Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-07 / 106. szám

Közművelődés és türelem TAKATS GYULA: Commedia deli arte Panasztól csorduló levelet kap­tam egy falusi népművelőtől. Esztendeje sincs, hogy művelő­dési otthon igazgató lett, de már annyi kellemetlen élményt gereblyézett össze községében, hogy más tíz év alatt sem jut annyihoz. Mint írja, a helyi tsz segíti őket anyagilag, de az elnök még nem tette be a lábát a mű­velődési otthonba, mert úgy­mond „ezer gondom van, nem futja időmből a léháskodásra”. „Ez még hagyjon — így a le­vél. — A komoly baj, hogy nem jutunk egytől a kettőre. A múlt­kor kifaggattam a könyvtár nyolc olvasóját, akiknek kezén megfor­dult Hasek Svejk című regényé. Megdöbbentett, hogy a fele nem fogta föl a szerző szándékait. Becsületesen törekszem a társa­dalmi tudat szocialista fejleszté­sére, de lehangol, hogy például tízszer annyian jönnek el egy meg nem hirdetett táncmulatság­ra, mint ahányan legutóbb a Ko­runk erkölcsi problémái című előadás iránt érdeklődtek...” Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy ügyszeretettől át­hatott ifjú népművelőnk az iga­zat írta. És még sincs igaza. Ez a kettő — így egymás melleit — ellentmondásnak tűnik,: hadd fejtsem ki hát egy kicsit részle­tesebben velük kapcsolatos gon­dolataimat! Nem azt mondom, hogy olyan tsz-elnököt kívánok, aki léhás- kodásnak tekinti, ha vajak:: a művelődési otthonban tölti az idejét. Nagyon rossz kívánság volna az. De olyan tsz-t igenis kívánok minden községnek, ame­lyik hozzájárul a műve'ődési otthon fönntartásához — és bi­zonyos, hogy az a szóban forgó faluban is a szövetkezeti elnök egyetértésével történik. Nyolcán olvasták náluk Svejk kalandos történetét és az egysze­rű olvasók fele már helyesen fogta föl Hasek szatírájának lé­nyegét. Rossz eredmény ez? Nem folytatom a levélíró által fölemlített negatívumok másik nézőpontból való vizsgálatát. Szerintem nem a község közmű­velődési állapotával van baj, hanem jószándékú, nagy ered­ményekre törekvő barátunk tü­relmével. Sok mindent meg le­het oldani a falu gondjai közül rohammunkaszerű tevékenység­gel — a járdaépítéstől a park- rendezésen át a cukorrépa-ka­pálásig — a közművelődésben van erre a legkisebb lehetőség. A művelődési kedv fölkeltése, a gondolkodás fejlesztése, az isme­retelsajátítás föltételeinek meg­teremtése mánd csak egy-egy láncszeme a művelődés folyama­tának. Folyamatról van szó, nem is rövidről. Aki türelmetlen és má­ról holnapra szeretne nagy ered­ményeket elérni ebben a tekin­tetben, az aligha tudja, hogy ha­zánkban a 15—39 évesek 51,1 szá­zalékának nincs meg a nyolc ál­talánosa, és a zömük falun él, kenyerét nehéz fizikai munkával keresi. Az ilyen munka nem föl­tétlenül növeli az érdeklődést a levélben említett, korunk erköl­csi kérdéseiről szóló előadás iránt. Aki a lélektan elemeiből csak valamennyit is megismert, az már tudja: nemhogy a tanu­lás, de a figyelem is lelki tevé­kenység, mely néha komoly erő­feszítést kíván. Nem várható el egy ötvenéves szőlőmunkástól, hogy ugyanolyan fegyelemmel, figyelemmel kövesse Svejk gya­logos élményeit, mint ahogy azt például a negyedikes gimnazista diákok követik és annak nyo­mán véleményt alkotnak maguk­nak a korról, Hasek írásművé­szetéről. kifigurázó indulatainak irányáról és így tovább. Kodály Zoltán utolsó nyilvá­nos felszólalásában kifejtette, hogy egy évszázad is beletelhet, míg népünket megfelelő zenei műveltség hatja át. Vajon ez azt jelenti, hogy egy évszázadnyi „várakozási időnk” volna? Nem! Ez képletesen szólva száz év „szorgalmi időt” ró ránk. Nem ritlka ma már az olyan termelőszövetkezet, ahol évente 10—20 tag végez szakmai tanfo­lyamot, sokan járnál: a dolgozók esti iskolájába — a tanulás és a rendszeres művelődés tömeg­igénnyé lett. Mégis helyesen ál­lapították meg a népművelés öt­éves tervének megfogalmazói, hogy „a termelőszövetkezetek gazdálkodási problémái és a fa­lu művelődési életének általános elmaradottsága következtében... még mindig sok az adósságunk a parasztság művelődési szint­jének emelésében, a falu kultu­rális ellátásának javításában...” Ugyanez a terv — éppen a realitásokkal számolva — „csak” azt tűzi célul maga elé, hogy öt év alatt a parasztság 15 száza­léka váljék a közművelődési könyvtári hálózat beiratkozott olvasójává... Fölösleges hivalko­dásnak tűnne, ha arról beszél­nénk, hogy mi minden történt a falusi iskolák érdekében az el­múlt két évtizedben. És mégis csaknem 60 ezer kisdiák ja* be nagy távolságról gyalog, vona­ton, kerékpáron a körzeti isko­lákba.. Nagyjából minden negyedik állampolgárra jut már egy rádió- készülék. De ki vitathatná, hogy e készülékek döntő többsége még mindig elnémul, ha Mozart- vagy Shakespeare-mű szólal meg adá­saiban. És vajon mérkőzhet-e át­menetileg — Balzac és Tolsztoj, Heine és Puskin a krimi regény­író népszerűségével? Tagadhatatlan, hogy bonyolult, gyors sikereket szinte sohasem kínáló munka a népművelés. És különösen tavasz tájon és falun bizonyul ilyennek. Hiszen a sür­gető mezei munkák ilyenkor a földek felé terelik a Ügyeimet. Mégis azt mondhatom, ebben a munkában csak árt a türelmet­lenség. Történelmi tartozások törlesztésén munkálkodik az, aki a jó könyvet, az igazi zenét, e tartalmas színházat, a korszerű természettudományi ismereteket viszi közelebb a falu népéhez. És gondolhotó-e megfontoltan, hogy ezek egyik napról a másikra szállásra lelnek ott, ahol száza­dokon át a betevő falat meg­szerzése volt a legfőbb gond? A klasszikus szerint a türelem a győzelembe vetett hit záloga. Lehetünk-e türelmetlenek ebben a kérdésben? BAJOR NAGY ERNŐ Amatőr művészek a szekszárdi múzeumban. Molnár József: Port­ré Alsó képünk: Antal Márton fafaragása Akkora volt a pince, — tán ma is akkora —, hogy hosszában vígan befért a hegyközség két házsora. Forrás is volt a végén, mint fönt, falunk alatt... — De itt?... Vizet? Iszkolva a hordók közt szaladt. És gazdája kiállt. Mögötte, mint az alvilág! De akit ő hívott, ide szíves örömmel lépte át a grádicsot, s a dantei sorok helyett egy citera fogadta és a zöld remény gondrobbantó bora! Pierre Augustin de Beaumar­chais (1732—1799) századának va­lódi fia volt, kölcsönösen és kitű­nőéit jellemzik egymást. A ragyo­gó hanyatlás, az illatos rothadás kora volt ez, de egyúttal mély­reható, komoly, sőt komor ké­szülődések ideje. Beaumarchais mindkét irányban nagy lendület­tel tevékenykedett, de fordított modorban: a hanyatlás zűrzava­rát, erkölcsi bomlását alapos és komoly szakértelemmel aknázta ki a maga javára, míg a forra­dalom kitörését vidám szatírá­val segítette elő. Ez utóbbi ad­ja meg történelmi jelentőségét. Iróember, üzeletember, közéleti ember és főként cselszövő em­ber volt egyaránt. Tömérdeket dolgozott, tömérdek pénzt szer­zett, tömérdek pőre volt és min­den téren tömérdek sikert ara­tott. Eredeti neve Cáron,"az előkelő hangzású Beaumarchais nevet há­zassága révén szerezte. Apja órás maga is ezt a mesterséget tanul­ta ki, de szellemes, eleven, sok­oldalú és nem éppen finnyás te­hetsége számára szűk lett volna az órásműhely. Hamarjában még feltalált egy óraszabályozó szer­kezetet, aztán a zenére tért át. Elsőrendű gitár- és hárfaművész- szé képezte magát, mindjárt tö­kéletesítette e hangszereket, s melódiákat is szerzett. Olyan hír­névre tett szert, hogy rábízták a trónörökös leányainak zenei 'ok­tatását, s gyakran produkálta művészetét az udvarban is. Noha így a legfelső körökben mozgott nem kötött csomót a nyelvére, a trónörökös egyenesen kedvelte, mert szavai szerint „legalább volt valaki, aki. megmondja ne­ki az igazat De mindez csupán a kezdet, a nekifutás volt Beaumarchais számára, s viselt dolgainak sze­rét-számát lehetetlen rövidre fog­ni. Tömören: megszerezte néhány nagytőkés bizalmát, hatalmas vál­lalkozásokat indított, s vitelük­ben kifogyhatatlan ötletességről, merészségről és fáradhatatlan­ságról tett tanúságot. Nagy ha­jóvállalata volt, egyik hajója, a „Fier Rodrigue” az amerikai füg­getlenségi harc egyik tengeri üt­közetében döntő szerepet játszott. Nyomdavállalatot alapított Né­metországban, s kiadta Voltaire eltiltott műveit; megszervezte a színpadi írók érdekvédelmi tár­saságát, s e réven először sza­bályozta a szerzői jogot; bőven jövedelmező állami hivatalokat vásárolt (ez akkor törvényes do­log volt), hidat épített a Szaj­nán, magának palotákat emelt, gazdag özvegyeket vett nőül, stb., stb. Mindezek mellett nem ki­sebb buzgalommal működött, mint a kormány titkos ügynöke idegen országokban, mint börze- játékos, mint író, végül, mint a forradalom fegyverszállítója. Két­szer menekülnie kellett, kétszer lecsukták, de úgy, hogy amikor kiszabadult, a kormány 800 000 livre kártérítést fizetett neki s a király Tehabilitáló levelet ira­Szétvágta és recsegve zengett és cincogott a mély! Nap és csillag se látta, hogy vált az éj, s mikor a dél. Mert itt megállt! S ez volt a jó... Órát, igát, ruhát fönt hagyni!... Mint a ruhatár tömötten várt a tág határ, s mikor kiléptek, már alig várták az embert, majd aki segít nem csak e földi, de eget igazítani! A nagy komédiát helyére tenni újra, amíg eljön a perc s mint taps lábunkhoz csattog útja. tott hozzá. Pőréiben vitairatok­kal védekezett, mégpedig igen hatásosan, támadás formájában. Első darabjai erkölcsös cél­zatúk, de nem őszinték; a ké­sőbbiek, a maradandók, szintén erkölcsösek, de a látszólag frivol felszín alá rejtve, viszont őszin­tén (Sevillai borbély, Figaro há­zassága). Ö használja először a „dráma” szót, addig a komoly darabokat is „comédie”-nek ne­vezték, színjáték értelmében. (A francia Nemzeti Színház neve ma is Comédie Francaise). Ez az újítása fennmaradt, s egyik ope­rája előszavában megelőzte Wag­nert avval a követeléssel, hogy a zenét alá kell rendelni a szö­vegnek. Vígjátékírói munkásságát és remekét, a Figaro házasságát az irodalomtörténet így könyveli el: „Beaumarchais a világiroda­lom egyik legnagyobb vígjáték­írója, aki két fődarabjában, de különösen a Figaro házasságá- bán a korabeli nyilvános életbe a legmélyebb bepillantást enge­di; amellett megőrzi a fenntar­tás nélküli vidámság hangulatát, s Figaróban a mozgékonyság, a cselekvés, a komikus géniusz megtestesülését alkotja meg”. — Gondolhatjuk, ezt az eredményt nem volt könnyű elérnie. A megírás nem ment ugyan nehe­zen, annál inkább az előadás. Két álló évig labdáztak vele a fórumok, maga a király is el­olvasta, ám letiltotta. De Marié Atoinette keresztülvitte, hogy Versaillesben eljátsszák, még­pedig az udvar arisztokrata mű­kedvelői (ő maga a szobalány szerepét vállalta); a király azon­ban ezt is letiltotta a bemutató napján, midőn a közönség már gyülekezett. Beaumarchais ekkor dühében kifakadt: „Ö (a király) nem akarja, hogy előadják; én esküszöm, hogy játszani fogják, talán magában a Notre Danié­ban”. — A jámbor XVI. Lajost sikerült eláltatni azzal, hogy Beaumarchais végrehajtotta az általa kívánt enyhítéseket, s így végül — ha nem is a Notre Dame-ban —, de a Comédie Francaise-ben színrehozták, óriá­si tüntető sikerrel. Aminek lát­tára Beaumarchais szellemesen megjegyezte: „Van valami bolon­dabb dolog is, mint a darabom, s ez a sikere”. A darab ugyanis az arisztok­rácia erkölcseit és kiváltságait állítja pellengérre, s a sikert Fi­garo híressé vált monológja vál­totta ki: „Nemesség, vagyon, rang, hivatal, mindez büszkévé teszi az embert! Mit tett ön (ti. a gróf) ennyi jó fejében? Csak azt, hogy kegyeskedett meg­születni, semmi mást. Míg én, az istenit neki!... Több tudo- rriányra és számításra volt szükségem, csak hogy megéljek, mint amennyit száz éven át el­használnak Spanyolország kor­mányzására”. A színházat a fő­nemesség töltötte meg, s Figaro e szavainál fergeteges tapsvihar­ban tört ki. VÁRKONYI NÁNDOR FODOR JÓZSEF: EMBER ANYJA Asszony! Ember anyja! Nyugalom árad Belőled. Mert nálad lel nyughelyei Fejünk, ha már eszmélni, élni fáradt, mint élni is tebenned született. Béke s titok! Világnak ringatója (Ember-tudatnak maga a világ), Lélegző, lágy sír! Elő hangja hordva Süket csíránk s feltámadás-csudát. Nagyobb csuda nincsen a születésnél, S hogy újulj még szebben, van a halál! Mint ki hátrább lép, hogy első szökésnél Messzibb szökjön, mint ki versenyben áll; örök versenyben: s ki felfog, továbblök Erős-lágyan tovább: asszony, te vagy! Világ-tartó s -vivő; s mint nyel a vad rög, Eíj életre váltsz, te biztos, néma, nagy! Hős, lárma nélkül! Csendes, csuda harcban A vad halállal; és te győztes itt, Mint tárja létünk, s új s új arcban itt van — Anyánk, örök s örök-új fiaid! Szememben óriás kép tűnik, ott fent Eg a föld között: a szót rá nem lelem! Két véglet közt szilárd-egy, iszonyú, szent! Asszony egy, s mind, száz-nevű, s névtelen! AZ OLVASÓ f, A század és fia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents