Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
1 1 / V ß Ókori klasszikus Á demokrácia BERTÓK LÁSZLÓ: Fészkelődsz a friss kertiföldben mai olvasó Kiadóink esztendők óta programszerűen fordíttatják és adják ki az ókori — görög és latin — klasszikus írók műveit. Ezek a művek aránylag nagy példányszámban jelennek meg és mind elfogynak. A jelenség föltétlenül érdekes, és közelebbi vizsgálódásra késztet. i Az ókor klasszikusait a közép- és újkori Európa mindig mestereinek vallotta. Nem is a tiszteletben és hódolatban volt hiány, sokkal inkább a történelmi helyzetek mérlegelésében, a szükséges kritikai távolság megtartásában. Az ókor társadalmi és politikai kereteit felbontó, majd a maga autonóm módján űjjászer- vezkedő Európa minden téren önállóan, sőt észrevehető fölénynyél cselekszik a görög-római világ eszményeivel szemben, — egyedül irodalmi műveltségében minősíti szinte a legújabb időkig kiskorúnak magát, s a „nagy század” nevezetes vitájának, a Régiek és modernek perlekedésének tanulságai szerint még a puszta összehasonlítást is káromlásnak érzi. Ezt az áhítatos csodálatot legtöbbször az ókor egészére, elsősorban a „hősök”-re is kiterjesztették. Swift, kinek az emberről egyetlen jó szava nincs és fuldoklik az undortól, valahányszor emberi műről esik szó, csupán az antikvitásnak kegyelmez: Görögország és Róma héroszait sugárzó fényben látja. Az antik eszményeket, végső soron, szenvedélyesen tagadó romantikusok mindig ellágyulnak, mikor az ókor klasszikusait emlegetik. Néni is annyira ellenük lépnek fel, mint inkább hamis — álklasszicista — értékelésük ellen, s maguknak tartják fenn a helyes értelmezés jogát. A nagy realisták tőlük tanulnak, s a hazug modern világ ellentétpárját alkotják meg „hibátlan” műveikből. A szimbolisták és a huszadik század literátorai gyakran hozzájuk sóhajtanak vissza, olykor mesterségesen szított nosztalgiával. A módszer, s a megoko- lás változhat, a lényeg soha. „Álomnép”, mondja egy kiváló gondolkodónk a görögségről — az európai emberiség idestova kétezer éve beléjeálmodja minden vágyát és ideális elképzelését. „Ilyen nép csak egy volt: a görög.” Róma nem az álmokban, hanem a megvalósítható eszményekben versenytársa Hellásznak. Földrajzilag is, történelmileg is közelebb esvén az újkori Európához, ösztönző és formáló ereje soha nem hanyatlott. Ezen a kissé romos, de alapjaiban soha meg nem rendült hídon keresztül hány nagyszerű szellem talált vissza kultúránk ókori eredetéhez. S mindez csupán a betű hatalmán, a szellem tökéletes alkotásainak leküzdhetetlen vonzásán alapult. És ha mindehhez hozzászámítjuk az antik Dél felé tartó zarándokok — a valóságos és valóságban utazók — roppant áradatát: papok, lovagok, tudósok, nemesek, diákok, költők és álmodok beláthatatlan sereg..., szinte a természeti jelenségek és monumentumok elemi hatását érezzük. Ha e hatás eredőit kutatjuk* századok vallomásaiból két sűrűn ismételt szó jut el fülünkhöz: teljesség és emberség, vagy inkább így: az emberség teljessége, a humanitás örökre szóló példá- 4a. S a csaknem unalomig magasztalt formai szeplőűenség: a tökéletesség. Az antik remekmű másképpen tökéletes, mint a modem; az újkori klasszicizmus gyakran fárasztó és színtelen dog- matizmusától, s a modern ötletirodalom anarchikus rögtönzéseitől egyformán távol az eszmények állandóságát, s a tiszta formák személyfölötti gyönyörét hirdeti. Biztosan lebeg a végletek között. Az egyéniség lázát, s az elvont közösségek unalmát nem ismeri. Amikor azt mondja: ember — nem a cserzővargára, s nem is az emberiségre gondol* hanem a hősre, ki esendőségében is azt a magaslatot példázza, mely az emberi lény fejlődésének felső határértékét jelzi. Csak *,lefelé” tiltja a végtelenséget, „felfelé” nem. Határait azonban ennek is tisztán látja. Minden magasra törő antik mű sajátos mélabúja innen ered. De melankóliája mélyén fény világít, s borús óráit is derű színezi. In hi laritate tristis, in tristitia hilaris — vidámságában szomorú, szomorúságában vidám. Egyedül nála a mérték, az arány és az ízlés. Csonkán fennmaradt szövegei teljesek. Csak a teljességet is meri. a csoilkaságot nem. Hiánytalan. És máig elérhetetlen. A klasszicitás egyik — és eredetibbnek érzett — „ágazatához”, a görögséghez, a mai ember a mese és a dráma útján érkezik el legszívesebben. Mert a görög eposz — a rómaival és minden későbbivel