Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
I ) 'I Válogatott véletlenek Hermann Sudermann: Frau Sorge (Sorge asszony) című, később híressé lett regényét 1886- ban írta egy kis faluban, édesanyjánál.’ Mikor a kézirattal elkészült, Berlinbe és Hamburgba utazott, hogy a kiadókkal tárgyaljon. Útközben Insterburgban barátaival találkozott, iszogatott velük, olyannyira, hogy az iszo- gatásból Hamburgban ébredt fel. Ámde a testvéri gondoskodás, amellyel józanon maradt barátai az írót vonatra rakták és elfuvarozták. nem maradt vészes következmények nélkül: kiderült, hogy a regénykézirat, Suder- mann első nagyobb műve, amelyre egész jövőjét föltette, szőrén- szálán elveszett. Ezzel az utazás célja s füstbe ment, s az író, elsötétült lelkiállapotban elindult hazafelé. Mikos Insterburgba ért a vonat, leszállt róla, minden határozott szándék nélkül, talán attól a homályos ösztöntől indíttatva, hogy fölkeresse a helyet, ahol utoljára volt együtt szeretett kéziratával. De mit tegyen? Szállást vesz egy fogadóban, kószál a városban, a rendőr útbaigazítása alapján beül valamelyik kávéházba és groggal próbálja elűzni bóhatát. A magányos órákat egy természetes intermezzo szakítja meg, mely egy félreeső, ódivatú házikóhoz vezeti él. És ime! Drótkampóval átfúrva bár, de egyébként sértetlenül, mindössze néhány lap híján, ott függ a Frau Sorge egy szögön. A latin szállóige szerint minden köpyvnek megvan a maga sorsa: a regény Sudermann első nagy sikere lett, és megnyitotta útját a dicsőség felé. Ez az út, amint látjuk, mindjárt az elején eléggé különös kanyarodókat vett. Justinus Kerner elbeszéli, milyen ktilönös dolog esett meg vele, amikor a Deutscher Dichterwald (Német költő-erdő) című antológiát állította össze: papirost?’ Mire elmondta, hogy Kaisersbach mellett, egy órányira IVelz- heimtől. egy virágzó lenföldön szedte föl, s ezt a gyűrűt burkolta bele. Érthető, hogy örömömben nemcsak a papirost tartottam meg, hanem egy tucat dorombot is vásároltam tőle, lévén ez kedvelt hangszerszá- mom”. Anion Csehovval, a nagy orosz regényíróiml kapcsolatban meséli egyik német tisztelője: 1908. évben a Fekete-erdő hegyei közt vándorolt, és július 15-én Baden- weilerbe érkezett, ahol Csehov gyakran időzött, és 1904-ben meghalt. A gyalogos vándor egyetlen könyvet vitt magával hátizsákjában, éspedig Csehov: A halál árnyai című regényét, amelyet a szerző a legmélyebb önvallomásának nevezett. Baden- weiler azonban zsúfoltba volt, sem a „Nyár” fogadóban, sem egyebütt nem talált szállást, úgy, hogy eredménytelen keresgélés után visszatért a „Nyár” szállodába, ahol legalább egy kis padlásszobát tudott kapni. Komor hangulatú szoba volt, fáradtan és rosszkedvűen vetette magát a szürke térítővel letakart ágyra. Egy zörgő óra ketyegett a folyosón, és nyolc órát ütött; a félhomályban csak a bádog mosdótál vert vissza némi fényt. Ehhez a hangulathoz jól illő olvasmány volt A halál árnyai, elővette tehát felcsapta, és olvasta, amit a költő jóval halála előtt írt: „Miért ülök itt én, a hírneves ember, ebben a his szállodaszobában, ezen az idegért, szürke terítős ágyon? Miért nézem mereven ezt az olcsó bádog mosdótálat, mint ketyeg zörögve egy óra kint a folyosón? Es a kérdésre csak gúnyos nevetéssel felelek. Nevetségesnek érzem az együgyüséget, amivel egykor ifjúkoromban a hírt, a neves emberek kivételes jelentőségét felfújtam. Hires vagyok, nevemet tisztelettel emlegetik, képem bennállt az „Illustrierte Zeitung”-ban és micsoda mindennek az eredménye? Itt ülök egyesegyedül egy idegen városban, idegen ágyon! Miben mutatkozik meg az én kivételes jelentőségem? Minden lap híreket fog majd közölni betegségemről, a posta elhozza kanár- saim, híveim, olvasóim részvétleveleit, de ez semmit sem változtat a dolgokon. Idegen ágyban fogok meghalni, szomorúan, elhagyatva, egyedül’ —. Az olvasót nyugtalanság fogta el, talán a véletlen hasonlóság miatt, ami a költő képzelete által rajzolt szoba és a kis padláskamra között fennállt. — Beteszi a könyvet, elmegy, hogy ne maradjon magára szomorú-izgatott gondolataival, s leül a szálloda társalgójában. Beszélgetésbe ered az üzletvezetővel, s megtudja tőle, hogy Anton Csehov pontosan négy esztendővel azelőtt, 1904. július 15-én este nyolc órakor ugyanabban a padlásszobában, ugyanazon a szürketakarós ágyon halt meg, amelyen tisztelője — sejtelmén kívül — csendes évfordulót ült, Csehov legkedvesebb könyve mellett. Megtudja azt is, hogy Badenweiler azért telt meg vendégekkel, mert másnap a fürdőkertben leleplezik Anton Csehov emlékszobrát. Henri Barbusse Le Feu (A tűz) című regénye (19lí), mint közismert, az első világháborúról szólt, és nemzetközi sikert aratott. A párizsi „Int- ransigeant” napilap 1935. szeptember 23-iki számában egy Croix-RIvert utcai nagy tűzvészről számolt be: öt ember meghalt, sokan megsérültek, a ház földig égett, s az üszkös romok közűi — mindenki bámulatára — kormosán, átázva, de mégis sértetlenül előkerült A tűz egy példánya. „A tűz volt az egyetlen tárgy, amely ellenállt a tűznek — írta a lap —. A legsajátságosabb véletlenek közé tartozik ez, különösen, ha meggondoljuk, hogy a könyv valószínűleg az egyik szerencsétlen munkásnőé volt, ki a tűzben lelte halálát”. V. N. „1812-ben történt, midőn barátaimtól dolgozatokat gyűjtöttem össze a Deutscher Dichterwald számára. Eichendorff közös barátunk, Löben által In einem kühlen Grunde című dalát küldte meg, Florens álnévvel. Akkoriban a Württemberg! Welzheim nevű erdei faluban laktam, egy szabadon álló házban. Löben levele vételekor nagy élvezettel olvastam el a verset, aztán letettem a nyitott ablak mellett álló Íróasztalomra. Egy hirtelen támadt szélroham fölkapta a papírlapot, s magával sodorta, magasan a fák és a házak fölött. Órákon át kerestem a szálló levéllé lett dalt, egy éles szemű vadász barátom segítségével, erdőkön- mezőkön mindenfelé, de hiába. A veszteség annál érzékenyebb volt, mert a gyűjtemény kézirata már elment a nyomdába, s ezt a verset utólag kellett belevenni, vagyis sürgősen elküldeni. De mi lett a költemény sorsa? Másnap egy harmonikával, karkötőkkel, gyűrűkkel kereskedő tiroli állított be hozzám, és ime, ott látom a lapot az egyik kis árucikk köré csavarva. Nyomban megkérdeztem: „Hol találtad ezt a csehhat József versei: r Április A felkorbácsolt lelkiismeret fénykorát élte akkor, felkelt a Világ napja, temetéssel gondoskodott a temetetlen halottakról. Csókját a teljesen elszíneződött szájakra is szívesen adta, félrebeszélő idegroncsok nyugodtunk meg alatta; éreztük, hogy az átvirrasztott vészek után a veszélytelen álomba szenderedflnk ... A világrendszerek minden madarát fészkére visszanyugtató kikeleté volt az a szó, amit akkor kimondatott legelőszőr velünkTiszt volt Lovon ült. Azt hitte, mennyire csinos igazi tiszt: nyalka, deli. Akit a gőg szinte kigyűjtött, azt hitte, sorra nyeri — csata után a csatát. Nem tudta még a nyomorult, hogy végül a maga Csele patakján senki sem ugrat át. Torony Szép, ami szép, Es ami legszebb, lelkesedéssel töltsön ei. A torony mint egy tündöklő kehely látszólag csupa békességből emelkedik a magasba. Alapja mégis ingerültség, küszöbe váró robbanás: keskenyvágású sunyi szemmel az Időzített ki-tudja-mi-lesz dorombol, napozik ablakában... Ó, hogy a világon ma is mennyi sebekkel ékes homlok és örökre elnémult száj van! CSÁNYI LÁSZLÓ: Firenzei virradat Köd volt, eső volt. Lucskos hajnal, seszínű, szürke ég, mintha az éj ott hagyta volna mindenen jelét, a házak testetlen meredtek esőn és ködön át, meztelen nővel lobogott a szélben egy rekedt plakát. És váratlanul a reménytelenből, mint kit egy kéz emel, s osztozik rajta kő, idő és emlék, bár tudja, nem vegyülhet el, mert mindegyik és egyik sem. A mennybolt megnyílt fölötte és kő, idő, emlék egybefolyt az éggel, hogy mint egy jelenés lobogjon a februári reggel függönyén és. a Nap fényt szórt rá, hogy végre a harangok megkondulhassanak. T Kovács Veronika linóleummetszete. József Attila nyomdásza volt 65 éves korában elhunyt Müller Lajos nyomdász A Cenzúra árnyékában című könyvében Léderer Emma így ír Müller Lajosról: „József Attila nyomdásza volt...” Az irodalom barátainak körében nem ismeretlen a nyomdász neve. Tulajdonképpen csak 1931-ig dolgozott a szakmában, mivel akkor a szakszervezet — baloldali magatartása miatt —, kizárta soraiból. Munkát így nem vállalhatott, mégsem távolodott el az ólombetiSktől, mert széles körű baráti kapcsolatai révén sok kisnyomda tulajdonosa megengedte neki, hogy műhelyében, dolgozzék. Ebben az időszakban haladó magyar írók és költők munkáit nyomtatja ki, úgy, hogy sokszor a tördelést és a szedést is egymaga végzi. Kiadóként is szerepel. Az ő gondozásában jelent meg József Attila: „Döntsd a tökét, ne siránkozz!” című kötete. E könyv kiadása miatt bíróság elé kerül, s törvény elé idézik egy ismeret- terjesztő könyv ki- nyomatásáért is. Max Hoddan, német kommunista író könyvét, az „Igazán a gólya hozza a kisgyereket" című felvilágosító füzetet József Attilára bízza, hogy magyar nyelvre ültesse, majd ki is nyomtatja. Emiatt is József Attilával együtt kerül a vádlottak padjára. Nehéz élete volt. Sokszor, mint csomagkihordó, kifutó rikkancs — munkát vállal, hogy megéljen. 1929. március 15-én részt vesz a Petőfi téren rendezett tüntetésen, ekkor, mint hontalant kitoloncolják, de a következő évben hazatér és ekkor bekapcsolódik az illegális kommunista ■párt munkájába. A háború alatt bujkálni kényszerül, de ekkor is dolgozik: üldözöttek számára gyárt hamis igazolványokat, míg le nem tartóztatják. Börtönéből a felszabadulás hozza ki. Radnóti, akinek szintén nyomdásza és kiadója is volu egy versében így emlékezik meg róla: „Előttem Müller, a nyomdász / állt a mérleg előtt, / megméretett l s hat hónapot kapott”. Az akkori bíróságok mérlegén Müller Lajos megméretve hat hónapot „ért”. Az igazság mércéje szerint azonban része irodalomtörténetünknek. k — n. II i
