Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
9* REKVIEM... VJ Emlékezés Szabd lőrincre *é TÍZ éve halt meg, utolsó em- lókképem róla: meggyötört arc, árkokkal szántott, mint egy megkövült kínai boncé; azt az érzést keltette, hogy már csak a szemével tud mosolyogni, feleletül egy-egy tréfás szóra. Az ötvenes évék valamelyikének könyvnapján történt ez a futó találkozás, az örökké problémákkal küszködő költő akkor már túl volt élete utolsó és legnagyobb érzelmi válságán, mély egyszerre elsöpörte lírai önéletrajzának, a „Tücsökzené”-nek ingatag, s keres ve-keresett egyensúlyát, s amellyel „A huszonhatodik év” Szonettjeiben próbált megbirkózni. A kötet alcíme: „Lírai rekviem százhúsz szonettben”, — egy huszonöt évig tartó szerelem emlékeit és végső akkordjait szólaltatta meg benne; a szeretett nő öngyilkossága vetette végét, s így szembeállította a költőt az akart és erőszakos halál kísérteti kérdésével, minden rémületével, érthetetlen borzalmával. Ez a szerelem, noha törvény nem szentesítette, nem indult boldogtalannak, nem ígért tragédiát, s ehelyütt, az illem parancsát követve; ksak azokat a fedőit érintjük, amiket a költő maga tárt fel verseiben. Mindvégig egy huszonöt éven át tartó viszonyról ír, de gondolkodóba ejt, hogy sokszor (mindjárt az első, majd a 24., 29., 66., 92. és a 106.’ szonettben) húsz évet említ, mint; a válság kezdetét és indulását a tragikus kifejlet felé; (Egy példa: „Közben húsz év, és most, halál: te... Mi/hogy volt, s miért, nehéz elmondaná..Az évszámokról a kötet ajánlásának szövege tájékoztat: „K. E; emlékére. Született 1902. június 25-én, Keszthelyen, meghalt 1950. február 12-én, Budapesten”. Á kritikus időpont tehát: 1929—1930. Szabó Lőrinc éppen e huszonöt év folyamán, 1925—1950. közt váltott velem leveleket, ezek egyike a kérdéses időben, 1929. december 10-én kelt, s félreérthetetlen célzásokat tesz a válságos fordulatra, sőt már másfél esztendősnek mondja „az érzelmi krízist”. Minthogy egy fclasz- szákussá vált költőnk ügyéről van szó, azaz irodalomtörténeti ügyről és hozzá saját megnyilatkozásáról, közlöm a levél idevágó részeit, kiemelve a fontosabb helyeket. 1,7929. dec 10. — Kedves 'Barátom. most találtam ezt a borítékot (levelemét, V. N.), s ez is figyelmeztet régi mulasztásomra, hegy hírt adjak magamról. Istenem, mást kéne. Restellkedtem eleget, hogy újabban elhallgattam (...). Most már nem tudom, kérde- zett-e, üzent-e újabban valami fontosabbat, — ne haragudjon, nekem már csak megbolondulnom volna stílusos. Szörnyű , adósságok gondja és sok-sok j munka, hivatalos, aztán szünet nélkül a magamé, de. 10-től 4-ig, 4-től 12-ig, vagy 1—2—3 óráig, s közben belül és köröttem olyan felfordulás, hogv az kétségbeejtő. Másfél éve van ez így, érzelmi krízis. Szeretném közölni, hogy mi, meri akkor sajnálata megszüntetne wttoám kis v. nagy neheztelést magában —, de olyan messze van, és nem is biztos még, hogyan fordul a korfui. El vagyok készülve a legrosszabbra, egész eddigi életem tönkremenetelére, s a helyzet olyan, hogy mindenféle folytatás rossznak látszik. S közben, mondtam, a sok adósság, az iszonyú! Akármennyit keresek, jobban nyomorgok, komolyan, mint az utolsó léhűtő. Debrecenben kellett ugyan szerepelnem, de • csak Tóth Árpád miatt, én ha- lottfáradt voltam és vagyok. Ami hirdetést (2 félét) újságban most láthat, az nem mond igazat, nem bírok nyilvánosság előtt lenni; még barátainat is, akik nincsenek, kerülöm. S nem is sejtem, mikor jutok túl mindezen...” „Mindez” így. tartott még két teljes évtizedig, sőt azon is túl — igazi megnyugvást nem talált többé haláláig. A „Rekviem’ százhúsz szonettjét, néhány kivétellel, a „huszonhatodik”, azaz a gyászévben írta meg, de csak élete utolsó esztendejében ádta ki. A „Tücsökzene” (1947) után nem is publikált más saját kötetet, csak műfordításokat; egy évtizeden át hallgatott. 1957-ben szívbajára Balatonfüreden keresett gyógyulást, s távozásakor egy emlékkönyvbe ezt íra: „Elhallgatok. ,Október 3-án meghalt. VÁRKONYI NÁNDOR PÁL JÓZSEF: Tükröződés Azon a napon nem tudtam hogy a tó tükrözi-e vissza az eget vagy az ég tükrözi-e vissza a tavat n, Azon a napon nem tudtam hogy a tó tükrözi-e vissza az erdőt vagy az erdő tükrözi-e vissza a tavat Azon a napon hajó hasított az ég az erdő a tó testébe és a víz fájdalmában kiszaladt a partra. LOVÁSZ PÁL: Magasztaló Akácvirág, május szelíd csodája. Akácvirág, illatfolyó forrása. * Akácvirág, lágy fények lobbanása. Akácvirág, tavasz zengő kaptárja. Akácvirág, világ legszebb virága! Akácvirág, ház, utca ékessége. Akácvirág, mennybolt ezüstcsipkéje. Akác virág, nap, hold, csillag mátkája. Akác virág, szülőföldem hajtása. Vörösmarty és a Perczel-család Perczel Mór emlékirataiban olvassuk: 1817 októberének végén, vagy novemberének elején a bonyhádi Perczel fiúk két négylovas hin- tón Simontomyán, Nyéken és Martonvásáron keresztül Pestre igyekeztek az új tanévre. A fiatal legénykék (hatesztendős volt a lekisebbik) atyjukkal utaztak az iszonyú sárban, aránylag elég gyorsan, mert a Fejér megyei, még a római korból való „csinált út” a legjárhatóbbak közé tartozott az országban. Az utazás második napján, elhagyva Nyéket, a marton vásári úton hajtattak éppen, amikor olyan jelenetre lettek figyelmesek, ami abban az időben elég gyakori lehetett. Egy boroshordóval megrakott szekeret pillantottak meg, féloldalra dőlve a marasztaló sár közepén. Utasaink hamar megértették, hogy a szekér pórul járt gazdái magukban tehetetlenek és segítségre szorulnak. A földesúr kiadta a parancsot, és legényei meg a kocsi kísérői „unitis viribus” — egyesült erővel — hamarosan orvosoltak a bajt. í,A szekér személyzetének egyike egy igen egyszerűen öltözött és közömbös kinézésűnek tetsző, fiatal, alig tizenöt-tizenhat éves suhanc volt.” Szépen megköszönte a segítséget Perczel Sándor úrnak, és viselkedésében nyoma sem volt szolgai alázatnak vagy hányavetiségnek. Az úr a „suhanc” nevét és állapotát tudakolta; Vörösmarty Mihálynak hívták a megnyerő modorú fiatalembert, és éppen bort szállított Pestre atyja megbízásából ott ügyvédkedő nagybátyjának. Perczel Sándornak megtetszett az ifjú, és felszólította, legyen gyermekeinek nevelője Pesten. Vörösmarty beleegyezett. A föld- birtokos meghagyta címét, kezet fogott a diákkal és elváltak egymástól. így lett Vörösmarty a Perczel fiúk nevelője. Mindez kissé rege-, sőt meseszerűen hangzik dehát így történt. Egy kedvező pillanatban felborult borosszekér volt az oka, hogy Vörösmarty pályája egyszerre határozott irányba fordult, és e váratlan találkozásból később életének egyik legszebb és következményeiben alig túlbecsülhető élménye fakadt. Neve- lősködése öt esztendeig tartott: az emberi élet legfontosabb öt esztendeje volt ez. Nemcsak önmagában van tehát jelentősége, hímem eltörölhetetlen nyomokat hagyott fejlődésének legfontosabb szakaszán is. Szerencsés fordulat volt-e Vörösmarty életében a Perczel családhoz való szegődése? Némi habozás után talán igennel felelhetünk. Találkozása Perczel. Etelkével ifjúságának legjelentősebb eseménye. De nemcsak első szerelme volt sorsdöntő, hanem az ezt megelőző találkozás is: ez a kettő így együtt kizárja a véletlen fogaimét. Hasonló véletlen sosem történt vele később; ennek sorsszerűségét bizonyítja még az a szembeszökő tény, hogy amilyen feszült, végletek közt mozgó belső életet élt költőnk, annyira ragaszkodott a rendezettség és megelégedettség látszatához. Igaz, szegény volt mindig, de anyagi nehézségei miatt ritkán panaszkodott. A meglepő, kiszámíthatatlan fordulatokat, amennyire • lehetséges volt, száműzte életéből. Mikor a pesti országúton megegyezett Perczel Sándorral, bizonyára tele volt jó reménységgel — de az sem lehetetlen, hogy nemsokára megbánta' az egyezséget. Talán csak becsületérzése tette kitartóvá s hamarosan ébredő szerelme. Más aligha. Hogy miért? Ez a kérdés több oldalról is megközelíthető. Független embernek született, aki sohasem enged természet adta jogaiból és a maga módján értelmezett kényelméből valaminő gyakorlati előny kedvéért, ellenkezőleg, bármikor hajlandó lemondani polgári sikerekről, ha azok a legkisebb mértékben sértik szabad gondolkozását. Erre jó példát szolgáltatott nemcsak fiatalon, hanem később, házasember korában is. A nevelői hivatás ilyen huzamos ideig sok, kellemetlen megkötöttséggel járhatott ránézve. Igaz, hogy valóságos aszkéta módjára élt, de. «erre éppen azért volt szüksége, mert belső szabadságát mindenáron meg akarta őrizni. Pénzével, idejével és véleményeivel csak maga rendelkezett — legalábbis így óhajtotta. Nem rajongott a társaságért, s ha kívánta is néha a baráti környezetet, a nagyurakét soha. Az a bizonyítás sem áll meg, hogy a Perczel család egyenrangúként szerette és becsülte. Udvariasak voltak hozzá, valódi vonzalmat CSfeRHAT JÓZSEF: Leporelló — GAZDAG ERZSINEK — „Virágcsipke minden ág. Csupa virág a világ”. így igaz, Erzsiké, oly jó, hogy a virág nem kóró, hogy itt annyi boldogság van. minden ágon új virágban nyüzsögnek a dongók, meg a darazsak, derekukon tüzes öv, csupa-csupa karika, s most, hogy a nap kisütött: aranytojást tojik a picike madár. így igaz, Erzsiké, bár. i.' ... úgy is igaz, hogy akinek kötél a nyakán, kirúgják a széket alóla. (A három éven felülieknek valóban az a jó, ha „kiscsikó fut — futtában csengő cseng a nyakában" és az út, a gyönyörű, sose fogy ki alóla...) De a szívet a fájdalom ólma húzza, a Férfit vallatóra fogta az önkény: ő meg a nyelvét köpi a porba, hogy amit tud a kiscsikóról, véletlenül ki ne üvöltse, fájdalmában föl ne sorolja. azonban nem éreztek iránta. Valójában nem ismerték, és sejtelmük sem volt, mi lakozik benne. Klivényi Jakab, a költő fiatalkori barátja, 1825 nyarán előfizetéseket gyűjtött a Zalán Futására, nem sok sikerrel. Egy levelében ezt írja: „Megkínáltam vele,.. utóbb Perczel urakat, de nem fogták el.” Öt esztendei együttlét után ez elég különös. Az emlékezéseit író Perczel Mólt, jóval a költő halála után, már a kész tények ismerete és a közvélemény befolyásolja. A család poszthumusz háláját és dicséreteit kritikával kell olvasnunk. Ä valóság más lehetett, sokkal szer gényebb, sőt ridegebb. y Nem járhatunk tehát messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk* hogy szavát akarta állni, és bízott szerelmének beteljesülésében. A közkeletű formulával ellentétben nem kötelesség és szerelem harcolt benne, hanem e kettő együtt küzdött büszkesége és szabadságvágya ellen. Más; külső körülmények, megélhetési gondjai csak növelték, de nem szülték e kényszert. Annál keservesebben érezhette nyomásukat. Az 1817-es esztendő egyéb-* ként is fordulópont életében. Ebben az évben hal meg atyja, s a Vörösmarty családot eléri a romlás. Édesanyját hamarosan kiforgatják mindenéből, s a testvéreknek saját lábukra kell állniuk, jóformán még gyerekfővel. Mihály három évig a bölcseletet tanulja Pesten, aztán a jogra iratkozik; az atyai szándék és a magyar nemesség hagyományai ezt a pályát jelölték ki számára. Becsületesen megteszi, amit kívánnak tőle, ám egy jottányival sem többet. Habár végül is ügyvéd lett, sohasem gyakorolta ezt a hivatást; egész lényét, legmélyebb hajlamait kellett volna megtagadnia. Vörösmarty története a Perczel családnál elsősorban egy szerelem története tehát, egy olyan hatalmas, remekműveket sugalló szerelemé, melynek párja csupán egy akad a múlt század magyar irodalmában: Petőfi és Júlia szerelmének története. Ez boldog volt, Vörösmartyé boldogtalan. Nem csoda, hisz az ő szerelme a romantika életérzésében gyökeredzett, Ä44NA7 LÁSZL0!. j:
