Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-07 / 106. szám

t

...Hidd velem, a szép

mindig hasznos, ha kép, ha költemény.

Kaposvári beszélgetés Takáts Gyulával

Kint vadkedvű szél tépázza a leveleikbe burkolódzó fákat. Itt bent, a költő kaposvári lakásán barátságos meleg. Mindenhol könyvek, folyóiratok. És képek. Rippl-Rónai, Egry és saját munkái. Mert képzőművész is.

A költő beszél. Hallgatom, csak a hangot figyelve. Mély, meleg tónusú hang, betölti a szó-, bát. Erre a hangra figyelni kell, zenéje van.

Már túl vagyunk a kezdeti elfogódottságon, amit ő egy gyerekkori anekdotával oldott fel. Hátát kényelmesen hátradöntve ül, gipszelt lábát elhelyezi maga előtt. Nemrégiben baleset érte. A kérdés, amit feladok, szokványos, csak utólag döbbenek rá. Szerencsére átsegít az első döc- cenőn, nem közhelyekben válaszol.

— Hogyan lettem költő? — kérdezi vissza. — Talán még senkinek sem beszéltem arról, amit most elmesélek. Én a világot szemmel tanultam meg, A kisgyerek először látni tanul, csak aztán olvasni. Aki korábban lát, az később is tudja, hagy a betűkön keresztül látni kell! Korán kinyílott a szemem, képzőművésznek készültem. Mielőtt fel tudtam volna fogni a világ értelmét, már láttam. Négy-öt éves lehettem, amikor felfedeztem apám könyveit. Az egyik, amit gyakran lapozgattam, német nyelvű kiadvány volt, magyarra talán így fordíthatnám: A csodálatos világ. Az akkori legmodernebb természettudományi álláspontot tettem magamévá segítségével. Pedig még olvasni sem tudtam! A rengeteg képet értő szemmel néztem. És itt ez a másik: Modern technika. Szintén német nyelvű kiadvány. Ebben minden benne volt, ami akkoriban technikának számított. A gőzgép apró modellje, a mozdonyé, a repülőgépé, de még a zeppeliné is! Így ismertem én meg tizenöt éves koromra mindazt, amit érdemes volt. Láttam, hogyan hódította meg és állította a maga szolgálatába az ember az energiát. Ez volt az én politechnikám!^ Es a természet! Mennyi értékre bukkantam itt! Ezek tettel, engem költővé. Látni tudtam. Ha a világról beszél a költő, akkor is önmagáról szók Az a költő, aki nem az életről beszél, papírízű lesz, elveszett. Minél többre emlékszik visz- sza a világmindenségből, minél jobban látja korának technikai felépítését, annál többet tud formálással lírává alakítani. A költészet lényege: legyen bármennyire is önálló az egyes vers, teljeset szolgáljon. Egy költészetet, egy költészetnek a világát, amelynek saját földjének kell lennie, saját egének, flórájának, faunának, hogy az olvasó úgy járjon abban, mint egy teremtő világában.

Nekem közben eszembe jutott egy képzőművészeti kritikája, amelyben ezt írta: „... a jó művész hozza a kor leikéit”, Ugy érzem, ezt támasztja alá előbbi mondataival.

— Amiben élünk — mondja, — nagymértékben, sőt teljes mértékben örökségünk. Mégpedig szellemi örökségünk. Attól kezdve, amitől az ember alkotni és beszélni kezdett. Ha megírunk egy verset, vagy festünk egy képet, abban saját korunkat fogalmazzuk meg, korunk hangját, érzésvilágát, mondhatnám: korunk színét és ritmusát. A kor hangját kell hozni. Azt hozta Michelangelo is a reneszánszban, de azt hozta Picasso, Braque, Matisse is a NIX. század végén, a XX. század elején. Ebben a kérdésben nem lehet összetéveszteni mondjuk Pósa Lajost Adyval. Nyilvánvaló, hogy Pósa nem

értette és nem is hozta a kor hangját. A művész lelke rezeméi. Minél jobb művész, annál erősebben rezonál korának, vagy körének hatására. Újra idézek. Egyik versében (A tó, a rózsa és a hársfa), amely a Vers a hasznos szépről alcímet viseli, ezt írja:

„és hidd velem, a szép mindig hasznos, ha kép, ha költemény”.

Elgondolkodva mondja:

— Nem sikeres alaptétel: szép az. ami érdek nélkül tetszik. Ködösít. A kiindulás, mármint, hogy a művészetnek, a szépnek a függetlennek kell lenni mindentől — hamis. Ha valami szép, az igenis hasznos! Ha pedig hasznos, akkor érdek nélkül nem tetszhet. A szépség közvetlen hatóerő. Mégpedig olyan hatóerő, amely a hét művészeten és az alkotók tehetségén keresztül nemcsak a közvetlen tárgyakat alakítja, hanem a megmunkált anyagon keresztül az emberek lelki világát is műveli, és mert emberek álkotjó.k a társadalmat. a művészek kezéből kikerült szép társadalmi erő. Tehát az abszolút értelemben vett művészetnek, a legelvon- tabban szépnek is nevelő hatása van.

A széphez fel kell nőni!

Nem elégséges, hogy átlagtudattal, vagy esztétikai ismeretek hiányában tegyünk meghatározást arra vonatkozóan, mi a szép.

Már előbb is feltűnt, hogy előszeretettel beszél festőkről, s talán nem véletlen, hogy éppen az elvointabb irányzat képviselőit említi.

Kicsit pihen, mielőtt folytatná.

— A görögöket realistának tartja a közhit. Athénban járva megtekintettem a hatalmas oszlopokat. Feltűnt valami. A híres korintheszi oszlopfők mellett, amiket akantusz- levelekkel díszítettek, ott voltak az igazi akantuszlevelek. Az igaziak hatottak rám kiábrándítóan. Tehát az ismeretlen görög mester itt már abszt- rahált! Az építészet mindig célt szolgált: védelem, emberbefogadás a tűz mellett. A verseknél is így van ez. Célt szolgálnak. Más célokat szolgált az építészet a görögöknél, és mást szolgál például Le Courbusier építészetében, hagy az absztraktoknál. Az absztrakció itt van előttünk a legnagyobb dimenziókban. (ENSZ- palota például). Nem haszontalan. Csak a kispolgároknak és polgároknak fel kell nőni hozzá! Ugyanez áll a költészetre is. Mert minden korban stílusok alakulnak ki, csak egy nem változik, a művészet, mint LÉNYEG. A tudomány kialakít egy új látásmódot, és ez a látásmód egy új szemléletet, azaz annak a kornak a világszemléletét, amelyiknek teremtői a tudósok, kifejezői a művészek. Ehhez fel kell nőni! Mert a művészetnek mindig a szép a központja.

Arról faggatom, miért él vidéken?

— Idegenkedem Budapesttől. A nagyváros ne lakosságára nézve legyen nagyváros, hanem nagysága a lelkében nyilvánuljon meg. Ahogy nagy lelke van Firenzének, Bolognának, Arezzónak, Welmarnak, vagy éppen Moszkvának. De említhetek közelebbi példákat is: Pozsony, Kolozsvár, Pécs. Itt úgy érzem magam, mintha a legjobb környezetben lennék. A világot elhozza a technika a televízió, rádió, könyv- nyomtatás. Itt lehet velem Petrarca, Shakespeare, Berzsenyi, Csokonai, vagy akó.r Giotto, Botticelli, Rippl-Rónai, Picasso. Ellenkezik a kor szellemével, hogy egy helyen futottak össze az írók. Külföldön inkább szétszórtan élnek. Kezd elterjedni, hogy a művészek kibérelnek egy-egy isten háta mögötti öreg malmot, vagy tanyát és ott alkotnak. Kérdésemre, hogy mikorra várható új kötete, így válaszol:

— Talán karácsonyra. Uj könyvemet az ifjúságnak írtam. A címe: Egy flóbert- puska története. Célom az volt, hogy egy puska történetével ne a vadászatot, ölési mutassam be, hanem az embereket, akikkel kapcsolatba kerül. És a természetet. Fontosnak tartom az ifjúsági irodalommal való foglalkozást. Ki is mondta ezt? „Mindannyiónk apja az a gyermek, aki voltunk”. Hát, ha az a gyerek, aki voltunk, apánk, akkor nekünk igénnyel kell szólnunk hozzá!

Ahogy hazafelé baktatok a si- mogatóvá szelídült szélben, még egyre a hangját hallom. Megnyugtató biztonságot adó hang. Mint a szilárd tudású tanító hangja. De hiszen tanít ő is — mosolygok magamban a furcsa képzettársításon —, verseivel a Szép szeretetére neve bennünket.

LESKO LÁSZLÓ

Amatőr művészek a. szekszárdi múzeumban: BuehmüUer Vendel;

Fafaragás

Ordas Iván

ÖREGASSZONY

Az öregasszony kilencvennégy éves. Mint odavetett, ázott, fekete rongycsomó ül a széken és maga elé réved. Haja nem ősz, hanem szürke, gyér fürtjei közül rózsásan villan elő itt-ott a feje- bőre. Szeme sehová néző, valamikor kék volt, most semmilyen árnyalata sincs, vagy ha mégis, akkor savószínű. Ül óra szám, alig mozdul, legfeljebb olykor felsóhajt. Ha a lánya megkérdi:

— Mama, nem akar teát?

Csak a fejét rázza. A lánya

mindig hangosan beszél, szinte kiabál. A család, a kilencvennégy évnek kijáró tiszteletből, azt hiszi, hogy az öregasszony süket, pedig tökéletesen jól hall. Nem oszlatja el a gyerekei, unokái, dédunokái tévedését. Minek?

— Kiabál, mindig csak kiabál! — mondja magában, de lehet, hogy azt hiszi fennhangon. A néma replikára természetesen nem érkezik válasz, legfeljebb csak rég elmúlt évtizedekből. Döbbenetesen éles képek, sőt hangok bukkannak fel.

(Talán négyéves lehetett Zsóka, amikor kétségbeesett sikoltozással rohant be az udvarról. A pulykakakas indult feléje, attól rémülve futott az anyja szoknyájához. Az öregasszony akkor magas volt, karcsú, bokáig érő bő szoknyát és hátul kapcsolódó fűzőt viselt.)

— És az ágyban nem vizeltem magam alá, mint mostanában sokszor!

Nézi az unokáját, aki ott ül az íróasztalnál és cigarettázik. Em- bernyi ember, tanár, most már iskolaigazgató. Három gyereke van, a legnagyobb gimnazista és ót mindannyian „dédinek” szó- lítjákj,

(Amikor Tamás megszületett, Zsóka hónapokig ágyban fekvő beteg volt. Ö dajkálta, tolohgatta az utcán a gyereket. Keresztes, a számvevőségi főtanácsos, hitetlen- kedve rázta a fejét és nem akarta elhinni, hogy az unokája. Az öregasszony negyvenhét éves volt akkor és mindenki tízzel kevesebbnek vélte. A háziorvos egyszer megcsókolta, az előszoba ajtaja mögött.)

— Dénes is folyton füstölt, — dünnyög magábart, mert a levegőben terjengő füstkarikák újabb emlékeket ébresztenek. Mégis dohog: — Az a sok ronda füst!

(Dénes nem cigarettázott, de pipája szagától tele volt az egész lakás. Férfias pipaszag volt, olykor elkeveredett a férje bőrbekecsének esőáztatta illatával. Dénes erdőmérnök volt és a sírköve huszonkét esztendő óta már ferdére süllyedt.)

— És mindig itthagyott, sosem volt itthon ...

Az iskolaigazgató unoka is mindig csak estefelé vetődik haza,

— A gyerekei meg szabadjára, elbitangolva nőnek fel...

(ö hét gyereket hozott a világra. Mind a hetet felnevelte, Zolit is. Zoli Dunilovnál veszett ott tizenötben. Délután négy órakor hozta a levelet a posta. Magas, pozsgásképű postás volt, az egyik lábára bicegett. Egy korona borravalót adott a postásnak. Aranykoronát Aztán egy egész délutánon át sírt a K. u. K. Husarenregiment No. 10. feladójú boríték felett.)

Kemény asszonynak tartotta magát, hosszú életében kevésszer ontott könnyet. Most olykor minden ok nélkül legördülnek az arcán.

— Szegény mama, — mondja ilyenkor a lánya. — Milyen öreg!

Azt hiszi, nem hallja meg, pedig arra is élesen reagál a füle, ha a konyhában összecsörren egy tányér és kanál.

(Nem szegény ő, csak öreg. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mikor öregedett meg. Talán amióta Dénest eltemették, de lehet, hogy sokkal előbb. Azóta várja a halált Dénes mindennel sietett, pedig nem volt oka rá. Csak három évvel volt öregebb nála, ez akkoriban sok pletykát /Szült a kisvárosban.

— Rendes lány nem megy férjhez egy kamaszhoz, — vélte Teréz néni, a keresztanyja. — Az

én uram tizenhét esztendővel idősebb nálam.

Dénes mindig rohant, hosszú, térölelő léptekkel ment keresztül az udvaron. Fűzős csizmája körül fröcsögött a sár. Erős gyökér- kefével kellett tisztítani, ma már nincsenek olyan gyökérkefék.)

— Mama, nem akar teát? ~ kérdi ismét a lánya.

Bágyadtan bólint. Akar,

Nehezen kortyolja, pedig atea nem meleg. Édes is, nyelve lassan forgatja az ízt. Sosem kérdezték meg, hogy kívánja-e, de amióta öreg, egy, vagy talán két cukorral is többel adják a teát.

Tamás, az iskolaigazgató, felkel és vállára teríti a nagykendőt:

— Nagy a füst, mama. Kinyitom az ablakot. »

(Féltik a megfázástól, féltik, hogy meghal. Pedig ő idő előtt már nem halhat meg. Nem igaz, hogy rossz volt élni. még most sem az, csak nehéz.

Minden kis mozzanat, ami így üldögélés közben az emlékezetébe tódul, az életről mesél. Csak éppen, hogy korábban nem gondolt rá, most meg szép nyugodtan érzi, hogy a reggeli ébredés, teázás, az alig kívánt ebéd, a délutáni tea és a belemártogatott keksz után, mint a napirend valamilyen természetes, de még el nem érkezett pontjaként ott van a halál. Elrévedezés lesz, mint napközben annyiszor. Elrévedézés, amelyből nem kell felriadni. Nincs mögötte semmi.)

Tamás feláll, beteszi az ablakot és kimegy a szobából. Hosszúra mért, méteres léptei vannak, cseppet sem iskolai gazgatósgk. Inkább, mint egy hegyhátakhoz szokott erdőmérnöké.

(Az öregasszony azt hiszi, hogy elmosolyodik. Szép férfi az unokája, aki a nagyapja lépteivel jár. Dénes is az volt. Hét gyermeket szült neki, ugyanannyi az unokája, dédunokája csak öt. Ilyen volt az élet.)