Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
Czakó Gábor: Csóomagok Az utazás izgalma már elmúlt. Csak néha-néha rezdül meg bennem valami, amint az elhagyott állomás lényei reszketnek egy ideig a távolság peremén. Már régóta tudom, hogy ezt az utazást meg kell tennem. Csak az a különös, hogy bármennyire is beláttam ezt, sőt sóvárogtam az ismeretlensége után, mégis féltem elhagyni a várost, ahol ugyan már semmit se kezdhettem, de amely — talán éppen ezért — mégis valamiféle biztonságot adott. Jó néhányszor el is halasztottam az indulás idejét. Elég volt annyi, hogy közbejöjjön akármilyen apróbb tennivaló, elintézetlen ügy, vagy csak az, hogy még egy estét akartam ácsorogni a kirakatok előtt, ér\ máris kész voltam új terminust kitűzni. Egyébként is. A legegyszerűbb kitalálni és elhinni valamilyen ürügyet. Persze tudtam, hogy reménytelen húzni az időt; mindenképpen mennem kell. De azt hittem, hogy a halogatással időt nyerhetek. Most itt a fülkében ülve már látom, hogy milyen nevetséges volt a gyávasá- í gom. Istenem! Kitől is nyerhetnék én időt? Kitől? Amikor megláttam a vagyonomat, begyömöszölve két kofferbe, meg egy sportszatyorba, nevetnem kellett, pedig mindenemet összeszedtem. A lepedőmet, a párnámat, a másik cipőmet, a régi kabátomat a plakátokkal, meg a pár vacak könyvemmel együtt. Még a rossz vekkert is elhoztam, pedig amióta ismerem sohase járt. Heccből adta valaki valamikor, de hogy ki és mikor, arra már nem emlékszem. Nem is fontos. De nem akartam otthagyni. Ott semmi esetre sem. Megy a vonat. A kis, sárga WC-lámpa forma kis izé hol sötétet, hol világost pöttyint a fejünkre. Tökéletesen sikerült a szökésem. Mindent kimentettem. A törött belű ceruzám is itt van. A fekete árnyékként elrohanó póznák nem néznek rám. Nem ismernek. A kalauz gépiesen lyukasztja a jegyeket. Azt mondja, két óra múlva érkezünk. Nem. Átszállni nem kell. A szerelmespár a sarokban visszabújik a felöltő alá, és a sovány, idős hölgynek kiguvadnak a szemei. De . nem lát semmit. Kénytelen felháborodni. A kopasz, vidéki tanárhoz fordul, de az fáradt és különben is sokkal kellemesebbnek hiszi hétvégi emlékeit, mint a hölgyet, aki valószínűleg a feleségére emlékezteti. — Hová tetszik utazni? — kérdezi a nő tőlem. Megmondom. — És honnan? Megmondom. Láthatólag zavarja a kurta válasz, de igyekszik nem törődni vele. Beszélhetnékje van, és egyedül nem tud. — Csodálatos város! Ott is lakik? Rögtön láttam. Én messziről megismerem az embereket. Nekem egy pillantás elég, hogy megmondjam ki kicsoda. Szereti a várost? Ne! Ne is szabadkozzon ! Engem nem csap be. Én tudom, hogy aki egyszer belekóstol, az nem tudja elfelejteni. Olyan, mint a szerelem — huncutul igyekszik kacsintani v— én se tudnék lemondani róla. Az a nyüzsgés, az a légkör! Ez benne a legcsodálatosabb. A légkör! A nagyvilág atmoszféráját szívja be az ember, attól a pillanattól kezdve, amikor az első kék buszt meglátja. Sokat jár színházba? Ö, buta kérdés. Ez is azonnal látszik magán. Színház, presz- szó, bárok — megint a huncut pillantás — no igen, a színház. Tudja mennyire szeretek színházba járni? Amikor tehetem fölmegyek. Látta legutóbb ...? Na és mi a véleménye? — Semmi. — Semmi? Hogy értsem ezt? — Ahogy modtam. — Nem értem. — Valami véleményének azért kell lennie? Most kell ütni a vasat. Ha én beszélek fél perc alatt megsértem. — Nincs asszonyom. Nem hoztam magammal. Amikor elindultam, becsomagoltam mindent, higgye el gondosan, csak a véleményemet nem. Pedig volt, nem is egy. Minden alkalomra, és minden ismerősöm számára. Nagyon szép véleményeim voltak: önállóak, eredetiek, különcök, világmegváltók, alkalmazkodók. Egy szép nagy dossziéban tartottam őket. A megfelelő helyen csak kinyitottam, kiválasztottam az ' odaillöt, és már hangoztattam is. De most sajnos nincs nálam egy se. De ha igazán érdekli, szívesen megadom a régi lakásom címét. Ott lesznek valamelyik sarokban. Ha csak az új lakó ki nem dobta őket. Sikerült. Ingerülten mondott valamit a cinizmusról, segélyt- kérően pillantott a kopaszra, de én már azt a feketés lila csíkot néztem, amely a rég leszállt nap szennyeseként tekergőzött a hegyek ruhaszárító kötelén. A vonat már mélyen beleszaladt az estébe. Mélyen. Mit jelenthet ez a szó? Mélyen? Jó volna megtudakolni egyszer a szavak értelmét. Megálltunk. Fél perc az egész. Gyorsvonat. Egy fiatal lány nyit be: — Van szabad hely? A kopasz egyszerre felélénkül: — Hogyne, természetesen — és már fogja is a lány csomagját. — Magáé a cucc? — bök a hálóra. Hosszú, elhízott ujjai vannak. Cucc? Én cipeltem ide. Én is vásároltam, meg kaptam, meg találtam. Rámakaszkodtak. A fél várost összezsúfoltam bennük. Az enyém? De a kopasz nem vár választ, már rakja is őket egymás tetejére fürgén, könnyedén. Fölteszi a lányét is, és helyet szorít maga mellett a pádon. Milyen állomás lehetett ez? A túlsó oldalon van. Biztos egy nagy falu. Széles, poros utcákkal, új bölcsődével, hangosbeszélővel. A tsz-nek bolgárkertészete lehet, és a tanácselnök most vette meg a volt főjegyző ezüst- neműjét. — Kibírhatatlan ez a hőség — mondja a sovány nő. — Igen — mondja a lány — fütenek. Leveti a kabátját, a kopasz készségesen segít. Udvarias ember. — Persze télen majd megfagytunk — mondja ő is. Ebben maradnak. Rágyújtok. Remeg a kezem. Persze, a vonat. A parazsat a so. vány nő orra felé irányítom. Mit szólna, ha beledugnám? — Maga még ebben a szörnyű hőségben is füstöl? — szörnyül- ködik, mert nem sejt semmit. — Dohányzófülke. A kopasz mellém áll, mert így alkáliba nyílik megkínálni a lányt. Egy perc múlva már a kocsijáról mesél neki, melyet angliai unokaíiverétől kapott. De lehet, hogy spórolta. Vagy lopta. Egy másik vonat megy mellettünk. Gyönyörű világos vonat, az ablakok fénykocsijaiból. Kecsesen ugrál a földön, a bokrokon. Nem olyan nehézkes, mint ez. Vajon ugyanoda megy ahova én? Elnyomom a cigarettát. A bőröndjeim a fülke tetejéig érnek. Dagadtan pöffeszkednek, a hasukban a sok haszontalan cókmókkal. Az öregapám pipája, a lúdtalpamhoz idomult papucsom, fogkefém. A nadrágom, amelynek már ott van a térde, ahol nekem. És a könyvem magától kinyílik a kedvenc versemnél. Visz a vonat. A térdes nadrágommal és a nadrágos térdemmel együtt. Ha most hirtelen lefékezne, az egészet itt találnám a nyakamban. A fejemen. Úgy agyonvágna, mint egy macskát. A sok régi szemét. Lehet, hogy a kopaszt is agyonvágná a lánnyal együtt? Az utolsó pillanatban ugrottam föl. Még éppen jókor. Megálltunk, megint fél percre. Nem száll föl senki. Megigazítom a csomagokat, leülök. A kopasz körülbelül most hívhatja meg a lányt egy kellemes nvári autókázásra. A sovány nő olvasni próbál, de túl sötét van. A sarokból előbújik két fej, de nekik túl világos van. A kalauz kezeli a lány jegyét és azt mondja: — Végállomás. Megérkeztünk? Megérkeztem? Leakasztom a kabátomat, aztán újra visszaakasztom. Még negyed óra. Az ablakhoz szorítom az arcom. Hűvös. Egy kis állomás forgalmistája tiszteleg. Elrohanunk mellette, már el is tűnt. Szalutálnak a forgalmisták azután is, hogy elment a vonat? Vagy mindjárt bemennek a feleségükhöz? Egy barátom hívott, hogy az első időkben lakjam náluk. Amíg belejövök a kerékvágásba. Valamikor együtt dolgoztunk. Mindennap nyolctól ötig