Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-18 / 115. szám
4 1 TOLNÄ MEGYEI NÉPÜJSAG 1967. május IS. Jelölik a vízi országutat Ultrahangos mélységmérővel, radarltészülékkel, rádió adó-vevövel szerelik fel azt a Diesel-hajót, amely a Dunán bójákkal, radar- jelzőkkel kijelöli a hajózható útvonalat, s ezzel teszi biztonságossá nyolc ország napi 1 milliárd forintnyi áruszállítását a folyamon. Képünkön a legújabb kitűzőhajó vízre helyezi a jelzőbóját. Szovjet tudósról neveztek el egy gleccsert az Ántarkfiszon Igor Zotyikov, a neves szovjet glacialógus három déli sarkvidéki expedícióban vett,, .xé&zt, összesen három évet töltött a jeges kontinensen. Legutóbb egy éven át a Mae Murdow 'amerikai' állomáson dolgozott, járt a Délisarkon, nemzetközi tudományos csoportot vezetett a Wando-tó- hoz. úszó jégtáblán végzett tudományos kutatást. Amerikai és új-zélandi kollégáival együtt több tudományos munkát írt. Rövid idő múlva a Szovjetunió Fö’drajztudományi Akadémiájának glaciológiai intézetéhez ajánlott küldemény érkezett. A levél fényképet és az alábbi sorokat tartalmazta: „Drága Zotyikov doktor! Annak a kellemes feladatnak teszek eleget, hogy közöljem önnel, miszerint az Egyesült Államok földrajzi elnevezésekkel foglalkozó hivatala földrajzi objektumot nevezett el az ön tiszteletére. A Zotyikov-gleccser a déli szélesség 85,02 fokán, és a nyugati hosszúság 169.15 fokán fekszik, a Maud királyné föld hegyei közt. a Déli sarkvidéken. A legjobbakat , kívánja T. O. Jones, a természettudományi ügyosztály vezetője.” Az Antarktisz, földünk leghidegebb kontinense a tudósok gyümölcsöző együttműködésének színtere lett. Barátság, dalban elbeszélve Mi hírt hoztatok? iiiiiiiiiiimiiiuiiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiiiiiiiiimisiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiimita Egérfogó módra in. Úgyszólván minden lépésnél felfigyeltünk valamire, igyekeztünk megismerni valamit, vagy valakit. Amolyan kíváncsi vén- asszonnyá vált mindenki. Hogyan él egy szomszédos ország, sőt a városunktól kilométerben sem nagy távolságra lévő vidék népe. Annál is inkább kíváncsiak voltunk, mert az elmúlt két évtizedben talán egy országról sem hallottunk annyi ellentmondásos dolgot, mint éppen Jugoszláviáról. Az egyik ismerkedési esten bor, sör és kávé mellett azt mondja az egyik vendéglátóink: — Ugye mennyivel szebb együtt énekelni, dalolni, vigadni, mint egymásra tücsköt, békát kiabálni? Amilyen őszintén barátkoztunk meghitten társalogtunk akkor már a második napja, nem is volt feltűnő, hogy a társaságban ketten is mondták egyszerre: „Talán igaz sem volt”. Senki sem idézgette azokat az egykori vitriolos átkokat, de mindenki rájuk gondolt. És az egész est töményített példája volt egy tiszteletre méltó kölcsönösségnek. Mi ezernyi kérdéssel halmoztuk el eket, ők legalább annyival minket. Mindenekelőtt kiderült, hogy semmiképpen sem mi vagyunk az első hírvivők, azaz ilyen nem is volt, mert éppúgy figyelemmel kísérik a mi életünket, mint saját országukét. Nem kellett „elújságolni”, hogy mi most a gazdasági életünk reformjára készülünk, mert nagyon jól ismerték már, éppúgy, mint a pesti színházak műsorát, vagy a televízió és rádió adásait, Milenko, a becsei kamarakórus karnagya órákon keresztül faggatta dr. Partos Jánost. Rácz Attila zenetanár éppúgy ezernyi kérdéssel állt elő. És persze nemcsak a zenei élet kulisszatitkai érdekelték őket, hanem életünk ezernyi árnyalata. Elmondották, hogy az ő gazdasági, társadalmi életük alakítása közben mennyi jó tapasztalatot igyekszenek átvenni tőlünk. Amikor mi elragadtatással konstatáltuk, hogy a boltban, a mindössze néhány négyzetméter alapterületű és semmiképpen sem korszerű berendezésűekben is, sokkal kulturáltabban bánnak a vevővel, mint nálunk, ők viszont a mi gazdasági életünk nagyobb szervezettségét, tervszerűségét dicsérték. És a vélemények sohasem csaptak át az elfogult hozsanná- zásba. Nagyon jól tudták, hogy a mi centralisztikusabb, terve- zettebb gazdasági életünknek is megvolt a maga ellentmondása. Kiderült, hogy még az ezzel kapcsolatos adomáinkat is nagyon jól ismerik. De sem a kárörvendésnek, sem a különféle izmusokból való kiindulás szerinti számonkérésnek nem volt egy szikrányi jele sem. •Inkább az aggodalom hangja csendült ki a nehézségek, problémák iránti érdeklődésből, és persze az összefogásé, segítőkészségé. Őszintén mesélték a helyi eseményeket, amelyek mint apró epizódok, sok mindenre fényt vetettek. De miért is titkolóztunk volna? Barátoknál, elvtársaknál ez nem szokás. Rácz Aladár zenetanár még ezt is mondta: — Nekünk, becseieknek tulajdonképpen az lenne előnyös, ha ez a kialakulóban lévő testvéri kapcsolat anyagiakban is realizálódna. Mi például még azt is el tudnánk képzelni, hogy a téglagyárunkkal mondjuk szerződést kötnének a szekszárdiak, vagyis innen téglát kaphatna Szekszárd. Ez a gondolat akkor vetődött fel bennünk, amikor nem volt megrendelésünk, közben pedig megtudtuk, hogy nálatok meg nincs elég építőanyag a sok építkezéshez. Érdekes szituáció. Koccintás, vidám hangulat, közben nagyon is komoly dolgokról folyik a beszélgetés. És ráadásul olyan emberek között, akik semmiképpen sem kaptak hivatalos megbízatást arra, hogy ilyen dolgokról tárgyaljanak bárhol is. Márcsak azért sem, mert nem ez a képzettségük, munkahelyi reszortjuk tehát ha a hivatalos illetékességet néznénk, tulajdonképpen semmi értelme sem lenne az egész beszélgetésnek. Dehát ez nem hivatalos államközi konferencia, hanem többé-kevésbé véletlenül összeverődött emberek beszélgetése. És ha már egyszer őszinte barátságot, szomszédságot akarnak, miért ne elemezgethetnék a maguk módján, éjszakába nyúló poharazgatás mellett az ilyen dolgokat is. Hogy hány helyen kérdezték meg tőlünk: mi hírt hoztatok?, nem tudom. Ahol voltunk, beszélgettünk mindenütt. Petrovics Zdrawko kórustag, „civilben” gépkocsivezető, és aki még nem járt nálunk, éppúgy ilyen kérdéssel állt elő, mint Balázs István, a szocialista szövetség községi titkára, vagy Szőllősi István, a becsei szakszervezeti tanács elnöke, akik úgymond, hivatalból közéleti, politikai kérdésekkel foglalkoznak. Sőt Balázs István már jó néhány alkalommal járt is Magyarországon. A csoport vezetője, Szoboszlai Jenő a kedves meghívás alapján meglátogatta őket hivatalukban a csoport néhány tagjával együtt. Nem sok volt az idő, de megannyi dolgot kérdeztek tőlünk, noha éppen azzal hívtak meg bennünket, hogy ők adjanak tájékoztatást mint vendégeknek a város életéről/ fejlődéséről. Mi hírt hoztatok? Egy rövidke mondat, de benne van, hogy nem közömbös számukra, hogyan élünk, mik a gondjaink. Mint ahogyan a mi számunkra sem közömbös az övéké. Ök is, mi is túllátunk a saját határainkon. Hát nem jó dolog ez? Kölcsönösen igyekszünk hasznosítani egymás tapasztalatait. Azon jár az eszünk, hogyan lehetne jobban összehangolni az érdekeket. A címben ez szerepel: Barátság, dalban elbeszélve. Ha már ez a cím, a dalról, a fellépésekről kellett volna beszélni — mondhatná valaki. Igaz is meg nem is. A dal, amellyel az együttes elindult e vendég- szereplésre, nem elszigetelt, önmagában álló valami, hanem éppen ennek az őszinte barátkozás- nak a része, eszköze. A vendégszereplés nem egyszerűen a dalt és a sok tapsot jelentette. A mélységes érzések, az ezer színű élet szólaltak meg a színpadokon. Csoda hát, hogy követte mindezt a sok beszélgetés* elemezgetés? Olyan szépen mondta Bazsaj — Leipold Erzsi — a közönség üdvözlésekor: — Szeretnénk, ha e kapcsolat egyre szélesebbé válna, és a dal, a tánc, a ritmus szeretetében kéz a kézben gyújtanánk meg a barátság lángját. Itt már a megvalósuló barátságról, kapcsolatról van szó. A színpadi szereplés csak rövid órákat ölelt fel, de valóban felgyújtotta a barátság lángját. E rövid esti órák mellett a napok meghitt eszmecserékből álltak. A valóság volt ilyen. A barátság, dalban elbeszélve rövid órái mellett egy nem hivatalos tapasztalatcsere* háztűznéző, még pihenőkkel sem nagyon tarkított konferencia volt ez a négy nap. Nem lehetett nem politizálni a nap egyetlen szakában sem. A dal elindította és az nagy folyamként hömpölygött tovább. Akkor is, amikor nem volt jelen közvetlenül a dal. (Következik: göixy) Felgördül a fügBODA FERENC PINTÉR ISTVÄN DOKUMENTUMREGÉNYE =iiiimiii:mmii!miiiiiimm:!m!iiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimuimiiiimiiiimiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiia — 124 — — Arra gondoltunk — mondta szárazon Vee- senmayer — felszólítjuk Horthyt, hozzátéve, hogy egy utolsó felszólításról van szó: vagy beleegyezik a mi elképzeléseinkbe, s a továbbiakban nem akadályoz bennünket, vagy pedig .eltávolítjuk a helyéről. Szálast igyekezett ezt a lehetőséget kizárni. Mit lehet tudni, ha Horthy esetleg beadja a derekát, a németek ismét engednek, s elvetik őt, helyette olyan személyt keresnek, aki megfelel a számukra, s Horthy számára sem annyira ellenszenves. S akkor ismét hoppon marad. — Véleményem szerint erre csak akkor lenne meg a lehetőség, ha mindez nem itt Budapesten, a Várban történne — mondta Szálasi. — Hívják meg Horthyt a Führerhez, a főhadiszállásra, amint az március 19-e előtt történt. Ott tegyék fel neki a szükséges kérdéseket, s ha nem ad kielégítő választ, vegyék védőőrizetbe... Veesenmayer utálkozott: régen szolgálta már a Führert, különböző különleges feladatokat hajtott végre Horvátországban, Olaszországban, Szlovákiában, ott is volt dolga mindenre kész. megvásárolt alakokkal, de még egyikőjük sem javasolta ennyire nyíltan, hogy vetélytársát Németországban tartóztassák le. — Nem — válaszolta Veesenmayer. — Horthy ebbe nem egyezne bele. A klessheimi előzmények után nem lenne hajlandó elutazni a Wolfschanzéra... — 125 — És közben arra gondolt, hogy tulajdonképpen önmaga sem valami szívesen megy. Höttl hallgatott. Tudta, mi lesz a módja a kormányzó kézben tartásának. S jóllehet, az elképzelések egyik sarkalatos pontja volt, miként veszik majd rá Horthyt, hogy beadja a derekát. A Sturmbannführer egy szót sem szóit az Unternehmen Mausról. Majd Vinkelmann, ha jónak látja, a főhadiszálláson javasolja: Himmler tanácsolja a Führernek, hogy ezt a megoldást _válassza. A Führer pedig, ha megbízik Ribbentrópékban, közli a tervet velük, ha nem, Veesenmayer majd megtudja, hogy ilyen akció létezett, ha majd végrehajtották. Közben Veesenmayer és Szálasi több lehetőségét is megtárgyalták annak, miképpen lehetne Horthyt úgy eltávolítani, hogy minél kisebb bonyodalom legyen belőle. Nem sikerült azonban megoldást találniuk, — Mindenesetre — érvelt Szálasi — ha a kormányzó a megoldásból kiesne ez alkotmányjogilag nem okozna nehézségeket. A magyar alkotmány szerint a nemzetet az országgyűlés képviseli, tehát ennek az akaratnyilvánítását is lehetne kérni... — Úgy érti — érdeklődött Veesenmayer —, hogy a kormányzó eltávolítása után összehívnék az országgyűlést, s az elhárítaná az alkotmányos nehézségeket... — 126 — —' A nemzetgyűlés akarata szentesítené a változást — helyeselt Szálasi. — A fontos csak az, hogy a szent korona az országban maradjon. Én felesküszöm a szent koronára, s így alkotmányosan veszem át az ország vezetését... A németek alig ismerték a szent korona misztikus elméletét, de magyarországi működésük során kénytelen-kelletlen már megismerkedtek annyival belőle, hogy a magyar alkotmány- jogászok minden hatalmat és jogot a szent koronától származtatnak. Ha tehát bárki esküt tesz rá, az joggal gyakorolja a hatalmat és az azzal járó jogokat. Nem nagyon értették, mi alapja van ennek az elméletnek, ennél sokkal racionálisabban gondolkoztak, dehát tudomásul vették, ez egyike azoknak a magyar furcsaságoknak, mint a paprika, gulasch, fokosch, nem lehet mit tenni. — Ami a szent koronát illeti, azt biztosítjuk — mondta Veesenmayer. És Szálasi már látta magát a pompázatos ünnepségen, amint fent a budai Vár csillárok fényében ragyogó nagytermében esküt tesz a koronára. Körülötte a testőrség tagjai, paszo- mányos mentékben, piros szattyánbőrcsizmák- ban, s a terem tömve van zöld inges, fekete egyenruhás nyilasokkal. Érdeklődött: — A fegyveres előkészületek állásáról mostanában nem kaptam jelentést...