ellentétben — inkább mese, mint mondái köntösben megverselt történelem; a nagy epikai, páros remekmű közül ezért vonzódik jobban az Odüsz- szeiához, mely az Iliásszal szemben már színtiszta mese. Történelmi és mitikus magva pusztán annyi, mint a műfaj bármely példányában a mai napig. Az Iliász költőjét még szigorúan köti a hagyomány, az Odüsszeiáé már sokkal szabadabban alakítja tárgyát. S mert a modern ember ösztönösen azt értékeli, ami romantikus, sőt „romántos”, az Iliász plaszticitásával szemben a tengereken bolyongó hős „bőrszínű” elemét kedveli. Az Odüsz- szeia egyetlen olyan fennmaradt alkotása a klasszikus görögségnek, mely színekkel, nem formákkal tündököl; amiként az elmúlt európai századoknak az Iliász jelentette Homéroszt, ma fordítva. Homéroszról Odüsszeusz jut eszünkbe. S ez az értékelés, ha nem is igazságos, de jogos. — A tragédiában Szophoklész és Euripidész vezet: Aiszkhülosz sza- kadékos nyelve és gigászi alakjai inkább rettentenek, mintsem vonzanak. S ez igen jellemző. Pin- darc^zt ki ismeri? A görög dráma ^fensége” alig-alig érvényesül *,emberségé”-vel szemben. Euripidész, a *,legszebb nyelvű” görög, ki családi perpatvart kerekít eredetileg félelmes regékből, árnyékba borítja marathoni mesterét* s csupán Szophoklésszel nem bír. Athén alkotásain időfelettiség ragyog, de Róma legigazabb irodalmi műfaja — a történetírás — az időt örökíti meg. Az idő megrendítő hatalmát és múlandóságát. A görög romvilág sugárzó, a római melankolikus. Hellász műveitől megfiatalodunk — Róma* ellenkezőleg, öregít. Athén könnyű, Róma súlyos. Ezt a tiszteletre méltó terhet a komoran figyelő s minden tanulságot szigorú rendbeillesztő római századok növelték ily naggyá, s szikla- szerűen méltóságossá. A jogalkotás és történetírás Róma nemzeti művészetéből fejlődött nemzetek fölötti tudománnyá. S a római történetíró legalább annyira író, mint történész. Ezt az eszményt örökölték a tanítványok — vagy másfél ezer esztendő történetírói. A múlt században ez az eszmény megfakult. A történészek azóta nem márványba, hanem jóval könnyebben málló anyagba *,vésik” mondataikat. Az igényes olvasó ízlése azonban ritkán vesztegethető meg. A modem forrásgyűjteményektől és gyakran avatatlan tollal megírt riportszerű történelmi beszámolóktól visszavágyik a történetíráshoz, a klasszikus antikvitás egyik magaslati pontjához. A görög és latín irodalomnak egyetlen avult mondata sincs. Kell-e különb dicséret méltatásukra, s szavahihetőbb magyarázat értékeik állandóságára? RAJNAI LÁSZLÓ A hét könyvei Äprily Lajos: A kor falára Szabó Magda: Mózes, egy huszonkettő Nagy Lajos; Élőkről vagy jót, vagy semmit Illés Béla: Pipafüst mellett Mai osztrák elbeszélők. Molnár Gábor: A dzsungel doktora Karinthy Frigyes: Följelentem az emberiséget I—II. Körkép 1967 Tamási Áron: összegyűjtött novellái I—II. Tamási Áron: Jégtörő Mátyás Tamási Áron: Czimeresek Tamási Aron: Abel Arany János összes költeményei Vajda János összes versei Pokoljárás a világűrben Ébred a dzsungel (Delfin-sor.) Th. Mann: Doktor Faustus Juhász Ferenc: Mit tehet a költő? Arcképek a magyar szocialista irodalomból BÖLCSŐJE A görög ember legfőbb kincse a szabadság, — hirdeti egy antik felirat, s erről az évezredes eszményről vallanak a görög művészet napjainkig fennmaradt csodálatos emlékei. Évről évre százezerszám keresik fei a turisták az antik művészet lenyűgöző emlékeit, bár az utóbbi hetek tragikus eseményei következtében a turisták száma is erősen megcsappant. A görög monarcho-fasiszta diktatúra tragikus teherként nehezedik a görög népre, de a klasszikus ókor pompás emlékei ma is hirdetik* hogy itt ringott a demokrácia bölcsője. A tenger istene, Poseidon tiszteletére emelt templom a Sűrű öntökön. I Az oszlopok fejlődését bemutató kiállítás a Korinthos-i kő'nrban. Elkéstél vizipálma. Veled egyidősek virágba, bokornyi zöldbe erősödtek. Te nem bocsáthatod meg a f árokpart lapulevele, csallánja alól merítettct, a megalkuvást, a dilettáns totojázást: tán az is jó lesz, .te ragaszkodtál a törvényhez, megsápadtál, apró maradtál. Miről koplalva álmodoztál, észkelődsz a friss kertiföldben, '.eszel-e ablakot betöltő, zerencséseket megelőző? Mikor látlak jó egészségben? Panoráma az Akropolisról. A modern házak fölé emelkedik a Lykabettos. Athén e két kiemelkedő pontja nagyszerű tájékozódást nyújt az idegen számára. (Boros Béla felvételei)