néztem az arcát félóra ebédszünettel. Ide nősült. Többet keres, olcsóbban él. Valószínű van már tévéje. Talán gyereke is. De ez nem biztos. Rá kell gyújtanom. Fölfelé fújom a füstöt, nem a sovány nő arcába. Nem szereti. Fölfelé, keskeny kék csíkban. Aztán mégiscsak fölveszem a kabátomat. Buszjegyek vannak a zsebében. Hazulról — onnan. Kidobálom őket. Enyhült a meleg. A szerelmespár végleg kibújt a felöltő alól, kinyitották az ajtót; friss levegő jön be. Mindenki szedelőzködik. Már a házak közelében járunk. A mozdonyvezető lassít. Elnyomom a cigarettát. Nem, nem a kopasz fején. Hadd beszélje meg nyugodtan a randevúját. Ha tudja. Megállt a vonat. A peronon rokonok várakoznak. — Fiatalember! Magáé ez a két bőrönd? — És ez a szatyor? — hallom a kupéból a kopasz és az asz- szony hangját. Két bőrönd meg a szatyor. A régi cuccaim! Most megint rám várnak, hogy vigyem őket tovább, magammal. Mint eddig, mindig. Egy asszony száll le a gyerekével. A szerelmespár segít ívkik. — Hallja!? — kiált utánam ingerülten a kopasz. — Megsüke- tült? Vigye innen a holmiját. Én következem a leszállásban. A peronról látom, hogy a kopasz szövetségesre lelt a sovány nőben. Együtt szidnak a csomagok miatt. Én mindenesetre eltűnök, mert még utánam hozzák. TESZLER ELLA RAJZA CSERHAT JÓZSEF: Örökösök Valahonnan már bort is hoztak, itt ülnek a szívem alatt, pirosán ülnek, a fényben, ahol most szégyent s veszélyt rejt minden pillanat; összetörnek egy-egy poharat, verik az asztalt, ütik... Jaj, ami ég, ma ki ne égjen, hogyha lehet, szebben, mint régen ragyogjon a végleg elárvult, korhadt, fekete gerendáról békességet nekik! Első évem, a gyámoltalan-édes, semmit se kérdez, ott fekszik, ahova marakodó báttyai tették — helyét megszokva nézi az ujját, szopja, nem érdekli még az örökség. A verekedést nem féltve sok-sok öccsét melyik kezdi? Mindegy, hogy melyik üti az elsőt, de ha lerántják egymást, ha mégis leverik bennem a szívet, a lámpát — akkor — legények, nem legények, az omló házba nemcsak a vének, hanem azok az Ujjúkat szopó mezitláb-évek is beleégnek. Notft tor iont semmi A vonat lassított. Ekkor még mindenki ült. Beszélgettek, kártyáztak, nézték a tájat. A mozdony szuszogott, gőzfelhőt fújt, már látszott az állomás, emberek bandukoltak a mezőről, nyitott ajtóval ott állt a busz is az állomás bejáratánál. Még ekkor is ültek az emberek. A szomszéd pádon éppen ekkor jogiak el egy betűt. Pénz csörgött, vitatkoztak. A vonat, mintha hirtelen megnyúlott volna a fékezés hatására, aztán ismét eredeti állapotába rándült vissza, és megállt. Ekkor álltak fel az emberek. Lehúzták az ablakokat, és néztek, néztek valamit, Én ekkor még csak azt láttam, hogy a vonat Kölesd-Tenge- licen állt meg, meg néhány rohanó embert, aki ülőhelyet akart biztosítani magának az autóbuszon. Egy asszony kérdezte a másiktól: — Látja őket? — Ühüm! — Vajon hová mennek? — A buszra. — Azt látom, de azzal hová? — Valahová errefelé. — Biztosan bemutatja a szüleinek. — Biztosan. — Vajon mit szólnak hozzá? — Azt én nem tudom. — Maga mit szólna hozzá? — Nekem nincs lányom. — És, ha lenne? — Mit tudom én? Talán azt mondanám, hogy az is ember. — Én nem tudomt hogy mit mondanék. Talán szélütést is kapnék, ha az én lányom megjelenne vele... Az ablakokban emberek álltak. Valamit néztek, és valamiről beszéltek. Egy szőke, miniszoknyás lány és egy néger fiú kézenfogva ment az autóbusz felé. A vonatról szálltak le. Különben lehet, hogy a szőke lány most vitte bemutatni a fiút a szüleinek. Nincs ebben semmi különös. Egy kis résen én is kitekinthettem. És ekkor láttam, hogy nem történt semmi. SZALAI JÁNOS