Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

I 1 Mikor készül el a Babits-emlékház? „Kőművesek, mesteremberek munkazaja tölti meg a Bartinát, a »-tömzsi« présházat, a hátsó gangot, a »futószőnyeg« utcát. A Babits-ház máladozó falát, om­lani kész tetejét hozatja rendbe a városi tanács az évforduló al­kalmából ... Emlékházat rendez­nek be még ez év folyamán, azonnal ámint elkészülnek a re­noválási munkákkal itt a régi Babits-otthonban.” Az idézett néhány mondat la­punk 1966. augusztus 7-i számá­nak. Babits halálának 25. év­fordulójáról megemlékező , cikké­ből való. Ebben az időben már oly előrehaladott állapotban volt az épület renoválása, hogy bátran mertek a városi tanács művelő­désügyi osztályán az év végi megnyitásban bízni. Olyannyira, hogy rövidesen már megállapod­hattak a megnyitóünnepség idő­pontjában is. December 17-re felkérték Illyés Gyulát. Babits Mihály meghitt barátját, hogy vegyen részt az emlékház avató­ünnepségén. Készítettek egy iro­dalmi műsort, amelyet a művelő­dési ház irodalmi színpada soron kívül megtanult — az előadásra azonban mindmáig nem került sor. Ahogy közeledett december 17, úgy tolódott el az ünne­pélyes pillanat januárra. S azóta sem került sor arra, hogy a XX. századi magyar i róva lom egyik legkiemelke­dőbb alakjának, Szekszárd szülöttének méltó emléket állítva megnyíljon az irodal­mat szerető és tisztelő közön­ség részére a Babits-otthon­ban berendezett múzeum. így azután az 1966-os év, Ba­bits Mihály halálának 25 éves fordulója, a költő szülővárosában megemlékezés nélkül maradt. Ilyen, körülmények között nem csoda, ha Illyés Gyula — aki szívesen és örömmel fogadta a múlt év végi szekszárdi meghí­vást, a közelmúltban lapunknak a kövétkezőket nyilatkozta: — Mindenesetre egy szülő­hely ne legyen nagyra attól, hogy szülötte szerette. Harminc- harmincöt esztendővel ezelőtt még lehetett vigasz, hogy nem olyan gyorsan megy az elis­merés. Ma már semmiképpen. Az elismerés, megbecsülés nem pénz kérdése... Most azonban éppen Babits nevében vagyok megsértve, hogy nem merem levinni szülővárosába az iránta érdeklődőket, mert ez ideig nem volt hova. Pedig Szekszárd, már a múlt század végén — egy rokonszenves, de minden­esetre Babitshoz mérten hatod­rangú költőnek — Garay Já­nosnak szobrot tudott állítani. S azóta eltelt ismét három hó­nap: február, március és április is. Az épület renoválása befejező­dött. Hogy mennyibe került, pon­tos válasszal még nem szolgál­hatnak a városi tanács művelő­désügyi osztályán. Úgy mondják: kétszázezer forintnál többe. Las­san ismét elkelne egy kis tataro­zás, hiszen az idő, az munkál­kodik. És mit csinálnak ez ügy­ben az illetékesek? — Mikorra várható a Babits- emlékház megnyitása? — ismét­lődik a kérdés már ki tudja há­nyadszor. — A restaurátor már hónapok óta dolgozik a bemutatásra kerü­lő anyagon. Sziszifuszi munka ez. Óriási módon húzza az időt — hangzik Módos Istvánnak a váro­si tanács művelődésügyi osztály- vezetőjének válasza. — Azt az ígéretet kaptam, hogy két héten belül elkészül ő is. Aztán a kiállításra váró anya­got megtekinti majd Sára Pé­ter, a budapesti Petőfi Irodal­mi Múzeum osztályvezetője, elkészíti a kiállítás forgató- könyvét, amely szerint beren­dezzük az épületet. — Szóval mikorra számítha­tunk az avató ünnepségre? — Ezek szerint június első fe­lében. — Miért húzódik oly soká az emlékház átadása? Negyedszázados évforduló, ünnepség nélkül — ««Babits nevében vagyok megsértve“ ,Sziszifuszi“ munka — Vizesek a falak 99* — A Babits-emlékház május hónapban megnyílik — hangzik a határozott válasz, amelyet Mészá­ros Gyula, a Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatója ad. — Eddig