Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

8

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG

1961. április 9.

Külföldön még mindig dúl a vita a tanárok és a szülők között. A diákok úgy, ahogy elégedettek a féléin vizsgák eredményeivel, de a szülők itt is csak olyanok, mint nálunk, fis a tanárok is. Itt is ugyanúgy megfelelnek az elégedetlenkedőknek, mint otthon. Mert mi történt a napokban, például Amerikában? Harold W. Holt amerikai tanárt megállította az utcán egyik tanítványának az édesapja, és felelősségre vonta, hogy miért Icapott az ő fia rossz osztályzatot7 A tanár így magyarázta meg a bizonyítványt:

— Azért, kedves uram, mert azon az intelligenciavizsgán. amelyen a bostoni állatkert csimpánza 23 pontot ért el, az ön fia csak tizenkilencet szerzett...

Apja fia volt.

Dehát a szülők mindenütt dühösek, ha az ő fiuk rossz osztályzatot kap. De dühösek másért is. Például azért is, ha valakinek egymás után többször kell ugyanazt a lemezt végighallgatnia. A következő eset történt Jugoszláviában Makaraskán. A helyi Hajduk-kávéházban már éppen negyedszer hallgatta végig ugyanazt a lemezt Vladan Simics. Egyszercsak felugrott a helyéről, nekirontott Krta Nakics- vak. aki egymásután négyszer tette fel ugyanazt a lemezt, és kilenc késszúrással súlyosan megsebesítette.

Ez az eset is világosan mutatja, hogy a Magyar Televízió veszélyes játékot űz, amikor rendre ismétel. Még úgy járnak egyszer... Nem úgy, mint Krta Nakics, hanem úgy, mint a francia televízió, ahová felvétel közben pizsamában berohant egy magából kikelt néző és azt ordítozta a mikrofonba: „Majd én megmutatom, hogy kell jó műsort csinálni. ..”

Bizonyára nem sikerült neki megmutatnia, mert azóta sem láttam jó műsort a francia televízióban.

Viszont nagy botrányt láttam Görögországban. Az újságok, a kávéházak mind tele vannak Georgeos Prantalos történetével. Ez a szerencsétlen ember Claszországba látogatott. Egy napon a nápolyi villamoson, miközben kibámészkodott az ablakon, egy ügyes kezű zsebmetsző elemelte a pénztárcáját. Elvitték a pénzét és most az állása is veszélyben forog. Georgeos Prantalos ugyanis a görög rendőrség főnöke.

Ebből az a tanulság: rendőrfőnök ne menjen Olaszországba, mert ott egy zsebmetsző is megfúrhatja.

Meg másért se menjen Olaszországba.

Én soha sem hittem abban a közmondásban, hogy „aki másnak vermet ás, maga esik bele”. Ilyen emberrel én a legutóbbi időkig nem találkoztam. Olaszországban akadtam az első ilyen emberre, Fillippó Túri olasz földművesre, aki ördögi tervet eszelt ki a környéken garázdálkodó tolvajok ellen. Vadászpuskáját beállította az istálló ajtajának irányába, felhúzta, a ravasz meg a kilincs között pedig madzagot feszített ki. Aki kinyitja, golyót kap a lábába.

Másnap hajnalban puskalövésre riadt a ház népe. Odafutottak az istállóhoz. Az ajtó előtt maga a földműves feküdt.

A tanulság kézenfekvő. Csak úgy eshet bele valaki a maga. ásta verembe, ha elfelejti, hogy azt másnak ásta. Egy magyar ember pedig ezt soha sem felejti el, tehát itt nem is

érvényes a közmondás.

Megfejtettem azt, hogy miért járnak annyian Olaszországba. Tanulni az előbbi esetekből és tapasztalni olyant, amilyent otthon nem tapasztalhat az ember. Mert Szekszár- don az még csak előfordul, hogy az ember szitát talál a kenyérben. De ennek semmi hasznát sem veheti, hisz a szita rongyos. De tegye a szerkesztő úr a szívére a kezét és mondja meg őszintén: „volt már valaha Szekszárdon valamelyik boltban zenétő kenyér?". Ugye nem volt! Rómában én a saját két szememmel láttam ilyen kenyeret és két fülemmel hallottam a belőle kiszűrődő zenét. Nina Monetti asszony volt a kenyér tulajdonosa. És nem a különlegességek boltjában vásárolta a kenyeret, hanem egy péknél. Egy egyszerű péknél, aki csak azért, hogy hozzája menjenek a kuncsaftok, feltalálta a zenélő kenyeret, amelybe tranzisztoros rádiót sütött bele.

Kénytelen volt. Ott van konkurrencia.

Ebből is van egy tanulság: az új mechanizmus bevezetésével nálunk is lesz konkurrencia, tehát számíthatunk arra. hogy lesz nálunk is zenélő kenyér. Csak egy lesz a bökkenő: lesz-e annyi elem, hogy ezek a kenyerek valóban zenélhessenek...? Ezt nem tudom*

Azt viszont tudom, ha nálunk is mindenki idejében gondoskodna a lakásáról, mint Londonban, akkor nálunk is mindenkinek idejében lenne lakása. Ered Sheaer londoni lakos levelet intézett a városi lakáshivatalhoz, hogy lakást szeretne vásárolni, mert nősülni készül. „Sajnos, várnia kell — válaszolta a hivatalnok —, mert túl nagy a kereslet és az igénylőket csak a jelentkezési sorrendben elégíthetjük ki”.

Fred a következő levélben így válaszolt:

„Nem baj. Egyelőre úgy sem sürgős az ügy, mert még

csak nyolcéves vagyok!”.

Hát így kaphat az ember kellő időben lakást — Londonban.

Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel:

Miniszoknyás kamélíás hölgyek

Erkölcstelenebbek-e a mai lányok,

mint nagyanyáik voltak ?

A modem ember egyénisége sokrétű, nemcsak jó vagy csak rossz, hanem mindkettőből van benne: angyal és állat egyszerre, gyilkos és egyben ártatlan, akár a ma született bárány. Ebből a megállapításból indult ki tanulmányában Evelyne Sullerot, ismert francia szociológusnő, amikor a prostitúció mai formájával foglalkozott.

Megállapítja, hogy ma már elmosódik a határ a szende szűz és a prostituált között. Elmúltak azok az idők, amikor a nőket erkölcsösökre — ártatlan leányokra, tisztességes családanyákra — és erkölcstelenekre, azaz prostituáltaikra osztották. Mindkét csoport tagjai — a „bukottak” és a „tisztességesek” is — tulajdonképpen a férfiak kényelmét szolgáltak egy olyan társadalomban, amelyet a „teremtés koronája” magának rendezett be.

Nagyanyáink erkölcsössége

_________

E

gy társadalom erkölcsösségét egészében kell vizsgálni. Kétségbeeshetett a mai ember a miniszoknyák miatt, és sóhajtozhat azon, mennyire megváltoztak az idők, hogy nagyanyáink a tisztesség példaképei voltak. Ám nem szabad elfelejtenie, hogy a társadalom éppen nagyanyánk idejében kitaszította magából a nők jelentős részét, prostitúcióra kényszerítette őket. Ez a szégyenteljes intézmény az ókortól napjainkig virágzott, és senki sem pirult miatta.

Ma már megváltozott a helyzet. A bordélyházakat a legtöbb állam betiltotta. Rájött, hogy hamisak az érvek, amelyekkel egyesek fenntartásukért hadakoztak. Azt hozták fel ugyanis, hogy a hivatásos prostituáltakat orvosilag ellenőrizhetik, „gondoskodhatnak” róluk. Tulajdonképpen csak a férfiak jogát védték a többnejűségre, valamint a „tisztességes” lányok, anyák „becsületét”. Hogy ezért a nők egy részét prostituálttá kellett nyilvánítani és kizárni a társadalomból — éppen a róluk való „gondoskodás” révén — nem érdekelte őket.

Az sem áll, hogy a prostituáltakat ellenőrizni lehet. Bebizonyosodott, hogy az orvosi vizsgálat soha sem terjedhetett ki minden nőre. aki mesterségként űzte a szerelmet. A legális prostitúcióból csak a férfiaknak volt haszna: azoknak, akik így poli- gám házaséletet élhettek anélkül, hogy veszélybe került volna „jó hírük” és azoknak, akik az üzletet vezették: a kéri tőknek.

Egy könyv a prostitúcióról

„A kerítők szövetségbe tömörültek. Befolyásuk alá vonták a rendőrséget, egyes képviselőket, sőt néha a kormányt is. A nőkkel való kereskedés megengedett, elismert, törvényes volt. Az írók, a festők megalkották a maguk kamélíás hölgyét (gondoljunk csak Dumasra), és sokszor félrevezették az embereket: érzelegtek, hamis fényt kölcsönöztek a prostitúciónak, ami pedig nem volt más, mint a rabszolgaság egy formája, kereskedelem emberi lényekkel”.

Az idézetet Dominique Dallay- rac fiatal francia újságírónőnek a prostitúcióról szóló, nemrég megjelent könyvéből vettük. Miért foglalkozik Dallayrac ezzel a témával most, amikor Franciaországban már húsz éve betiltották a prostitúciót? Azért mert az utóbbi időben egyre többen és egyre gyakrabban emlegetik nosztalgikusan a régi szép időket, amikor még törvényesen lehetett ,a szerelmet vásárolni. Az újságírónő való képet fest az akkori helyzetről, a bordélyokról, a szerencsétlen, kiszolgáltatott nőkről.

Egy francia lány mellékfoglalkozása

Nemrég a francia televízió az utóbbi időben igen gyakori úgynevezett alkalmi prostitúcióról adott műsort. Egy fiatal boltilányt mutattak be — a tv-nézők csak sziluettjét láthatták — akinek két-három állandó „barátja” van. Az így szerzett pénzen ruhát vásárol és reméli, hogy egyszer összegyűjthet annyit, hogy lakást vehessen magának. Mellékfoglalkozásáról a legtermészetesebb hangon beszélt, egy csöppet sem szégyellte magát. A szövegíró visszaemlékezett „a régi jó” utcalányaira, akik elzül- löfctek ugyan, de tudták, hogy bűnösek és nem kérkedtek foglalkozásukkal.

A lány fogadkozott, hogy amint megvásárolja a lakást, azonnal

és minden teketória nélkül kiteszi a szűrét barátainak. Olyan hidegvérűen, megfontoltan beszélt, hogy a nézőknek nem volt kétségük afelől, hogy , valóban így fog történni.

A megvásárolt szerelem árát. tehát többé nem a férfikerítő teszi zsebre, hanem a „modern” prostituált. Számára a prostitúció mellékkeresetet jelent, olyan, mintha délutánonként zongoraórát adna pénzesebb szülők gyermekeinek. Többnyire szüleinél él, akik mitsem sejtenek. Továbbra is mademoiselle-nek szólítják, és ő ezt el is várja.

Anyák az alkalmi

prostituáltak között

Mindennek ellenére azonban meg kell állapítani, hogy a szóban forgó kiszolgálólány sokat „fejlődött” a régi bordélybeli, vagy utcalányokhoz viszonyítva, ö is a társadalom áldozata, aki arra kényszerül, hogy szükségleteinek kielégítése végett — lakásszerzésre — áruba bocsássa testét. De legalább senki sem fölözi le keresetét, nem élősködők rajta.

A nézőket felháborította a műsor. Ám nem is annyira a fiatal lány esete, mint az, hogy az alkalmi prostituáltak között férjes asszonyok, többgyermekes anyák is akadnak, akik a család anyagi helyzetén akarnák ily módon segíteni. A nézők közül sokan visszasírták a törvényes prostitúció idejét, amikor — amint állították — ilyesmi nem volt. De megfeledkeztek arról, hogy számos utcalánynak is volt gyereke. amit azonban mindenki természetesnek vett. Sok nő pedig éppen azért lett prostituált, mert „megejtették”, gyereke született, a férfi elhagyta, és máshoz nem mehetett férjhez.

Érdekes, hogy a nők nem szívesen beszélnek a prostitúcióról. Dallayrac említett könyvében megállapítja, hogy az e tárgykörből írott könyvek legnagyobb részének férfi a szerzője. A nő- lanok szinte sohasem foglalkoznak ezzel a témával. Azok a nők. akik magukat tisztességeseknek tartják, szemet hunynak a prostitúció előtt. Pedie jobb volna, ha ók is felmérnék a bajt és igyekeznének orvosságot találni rá.

Egy hitlerista Volpone

Olvastuk a koppenhágai „Politiken” szenzációs leleplezését. E- szerint Alfred Helmuth Naujocks önmagának halálhírét költötte és áltemetést rendezett Ha\burg- ban. A dán lap megcáfolhatatlan adatokkal bizonyítja be, hogy Naujocks él és a temetési komédiához azért folyamodott, mert fél, hogy az „izraeli vagy más ügynökök elrabolják.”

Ki is ez a hatvan felé járó férfiú, aki az utóbbi években „békés” kereskedő volt Nyugat- Él émetországban? Himmler és Heydrich egyik bizalmi embere — 1931 óta az SS tagja — aki 1938-tól az úgynevezett Sicherheits-Dienst Ausland III, szekciójának vezetője volt. Ebben a minőségében kapta — 1939. augusztus 15-én — azt a megbízást Himmlertől, hogy vezessen színlelt támadást a griwice-i (akkor Gleiwitz-i) német rádió-adóállomás ellen. Gleiwitz Felső-Sziléziában, a lengyel határ mentén feküdt és Naujocks 12 lengyel egyenruhás némettel — bűnözőkkel, akiknek azt ígérték, hogy ha teljesítik „hazafias feladatukat”, szabadon bocsátják őket — vezette a színlelt támadást. A Gleiwitz-i rádióállomást védő

Wehrmacht-egység — a nagyobb hatás kedvéért — lemészárolta Naujocks embereit, egyedül csak a 111. szekció vezetője maradt életben ... Az akciónak — amelynek „előkelő” neve volt: „Himm- ler-akció” — az volt a célja, hogy ürügyet találjalak Lengyel- ország lerohanására. 1939. augusztus 31-én került sor a két hétig előkészített „Himmler-akció” kivitelezésére és a német csapatok másnap már lengyel földön törtek előre. — A népet nép — üvöltötte Hitler a rádióba — nem tűrheti a Gleiwitz-i provokációt! ..,

Alfred Helmuth Naujocks — az egykori SS-legény, még azelőtt hivatásos boxoló és selyemfiú a Kiel-i kocsmákban — tehát mindennél nagyobb szolgálatot tett a hitleri birodalom urainak: segített a világháború kirobbantásában. Miután azonban túl sokat tudott, (és valami apróságon összeveszett közvetlen főnökével, Heydrichel) 1941-ben Naujocks „kegyvesztett” lett: kiküldték a keleti frontra. Aztán a megszállt Dániában teljesített rendőri szolgálatot.

Jacques Delarue — eredetileg 1962-ben, magyarul meg 1965-ben

napvilágot látott — kitűnő könyve, „A Gestapo története” arról számol be, hogy Naujocks még büntetésének kitöltése előtt tűnt el Dániából. A „Politiken” mostani híradása arról tudósít, hogy az elmúlt években felbukkant — mint kereskedő — Nyugat-Ne- metországban, sőt 1965-ben előadást tartott a londoni BBC televízió adásában a „Himmler- akció”-ról.

Miért mert annak idején felbukkanni, hogyan volt bátorsága a rémkomédiáról televízió-előadást tartani, nem tudjuk. És azt sem, hogy miért éppen mostanában ijedt meg, s rendezte meg a Ben Johnson darabjából, a „Volponé”-ból csent ötlettel, az áltemetést? A volt kiéli szépfiú, a hitlerista Volpone furcsa históriája inkább arra a töprengésre inspirálja az embert, hogy vajon nem ilyesfajta, Naujocks- féle áltemetés-e némely hivatalos bonni nyilatkozat „a fasizmus veszélyének eltűnésé” -ről? Naujocks koporsóját sírba tették Hamburgban, ő maga azonban elegáns lakásában vigyorgott, — legalábbis a „Politiken” leleplezéséig.

A.