, de aztán a pénzre gondolok, meg hogy úgyis meg tudná csinálni, és elég az örömből különben is ennyi. Pedig így mondtam volna: „Egy száj dkárt kisasszony, vagy egy vájtlédit...” Legkopárabb a kertmozi környéke. Nyáron itt hullámzott az egész üdülőtelep. Minden filmet megnéztünk. Néhányat több részletben a kerítésről. Részletekben, mert időnként lezavartak bennünket, vagy mi siettünk el a Sirályba, ahol ilyenkor folyt a nagy „tessék választani”. Siettünk a táncosba, tudjisten mitől tartva, hogy miről maradunk le. Egyszer azért jegyet is vettünk Medvével. Ugyanis az utcán arra a szövegre, hogy „ugye lányok, ti' soroksáriak vagytok?” két bitang csinos lány leállt, hogy „igen”. Hirtelen csak nyeltünk, mert mi viszont soha nem jártunk ott. Medve kivágta magát valamivel és róluk is kiderült, nem odavalósiak. Nosza, meghívtuk őket moziba meg táncolni. Az Árvácska üdülőben laktak a parton. Nagy szakálsarabolást csaptunk előtte és a fiúk összeadták a Sirály-beugrót meg némi aprópénzt. Kézszorongatás a moziban és egy kis okos rázás a planson. Az én oldalbordám rettentő jól mutatott és olyan bután tudott nézni, miközben alig-alig mozdult az elárasztott parketton. Máskor meg olyan mélyen kapcsolt be a szemeimbe, hogy a hátam borsózott. Hagytam magam szédülni, csak az Árvácska kapujában próbáltam behúzni. Eltolt: „Nem vagyok én gyakorlótér!” Aztán mégis kijött egy kis holdfényfür- dőre. Teljesen kész voltam, mert bikiniben olyant mutatott, amilyennel nem tudtam dicsekedni az elmúlt tizenkilenc év alatt. A srácok fenn virrasztottak. Megnyugtattam őket, teljes az olvadás, holnap délben nagy bemutató séta a stégen. A gyerekek karéjban ültek a vízparton, az Árvácskában pedig megsuttogták nekem, hogy turnuscsere volt. Szóval még a nevét sem tudtam, pedig elhatároztam, hogy szerelmes leszek. Az Árvácska előtt egy kendőbe bugyolált nő ráérősen kotorgatja a havat. Szerintem villafosztoga- tónak tart, s csak azért nem bújik el előlem, mert nála van a lapát. A postán csak tegnapi újságot kaptam. Hátha feje tetejére állt azóta a világ amióta eljöttünk hazulról, majd begyújtás után elolvasom. Igaz ez nem túlságosan izgatott, de a lapokat is fel kellett dobni. Mira hármat is írt, mindet barátnőinek teljesen közömbös szöveggel. Lassan nyá- laztam a bélyegeket, s a postáskislány közben majd felfalt a szemével. JBezzeg a nyáron, amikor tizen is randevúztatták egyszerre, igen éles volt a nyelve. Válogathatott a barnára pirult szépfiúk között. A sétányon nem volt célszerű tovább menni. A hó derékig ért, és ugyan kibírt a hátán, de néhol nem tanúsította ezt a magatartást, elsüllyesztett térdig. A félcipő pedig ezt nem szereti. A sarkon szalmával kötözték körül a kutat, amelyhez néhány csapás vezetett. A fákon át, most nincs lomb, ellátni egészen a mi kéglinkig. A part felől ketten botorkálnak befelé. Egy szánkót húznak, rajta sötét cucc. Mintha egy rákötött ember volna. Mira! Hülyeség volt ez az érzés, még csak egy pillanatig is. De tény, jó ideje már annak, hogy egyedül hagytam. És ha felborult a hősugárzó? Ö meg alszik, az ajtó rázárva. El kellett haladnom. a szánkósok mellett, akik sás-, vagy nádköteget vonkodtak maguk után. Sohasem láttam őket, de valahogy köszönnünk kellett egymásnak. Azt hiszem a sivatagban is üdvözlik egymást az arabok, ha két teve útja keresztezi egymást. A kaputól saját nyomaimban lépkedek visszafelé. Kettő vezet befelé és egy ki. A sajátom. Bár egy pillanatra, amíg rá nem döbbentem, hogy nem lebegve jöttem kifelé, a torkomban dobogott a szivem, vajon kié ez a gusztustalan tappancs nyoma.' Mira még aludt. A hősugárzó egykedvűen párázgatta a meleget. Lepakoltam, aztán csendesen kotorászni kezdtem a hamuban. Csomagolópapírral ügyeskedve egy marék fahamura petróleumot öntöttem, körbe raktam fakéreggel és odatartottaip a gázöngyüfámat. Irtó barátságosan kezdett muzsikálni a száraz fa. Leültem a kissámlira és kiteregettem az újságot. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy Mira kidugja a fejét a takaró alól. Talán somolyog is a pihéi alól, de én olvasok tovább rendületlenül. Megnyikordul az ágy, de mintha semmit sem hallanék, hagyom a betűket ugrálni a szemem előtt. Máskor betűről betűre elolvasom az ilyen cím alatt levőket: „Késsel támadt elöljárójára”, csak most fülelek hátra, az újságba bámulva és tudom, Mira a könyökére támaszkodik, aztán egészen kibújik a takaró alól. Azt hiszem, lábujjhegyen közeledik. Végig nézek a bevásárlás kupacán, ami most ott kuksol az orrom előtt a széken. Érzem, hogy miatta jártam benn a postán, a boltban, a bisztróban is, és miatta jártam végig a régi helyeket is. Nem is voltak azok valahogy nagy esetek. Mira egészen más. Hogy is állt rá, hogy velem idejöjjön. Olyan természetes volt, pedig csak három hete járunk együtt. Igaz ebből kettőt végig lelkiztünk, már-már néha azt hiszem jobban ismerem őt, mint saját magamat. Talán ő is ilyesmit hisz. Egyszer azt mondta, nagyon szereti a szép kavicsokat. Én meg azt, hogy ő is egy kavics, méghozzá egy fekete, közepén egy kis csillámmal, olyan amilyent úgy csiszoltak a folyók, hogy épp a tenyerembe illik. Akkor percekig meg sem mukkant, csak amikor a' szedő ajtajában elváltunk, mondta, hogy szívesen el jön velem ide. A keze olyan puha hirtelen a nyakamon, mintha nem is lenne csont benne. Megborzolta a hajamat, felnyúltam az én bütyköseimmel érte, úgy kapcsolta az én gyalus markomba, mintha az a puha párja lenne. Rendületlenül böngésztem tovább az újságot, bár végképp nem láttam semmit és csendesen kiszóltám felette egy sziát. A tó felett még biztos most sem lehet messzire ellátni, hiszen ködök hemperegnek a jég felett, de talán a jég hátán siklik olyan könnyen, mert a túloldalról tisztán áthallatszik az apátság reggeli harangozása, tisztábban mint nyáron. Jó volt, de nem hittem, hogy ez így marad örökké. Az az igazság, hogy Mór sohasem tudott nyugodtan a fenekén maradni. Emlékszem egy régebbi üzemi gyűlésre, ahol Somos, a madárfejű csoportvezető az amikről dumált meg a vietnamiakról. Mindenki értelmes pofát vágott, mintha érdekelte volna, csak ez a szerencsétlen Mór gurult be igazából és pulykavörösen sziszegte: — Hát miért nem nyírják ki azt a piszok Dzsonzont?! És leszegte a' fejét, mint az öklelni készülő bika, az erek kidagadtak homlokán. Többen nevettek, de láttam, hogy nébányan Mórhoz hasonlóan nyakig vörösödnek az indulattól. Már nem emlékszem, Mór hogyan csapódott hozzánk. Azt hiszem, Piusz hozta magával valamelyik vasárnap a Tüdőbajra, így • hívták a városvégi, bokroktól sűrűn övezett tavat. Addig egészen jól megvoltunk ketten Plusszal, értelmes fej volt, igaz, hogy néha válogatott hülyeségeket tudott mondani, ilyeneket: „fénytollak csiklandozzák a bőrömet”. Meg ehhez hasonlókat. Nem volt különben nagymenő lányok körében, keseszőke haja minduntalan a szemébe hullott, a bőre meg tejfehér, kisasszo- nyos, tavasszal tele szeplőkkel. Éppen ezért csodálkoztunk, amikor Somos Pirkével, a csoport- vezető lányával kezdett járni. Igaz, nem tartott sokáig az egész ügy, tán két hónapig. Akkor Piusz újra lejött velünk vasárnaponként a Tudőbajra, ugyanúgy, mint régen, hogy utcaszerte csodált fejeseivel megbotránkoztassa a litániára ballagó, almárium illatú mamókákat. Hazafelé mindig hárman mentünk, ő néha elrikkantotta magát: — A széllel járunk karöltve! Mert csakugyan, mintha a bokrokat birizgáló szél szegődött volna hózzánk utitársnak. Piu- szék kapujában rendszerint már kint állt a család: a mindig köhögő, kóróvékony anya, meg a két varkocsos béka, Piusz húgai. Az üzem olyan volt mint a többi. Nagy hodály, gépsorok, ferdevonalú ablakok, megtörött bennük a napsugár. Piusz gépe ott állt az enyém mellett, régi jószág volt, festése lepattogzott. Valami rémlik, hogy a barátom egyszer szólt is Somosnak, tetessen rá védőberendezést, :.e ez valahogyan elmaradt. Somos akkoriban egy bolgár küldöttséggel volt elfoglalva, akik egy álló hétig tanulmányozták a gépek működését. Csupa fekete hajú, nagyöklű férfiból állt a küldöttség, szaladgáltak, szimatoltak, tették, mintha érdekelte volna őket Somos hadovája. Egy nyári napon történt a baj, jól emlékszem, mert egész délelőtt izzadtam a napsugaraktól. Csak az ordításra figyeltem fel. Piusz összegörnyedve állt, mint egy kérdőjel, szemére szorított kezei közül szivárgott a vér. Amikor kiengedték a kórház- fi ból, szeme színtelen volt, félhomályos helyeken tapogatózva járt. Somos söprögetésre osztotta be. Nem szerettem látni, ahogy az udvaron hajladozik vesszősöprűjével. Szánalmat éreztem, igyekeztem elkerülni tekintetét. Láttam, amikor Mór nehéz léptekkel bement Somos irodájába. Kijönni is láttam dühödten, fuldokolva az indulattól. Ilyenkor féltem tőle, állati ereje volt, vaskos karjai, combjai izmoktól dagadoztak. Tudom, hogy végül is igaza volt, havi ötszázért söpörgessen Piusz? Ebből tartsa el kórószáraz anyját, meg a két varkocsos békát? Mór szó nélkül vágta magára a rozzant Csepel ajtaját, és feltú- ráztatta a motort. Tudtam, hogy délután egy vidéki fuvart kellett neki lebonyolítani, erre akart indulni. Ekkor lépett ki Somos a kuckójából, a fal mellett haladj kezében aktatáskáját szorongatta. A veszetten bőgő Csepel farolni kezdett, Somos maga elé tartott táskával állt a fal mellett, ólomszínű arcán rémület ült. Egy pillanatig tartott az egész. Moccanni sem tudtam. Valami rettenetes ürességet éreztem a gyomromban. Piusz rohant oda, Somos ingét bontogatta. Mór ott állt a Csepel mellett, feje, mint az üres léggömb* a mellére csuklóit. — Te állat! — ordított rá Pi^ usz, — Nem így kellett volna! így . nem szabad ... Aztán még valamit kiabált az anarchizmusról. Közösen tették fel Somost a teherautó platójára, hogy Mór a megyei kórházba vigye. Piusz még a nyakába borult, semmit sem értettem; az előbb még üvöltött vele, most meg a nyakába borul, még szerencse, hogy nem pityeredik el, mint egy taknyor kölyök! ■A kihallgatáson menteni igyekeztem Mórt, azt mondta, hogy az eset előtt együtt ittunk meg két üveg Kinizsit az üzemi büfében. Meg, hogy nem volt szándékos baleset. A kihallgatást vezető tiszt furcsán pislogott rám vízseánű szemeivel. Aipró, csecsemőarcú ember volt, tömpe ujjaival idegesen dobolt a műanyag borítású asztalon. Mór hallgatagon ült a sarokban, csak arra bólintott egyet fejével, alig észrevehetően, amikor Piusz azt vallotta, hogy a balesetért Mór a felelős. Aztán még beszélt valamit az emberi értékről, nem egészen ért:étem, de a csecsemőarcú rendőr sűrűn bólogatott, ahelyett, hogy leintette volna. Amikor vége volt a kihallgatásnak, Piusz és Mór valahogy olyan tiszta tekintettel néztek egymásra, hogy én mc • gint nem értettem semmit. Fö^ löslegesnek éreztem magam, kiosontam a nyitott ajtón. Szél csapott végig az utcán; és én úgy szerettem volna ha Piusz ott van mellettem ás teli tüdővel kiáltja: — A széllel járunk karöltve! Vakított a nap, hunyorogtam a váratlan fényben.