az hátráltatott bennünket, hogy nagyon nyirkosak a falak. A bent lévő bútorokon zölden rajzolódik ki a penész. Rossz a szigetelés. Amíg nincsenek száraz falak, nem rendezhetjük be a termeket, mivel veszélyben volna a ki­állítandó anyag. És mi a véleménye Sára Péter­nek, akit szakértőnek kértek fel az emlékház anyagának felülbí­rálásában?. — Azt hiszem, nagy lendülettel kezdtek Szekszárdon egy olyan dologhoz, amelyben elég járat­lanok voltak. Indokolt a huza­vona, ha tényleg vizesek a falak, erről nem nyilatkozhatom, mert nem láttam jelenlegi állapotában az épületet. Mivel eredeti búto­rokat akarnak kiállítani, amelyek elég rossz állapotban kerültek a városba a múlt év végén, — a restaurálás sok időt vesz igénybe. Csak egy ízben jártam Szek­szárdon ez ügyben. Várom a következő hívást, amelyet mind ez ideig nem kaptam meg. — Ön szerint mikor kerülhetne sor megnyitóra, ha mondjuk né­hány napon belül kézhez venné a meghívást, s most már az ön szakértői munkájára volna szük­ség? — Nem ismerem az ottani po­tenciális lehetőségeket, meg kell néznem az épület falainak álla­potát, a rendelkezésre áljó, s már restaurált, kiállítandó anya­got. Véleményt csak azután mond­hatnék. Határozott dátummal most nem szolgálhatok. * Egy kis gyors összefoglalás: negyedszázados Babits-jubileum Szekszárdon, a költő szülővárosá­ban, megemlékezés nélkül.. Illyés Gyula Babits nevében van megsértve, — s ha tekintetbe vesszük az elhamarkodott és meg­fontolatlan meghívást, amelyet még a múlt év végén vett kéz- 1 hez, s hogy az avatásra még most sem került sor —, jogosan. A művelődésügyi osztályvezető sze­rint a restaurátor munkája „szi­szifuszi”, s ezért kell a sok idő, de júniusra mondja az emlékház megnyitását. A múzeum igazgató meg a szigetelésről panaszkodik, s májusra ígéri az avatást. Sára Péter tudja, hogy időtálló mú­zeum megteremtéséhez okvetle­nül időre, türelemre van szük­ség. — az ő felelősségérzete jóval nagyobb, semhogy időt merjen mondani. S a kérdés marad a régi: mikor készül el a Babits-emlékház? A feleletek magabiztosan hangza­nak, de különbözőségük miatt le­hetetlen hinni megalapozottságuk­ban. A sok határidő, a szép ígér­getések helyett most már jó volna ha biztos kezű, s ilyen feladatokban jártas ember intézné az emlékház sorsát. s végre megnyílna, hogy méltón adózhasson vele a város, szülöt­tének, Babits Mihálynak. MÉRY ÉVA ! Czomorú, sötét emlékeink ^ közé is majd mindig be­illeszkedik egy kép, egy név, egy jel, mely keserves gondjaink, szenvedéseink, aggodalmaink em­lékráncait pillanatra kisimítja. Ki tagadhatná, hogy a mi kor­osztályunk életének legkomorabb legsötétebb emlékeit a második világháború és annak is utolsó ideje szülte. Ez időből való ko­mor emlékeim közé bevilágít egy név: Máté. Akkor én egy nyugat-dunán­túli városka kórházában dolgoz­tam. A mindennapos bombatá­madások nagyon megnövelték a városka amúgy is szűkre mére­tezett kórházának betegforgal­mát. Nem volt nap, hogy bom­batámadások sebesültjeit ne szál­lították volna be a mentők, és hozzá a front közelsége is on­totta a sérülteket. Nem akarok számszerű adatokat felsorolni, de a gyér számú kórházi személy­zetnek emberfeletti munkát kel­lett végeznie. Az egyik közeli kastélyban szállásolták el a már jóformán a nyugati határig visszavonult hadtestparancsnokságot, míg a kastélytól - néhány kilométerre fekvő városkánkban kaptak he­lyet a hadtest többi alakulatai, így a tábori posta is. Ez utób­bi az egyik iskolában működött. Abban az iskolában, amelyik előtt kút van. Ide járt vízért ak­kor az egész utca. A tábori pos­ta előtt természetesen őr állt. Az őrség egyik tagját a tábori posta parancsnoka, látva a kór­ORGONAVIRÁC Hangolnak a muzsikusok a kerti asztalok előtt, eperfa, akác alatt, mindenütt, ahol csak tenyérnyi kis hely van lombos fának, piros abrosznak két-három asztalon, s a bak­nak, hol hordót lehet csapol­ni. „Szeretnék május éjszaká­ján letépni minden orgonát...” Most nyílik, most bolondít az illata, most már a szerelmes, fehér éjszakák jönnek. A hóvirág már elillant. A gyöngyvirág menyasszonyruhája már tépett. Érett, szép asszony nevet a kertben: orgona. Ne­hezek, hódítók az éjszakák, nyitott az ég, csillagos. Miért nem tudsz aludni? Az orgo­na! Virágzik az orgona. Tudományos nevén — ebből fordították le — Syringa. Síp. Mert május éjszakáin ott áll a kertben, ablakod alatt, meg­fújja a sípot és sípszava bű­bájt, csillagport, bánatot, em­léket, visszatekintő kedvest és újrahangzó, régi jó szavakat idéz. Vigyázz mérgező! Car- ducci is vele búcsúzott: 0, halvány orgona! A csillagok a tengerárba hullnak, S kihűl szívem a dalnak otthona... Magyar virág. A tudós, Ra- paics Raymond boldogan, s egyben szomorúan fedezte fel. Itt élt a magyarsággal évszá­zadokon át, „de csak akkor eszméltünk magyar őshonossá­gára, amikor már késő volt”. Bécsi kertészek szelídítették meg a tőlünk és a Balkán szikláiról származó vad cser­jéket. Legelőször a XVI. szá­zad végén virágzott az európai kertekben. Először az arisztok­ráciáé volt, a biedermeierben lett a nép virága. Megfigyelted, hogyan viszik? Mint a rántani való tavaszi csirkét. Összekötve a lába, s lógatva a kézben, fejjel lefelé. Küldik a kertek, a kicsiny há­zak. Reggelenként figyeld csak. Zsúfolt a villamos, a busz or­gonával. A csuklón lóg, a kis táskák, szatyrok mellett. És este! Munkából jövet, ha­zafelé! Ugyanannyi csokor uta­zik ismét a városon végig. Csak most más-más csuklóján. Viszik haza. „Toncsi hozta, tu­dod az a kis negyedikes”. „La­ci mamája küldte, hát nem kedves?” S van egy nagy veszély is. Némely virágárus orgonacso- korral kereskedik! És láttam má városi embert — most május­ban! — orgonát vásárolni. Or­gonát! Mert orgonát „készen venni” annyi, mint feleséget vásárol­ni, lemondani a mátkaság édes heteiről. Orgonát szakíta­ni kell. Saját kezűleg. Csokrot kötni és csokrot vinni. És orgo­nát küldeni (kivéve télen) nem szabad: vinni kell, hódolón és hódítón. ...Milyen igaz: „Szeretnék május éjszakáján letépni min­den orgonát...” KŐBÁNYAI GYÖRGY Érsekújváry Lajos: MÁTÉ ház munkáját, szívességből át­engedte nekünk műtős segéderő­nek. ö volt: „Máté”. Mátét is­merte már az egész utca. Ha vé­letlenül csinos lány jött vízért és Máté volt őrségen, hát - szol­gálati szabályzat ide, vagy oda, Máté falnak támasztotta puskáját és sietett kivenni a korsót a lány kezéből és előzékenyen meg­töltötte vízzel. Máté a 45 év körüli öreg honvéd, aki bal lábával kissé kacsázott és dadogóan, von­tatottan beszélt, mindennap pon­tosan megjelent a műtőben. Má­tét mindenki szerette. Máté meg szerette a gyomrát és nem szeret­te a háborút. Még jobban meg­utálta a háborút és katonasor­sát, amikor látta, hogy az ismert alakulatokat egymás után viszik a . határon túlra; nyugajtta, Az egyik napon, amikor pilla­natnyilag kevesebb volt a mű­tőben a .munka, -Mátévifélrehí-v vott és négyszemközt, súgva kér­dezte: Mit lehetne tenni, hogy ő itthon maradhasson és ne vigyék őt is alakulatával együtt nyugat­ra. A kérdés akkor maga is ve­szélyes volt, mind az ő, mind az én számomra, a helyszínen va­ló felkoncolás, agyonlövés, stb. rémségek korában, amikor még az úgynevezett lógás gondolatát is halállal büntették. Mátét azon­ban úgy kedveltem és annyira bíztam benne, hogy súgva azt tanácsoltam neki: ha újra őr­szemnek állítják ki, alkalmas pillanatban, amikor főhadnagya éppen a közelében tartózkodik, színleljen rosszullétet és essék össze. Akkor úgyis ideszállítják be a kórházba. A többi aztán az én dolg;om. A ftorit egyre közeledett, a munka szaporodott és Mátét két hétig nem láttuk a kórházban. Végre tizennégy nap múltán je­lentkezett újra. Arca szomorú, gondterhelt volt. Nem dolgozni, hanem búcsúzni" jött. Alakulata rakodik már és indulnak nyugat­ra. Leült. Csendesen falatozni kezdett és naiv egyszerűséggel GALAMBOSI LÁSZLÓ: Csillagpehely Csillagpehely-inged szőttem ezer éjjel válladat fürdettem violák fényével Tűz-koronás kebled mézzel aranyoztam pillangó-fehérben fölötted lobogtam Csillagpehely-inged ragyog ezer éjjel tündér-mosta fénye nem szakadhat széjjel Villámaim védnek felhőim takarnak hóhajú álmaim virágon altatnak mesélte el a két hét, számára szerencsétlen, történetét. FTgy volt az, — meséli Máté ^ — hogy megfogadtam a főorvos úr tanácsát. Éppen a Horlayék Erzsikéjével beszélge­tett a kútnál a főhadnagy úr. amikor őrségen voltam. Gondol­tam, itt az alkalom. Egy gaval­lér tiszt nem tehet mást, ha lát­ja, hogy. összesem, mint elegán­san beszállíttat a kórházba. — Egy alkalmas pillanatban nagyot kiáltottam: „Máté, mi van veled?" s elvágódtam a hóban, úgyhogy a puskámat is vagy két méterre hajítottam el. Úgy estem azon­ban el, hogy a fejem a beszél­getők felé maradt, és lehúnyt szemem parányi résén át izga­tottan figyeltem a parancsnokot mit tesz most? De a főhadnagy úr, úgy egykedvűen hátranézett, aztán, mintha semmi sem történt volna tovább beszélgetett. így fe­küdtem vagy negyedóráig. Mint­hogy senki sem akart észrevenni, még kevésbé odajönni, vagy se­gíteni: felkeltem, letisztítottam kppeijyemet és váltamra vettem á puskát. liözben a főháÜVíágy úr is befejezte a beszélgetést. A kigasszpjiy; ,is elment. Öt perc múlva leváltottak és a ' kórház helyett 14 napi szobaáristompt kaptam. Még jó, hogy ennyivel megúsztam, fejezte be Máté, az­tán zsebredugta borotvaéles ké­sét, megköszönte az útravalót. férfiasán kezet szorított és njég tán lassabban, mint máskor mént ki, s halkan betette az ajtót, A znap sokat füttyögtek . a mozdonyok az állomáson. Sok szerelvényt indítottak el, s nem tudtuk, melyik katonavonat viszi Mátét mind távolabb, oda, amitől leginkább félt,.. Nyugat­ra. Még sokáig emlegettük, vajon hol lehet, merre jár Máté, ki szomorú napjaink derűs kis pont­ja volt, aztán egyre gyérebben hangzott el emlékezőn a neve. Ha magunk elé is idéztük ma­gatehetetlen alakját, olykor már szinte halottnak hittük, amilyen keserűséggel távozott. A háborúnak már régen vége volt. A vonatok azonban még mindig csak katonákat és gyűj­tőtáborokból hazatérőket szállí­tottak. Javában virágoztak a kerti fák, amikor egy este Máté alak­ja tűnt fel a kórház udvarán. Fáradt volt nagyon. Ruháját por, piszok lepte, bakancsa elnyűtt. Lesoványodott alakjára alig le­hetett ráismerni. De szeme ele­venen csillogott, s fáradtsága el­lenére is, kis pihenő, s némi fa- latozás után már indulni is akart tovább. Nem engedtük. Testvér­ként ottfogtuk egy éjszakára, de tovább nem tudtuk tartani. El­nyűtt ruháját kicseréltük, ellát­tuk minden jóval, még pénzzel is, hátha hasznát veheti útköz­ben. Aztán elengedtük, mert na­gyon, nagyon sietett. Pesten vár­ta felesége és két gyermeke... no meg a munka... A hajnali szürkületben elin­dult. Hosszú bot volt a jobb ke­zében, bal lábával kissé ltacsí- zott és lassan poroszkálva bak­tatott. reménnyel telve, hogy a hosszú út elfogy, s hazaér. Mi csak néztünk, néztünk utá­na, mert vele baktatott a hábo­rú a múltba, s az ember újra hazatalál a békés otthonba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents