Tolna Megyei Népújság, 1967. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

Dr. Kun Laj os: Anya, Mindhárom névvel a Sió és Sár közti ismert ősi települést illették. A később erődített Anya- várat Sárthornyának is írták a régiek. Az 1335. évi pápai tized- jegyzékben Ana néven szerepel, plébánosa Péter, aki 11 banalest fizetett a collectomak annata cí­mén. A Simontornyától déli irá­nyú két ikerfolyó mint két gyer­mek halad kézenfogva egymás­tól egy, néhol másfél km távol­ságban, utat találva egy földké­regmozgás szülte árkos vetődés­ben, s a szétterülő kiöntések, úszólápok hozzáférhetetlenül kö­rülölelték a kőből épült várerő­döt. Még az 1692-ben készült fel­jegyzés írja, hogy az áradások idején Janyát a Sárvíz övezi, ahová csak hajóval lehet átkelni. A Sárvíz bővelkedik csukában s a sáncok között 3 kőre járó malma pusztult állapotban van; híd, lakosság, marhaállomány nincs. A tájon kilométerekre nádrengeteg susogott, de abban ezernyi a lakó: hattyú, gödény, kócsag, s a ^nár kiveszett hód és farkas tanyázott. 1790. május 16- án a harciak Agárdra menőben az akkor még nem szabályozott bővizű folyón hajóval keltek át és a szétszakadt hajóról a tizen­öt utasa vízbe zuhanva csupán kettén menekültek ki a hullá­mokból. A hagyomány szerint az Anya név Bati úr nejétől ered, aki ezt a várat lakta, férje pedig a bonyhádi útvonalon a Paprika malom feletti hegyorr erődjé­ben honolt Ilma leányával, ki­nek részére később az agárdi pincék feletti Leányvárat építet­te. A XV. és XVI. századok zűr­zavaros időszakaiban a várlakók a veszély közelségét, vagy a se­gítség szükségét a máglyák fel­csapódó lángoszlopával tudatták az éjszakában egymással. Anya birtokában 1380-ban szekszárdi apátságot találjuk, de 1399-ben már Bodó Mihályt és Jakabot uralja, s ez időtől más­fél századig a Györgyi Bodó csa­lád tagjai bírták, akikről nem. áll ugyan leszármazási tábla — stemma — rendelkezésünkre, mégis a család számos tagjával megismerkedhetünk; így 1374— 79. között Bodó Györggyel, mint kir. főajtónállómesterrel találko­zunk, de virágjában a családot a XV. században találjuk. Bodó Gáspár együtt nevelke­dett Hunyadi Lászlóval és Má­tyással Vitéz János és a lengyel Sanocki püspök vezetése alatt s később a bécsi egyetemen foly­tatva tanulását, ékesen szóló közéleti férfiúvá fejlődött. Való­színűleg ez időben fordultak meg a Hunyadiak Anyaváron, amit valószínűsít, hogy a még akkor Tolna megyéhez tartozó Máza vidékén élő hagyomány szerint Szilágyi Mihály ott lőtte le a király gyűrűjével egy hatalmas tölgyre felszállott hollót, miről az írók több helyen megemlékez­nek. Amikor pedig Nándorfejér- várban Ciliéit ármányos viselke­dése miatt levágták, V. László Bodó Gáspárt Hunyadi Lászlóval és Mátyással, valamint Vitéz Já­Janya, Nyanya nossal, Kanizsai Lászlóval és Rozgonyi Sebestyénnel együtt börtönbe vetette, azonban Hu­nyadi László fővesztése után Mátyás kivételével szabadlábra kerültek. Bonfini szerint az előkelő és nagy szerepet játszó Bodó csa­ládnak Gáspár oly kiváló tagja volt, hogy többször tolnai főispán, kir. főasztalnok, főlovászmester, majd királynéi főajtónálló tiszt­séget töltötte be; Bodó Gergely pedig tolnai alispán, majd tár­nokmester volt. Bodó Miklós 1466. után került a bolognai egyetemre s kiváló­ságáért az ultramontánok — Al­pokon túlról jött idegen hallga­tók — 1472-ben rektorrá válasz­tották és felkérték a jogalkotás terén oly nagy hírnévre szert tett Grazianus „Decretumának” az egyetemen leendő előadására. Ez időben az itáliai utazás koc­kázatos. Vitéz János váradi püs­pököt és egész kíséretét, szeke­reit a Karszton rajtütött rablók olyannyira kifosztották, hogy fe­hérneműben érkezett Zágrábba. A Bodó család leányágáról is­mert Bajoni István, Mátyás ki­rály követeként indult Itáliába és 1467. július 9-én Bolognában felmentést kért az egyetemen az előadások hallgatása alól, miután Vitéz János környezetében kapott kiváló oktatást; és Ferrarában humanista kiképzést is nyert. A felmentést elnyerte, négy nap múlva vizsgázott s doktorrá avatták. Különben pécsi kanonok volt. Követségének részletei ma sem ismeretesek. Július végén érkezett Rómába. Itteni időzése alatt a Tiberis mentén vadászott és kutyái egy hatalmas 18-as bikát vertek fel, amely támadó­lag szembeszállt és lovát is meg­sebezte. Bajoni erre leugrott lo­váról s a bika fejére sújtva kard­ja eltörött, ezért társai ugrottak oda s leszúrták a bikát. A vadat Ünnepélyesen szállították Rómá­ba, fejét a pápának adta, húsá­val a bíborosaknak kedveskedett. A pécsi magyar Ovidius — Janus Pannonius — az esetet versben magasztalva örökítette meg. Tőle *— Bajomtól — származó eszmei volt az, hogy Guiliano Medici herceg küldjön Mátyás király­nak két oroszlánt, melyeket Te- legdy János el is hozott. Ezek a történetíró szerint Mátyás halála napján Budán kimúltak. Újabb követségi megbízatásban 1470-ben járt el a velencei köztársaságnál. 1490. április 6-án Bécsben halt meg Mátyás király. Halálos ágyá­nál megindultan állt Bodó Gás­pár, aki gondoskodott a szomorú ravatalozásról. Szurokkal beön­tött koporsóba helyezték a tete­met és díszes teremben tették közszemlére egy magas emelvé­nyén. Április 11-én — húsvét szombatján — a király nagyon kedvelt Bucintoróján helyezték el a koporsót. A folyami gályák kísérték a hajót fekete zászló­val és vitorlával, vízszintig ugyanilyen posztóval bevonva, fáklyák fényében úsztak az éj­szakában. A megszomorodott nép a Duna két partján térdre hull, szempilláján könnycsepp remeg, s ajka csak néhány szót rebeg: meghalt Mátyás, oda az igazság! Bodó és a főaladár — testőrka­pitány — Budára érkezve a te­temet a várban ravatalozták, majd kocsin Székesfehérvárra szállították, s a királysírok mel­letti kápolnában helyezték örök nyugalomra. A kevéssé ismert je­lentésű Aladár az Árpád-kori iratokban használatos török ere­detű szó; ála a csapat, dár pedig őrt jelent. A nagy király halálával meg­rendültek a hazai közviszonyok s gyenge királyok következvén nemzeti süllyedésünk előre vetet­te árnyékát. A becsvágyó Bakócz Tamás keresztesháborúja polgárháború­vá, s xa parasztság pusztulásává fajult. A dunántúli keresztesek egy része 1514-ben az Anyavár alatt gyülekezett, majd sikerte­lenül megostromolták Anyavárát, amikor is Hédervári Ferenc raj­tuk ütött és szétszórta őket. (Folytatjuk) A hét könyvei Passuth: Fekete bársonyban Bernáth Aurél: A múzsa udvarában Magyarország, képeskönyv Homérosz: Iliász, Odüsszeia Lajoló: Köpönyegforgató Rufus: A makedón Nagy Sándor Bács: A jugoszláv tengerpart története Jakovlev: Pearl Harbor rejtélye Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál szívem Balogh: A gyakorló orvos urológiája Pattantyús: Gépész- és villamos' mérnökök kézikönyve 8. Jaroslaw Twaszkiewich: IKARUSZ Van Breughalnek egy Ikarusz című festménye. Ha rápillantunk, egy parasztot látunk, amint a földjét szántja, egy pásztói- őrzi a nyáját, a halász éppen most emeli ki evezőrúdját a víből, és a háttérben álmosan szendereg a város. A tenger hullámain kibon­tott vitorlákkal halad egy hajó, fedélzetén kereskedők vitatkoz­nak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatosságaiba me­rült embereket láthatjuk csupán és Ikaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előmered a habokból és néhány tollat szét­szórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zse­niálisan megalkotott szárnyakból. Egy pillanattal azelőtt zuhant a tengerbe Ikarusz, ez a fenegye­rek, aki — a görög legenda sze­rint — szárnyakat erősített a há­tára, és olyan magasra szállt, hogy majdnem elérte a Napot, Ám ekkor a Nap sugarai meg­olvasztották a szárny tolláit ösz- szetartó viaszt, és az ifjú alázu­hant. Megtörtént a tragédia, Ika­rusz éppen most merült a ten­gerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitorláson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhász — csupán a költő, vagy a festő látta halálát, és megörökítve továbbadta az utó­kornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahányszor felidézem magamban életem egyik epizód­ját 1942, vagy talán 1943 júniusá­ból. Szép nyári este volt, a Nat> éppen lenyugodott Varsó felett és a vöröses sugarak szeszélyes árnyékokat vetettek a romos há­zakra. Hullámzó tömeg lepte el az utcákat, a járművek sűrű so­rokban haladtak, és az élénk for­galom láttán egy pillanatra azt képzelhette az ember, hogy sza­bad városban él. De csak egy pil­lanatra... A Trebacka és a Krakowskie Przedmiescie sarkán álltám a vil­lamosmegállóban. A csilingelő villamosok szinte fáradtan ván­szorogtak a hatalmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megro­hanták a kocsikat, mindenki ha­za akart érni a kijárási tilalom órája előtt. Lépcsőkön, ütközőkön csüngtek az utasok, mint a szőlő- fürtök. Néha-néha feltűnt egy vörös O-jelzésű kocsi is, „Nur für Deutschs” (Csak németeknek) felirattal, üresen. A villamos, amire vártam, so­káig nem jött, s éppen amikor Miter "'V Á honfoglalástól 1849-ig A Magyar Nemzeti Múzeum hosszú történetének legsikerül­tebb kiállítása nyílt meg a közel­múltban a fővárosban. A honfog­lalástól a szabadságharc buká­sáig eltelt kereken kilenc és fél évszázadnyi idő tárgyi emlékek­ben még akkor is mérhetetlenül gazdag, ha jól tudjuk, hogy eze­ket alaposan megritkította az or­szág viharos történelme. A kiál­lítás rendezőinek, sikerült kilenc teremben úgy elhelyezniük a ki­válogatott anyagot, hogy_ az ki­válóan szemlélteti a letűnt szá­zadok történetét és mégsem hat zsúfoltnak. SOSEM LÁTOTT KINCSEK sorakoznak a tárlókban. I. István koronájának hiteles másolata a jogarral és országalmával, III. Béla sírjából nemrég előkerült és restaurált leletek, a finommívű Morjomachos-korona. A győri püs­pökség ide kölcsönözte I. László király hermáját. Külön, vasrá­csos teremben mutatják be a Rá­kóczi és Pálffy család kincseit, Pázmány Péter pecsétgyűrűjét, Batthyány Károly gróf által Má­ria Teréziának ajándékozott érté­keket, Mátyás király kulacsát és serlegét, talpán a körirattal: „ki is vitézivel gyakran ebbül ivott”. A ma emberének mégsem ezek az — egyébként páratlan — érté­kek hozzák közelebb a nemzet történetét, A kezdve láthatók az egyszerű kéz­műves szerszámok, mindennapi használati tárgyak és a régi lakó­házak modelljei, melyek bizony évszázadokon át csak tetővel el­látott: — földbevájt vermek vol­tak. A pénz értékét KÜLÖNÖSEN JÖL SZEMLÉLTETI három ezüsthalom a XIII. század végéről. Az egyikben negyven dé­nár, ennyiért lehetett kapni egy vödör sört. Két és fél vödör sör árán már egy tinóhoz juthatott, akinek volt módja hozzá. Tizen­egy tinót kellett adni egy ereje teljében lévő szolgáért. Rendkívül érdekesek az évekig tartó aprólékos restaurálási mun­kával megőrzött ruhadarabok. A Mohácsnál ott veszett II. Lajos esküvői ruhája, Bethlen Gábor mentéje, Kinizsi sodronyvértje és II. Rákóczi Ferenc inge. A ruhák ártól vallanak, amire — főleg a nagyerejű Knizsi esetében — rit­kán gondolunk, hogy eleink lé­nyegesen kisebb termetűek vol­tak ma élő utódaiknál. A „nagy­ságos fejedelem” kivétel lehe­tett, ahogy a rá emlékezők is ír­ják, öles termetű, valóságos óriás. Az aprócska urak azonban iszo­nyatos hosszúságú kardokkal ha­dakoztak, ezekből egész gyűjte­ményre valót láthat az érdeklő­dj* -íjcií ! TOLNA MEGYÉT több tárló anyaga is képviseli a kiállításon. Bemutatják azokat az aranykineseket, melyeket a mo­hácsi csatából menekülő valame­lyik főúr rejtett el Kölesdnél. A tagyosi Csapók tengelici kastélyá­ból származik az az émpire-szoba berendezés, mely a reformkor ha­ladó nemességének otthonát szem­lélteti. Egy térképről megtudjuk, hogy míg 1720-ban megyénk nép­sűrűsége négyzetkilométerenként 5—15 lélek volt, ez a szám arány­lag rövid idő alatt, 1787-re, 35— 45 lélekre módosult. Ez volt a nagy telepítések ideje. KOSSUTH LAJOS „pénzügy-Minister” aláírásához bárki hozzájuthat a kiállításon. Minden délután működik ugyan­az a bankóprés. mely gyártotta a szabadságharc Kossuth-bankóját. A százasbankó mását, mely „min­den magyar álladalmi és köz­pénztárakban száz ezüst forint gyanánt, három huszas egy fo­rintra számítva, elfogadtatik”, ma bárki megvásárolhatja. A Nemzeti Múzeum új kiállítá­sa megérdemli, hogy a fővárosba vetődő, esetleges fölös idejét itt töltse el, máshol megszerezhetet- len élményekkel gazdagodva, y ! befutott, meggondoltam magam; Egyszeresük jólesett ott lennem a tömegben, amely magába fogadott* öntudatlanul, tudomást sem véve rólam. Előttem Adam Mickiewica szobra magasodott, körülötte vi­rágok nyíltak merészen illatozva. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták temploménál, az újságárusok hangosan kiabálták a címeket, s a verebek népes ra­jokban lepték el a fák ágait. Úgy éreztem, hogy Varsó dobogó szí­vét hallgatom, ha elidőzöm egy kicsit az utcasarkon és élvezem a nyári este különös szépségét. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kisfiúra, aki a Bednarska utca felől jött. Vigvázatlanul kilépett egy mozgó villamos mögül, fel a járdaszigetre, majd a kocsinak háttal állva olvasni kezdett. Ta­lán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. A homlokába srem- telenkedő fürtöt időről időre hát- rasimította, de közben le sem vet­te szemét a könyvről. Bizonyára épp akkor kapta kölcsön barát­jától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt ki­várni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta, miről szól. Messzi­ről tankönyvnek látszott, de két­lem, hogy tarrkpnyv ekkora ér­deklődést ébreszthet egy fiatal­emberben. Lehet, hogy verses­kötet volt, lehet, hogy valami más, ki tudja? Egy másik könyv csücske ki­kandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét kezével, sze­me rátapadt a sorokra. Úgy lát­szott, észre sem veszi a lökdö­sődő tömeget, a zajosan tovaha­ladó járműveket, megszűnt körü­lötte a világ. Azután mégis el­indult, hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje magát a műnek. El­indult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Élesen csikorogtál: a fékek, s kocsi megállt, ügyesen kikerül­ve a fiút a Trebacka sarkán. Borzadva vettem észre, hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók és két szürke zubbo- nyos, halálfejes sisakot viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles mozdulatokkal és gúnyos fölénnyel tessékelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerkes mosolyt, amellyel tilta­kozni próbált, s mintha azt mon­daná, többé nem teszem. Vé­dekezőén és' magyarázkodóan a könyvre mutatott, hogy csupán az okozta elővigyázatlanságát — de a magyarázat itt nem segített. Az egyik szürke ruhás a pa­pírjait kérte, kikapta a kezéből a személyi igazolványát, a má­sik pedig durva mozdulattal belök­te a kocsiba és már csapták is az ajtót. Fel berregett a motor és az autó hamarosan eltűnt a Szucha körút, a varsói Gestapo-főhadi- szállás irányába. Körülnéztem, s az együttérzés jeleit kerestem az arcokon. És azt kellett tapasztalnom, hogy senki sem látta, mi történt. Hi­szen gyorsan és váratlanul jött* mint a villám, és mindenkit el­foglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt, s azt vitat­ták melyik villamossal utazhat­nának célszerűbben; egy férfi tüzet kért a másiktól, a fal tö­vében, egy öregasszony ült a ko­sara mellett és egyre csak ismé­telgette, kán tál va, mint valami' buddhista imádságot: „Citromot, citromot, finom citromot tessék.” Még sokáig ottmaradtam, s néztem, ahogy lassan gyérül a tömeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog visszatérni. Elképzeltem az otthonát, a szüleit, azt hogy édesanyja talán éppen most fő­zi a vacsoráját és sohasem fog­ja megtudni, hogyan pusztult el a fia. Mai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédiája. Azok­nak, akik harc közben hulltak el, talán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluknak értelme van. De hányán akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est, a város. aludni tért, nyugtalan, lázas álmát alud­na, tí az aindultam én is*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents