Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

I

J\öliéé<zet napja, í 9 Ó -f

PÁKOLITZ ISTVÁN:

Tekercs

Színes posztóból összevarrt tekercs tarkállik fönt a rossz tyúkól-tetőn: kopott, molyrágta kis darabnyi múlt, hosszan megállít, Rá-emlékezőn.

(Aprócska asszony fogja hirtelen s a feje fölé fürgén fölteszi; ne nyomja majd fejét a telt kosár, ha Kishegyről a szilvát cipeli.)

Nem fogta, mégse dőlt le a kosár, tetszett nekem a mutatvány nagyon;

— most rám nehezül minden súly, teher, míg a tekercset megsimogatom;

ez koptatta le kis, aszott fején hírmondóba maradt ezüst haját; csak úgy magamnak suttogom; mama, segítenék, ne nyűje el magát.

S már fejemen van az avitt tekercs. Szegény anyám, ha látná a fiát! Emlékezőn egy percig hordozom alázattal, mint szent a glóriát.

CSERHÁT JÓZSEF:

Kotló a porban

A héja, mint egy égő csóva, hullt: vijjogva vágott, mint a tébolyult csapott le rá és csőrrel vette célba.;;

Azóta tátog — El ne hagyd, remény! Fogaskerékként összetört taréja cafatban lóg a két szem tengelyén.

S alatta élnek. Tépett tolla terhét csibéi mintha bokrukként emelnék, mint hogyha tűző rózsaként alóla azt izzanák: „Ne nyomj le úgy a porba!”

De ő csak omlik, mintha szikra-sárga parázs kötözné, roskad; mind alábbra merül: a két láb hamvadó cölöp.

A szárny a végső, véres félkörök

fölé meredve jelzi, hogy mit irt le.

Amit leírt, a porból is kiált:

— Ember, vigyázz, nehogy mint árva csirke hiába hívja anyját a világ!

CSÁNYI LÁSZLÓ:

ELÉGIA

X. L. EMLÉKERE

A tájon varjak szállnak át, szél rázza a fák ág-bogát,

a tintás égre rőt köd ül, zúdul a szél a hegy mögül*

csontig hat az iszonyú fagy, a fák kitárják águkat,

a havas táj most végtelen, s az útmenti fa védtelen*

mint egy ember... Ö, tudom én, kilencszáznegyvennégy telén

ott mellettem sovány keze így kapdosott a semmibe,

teste meggörbedt s fénytelen szemében hunyt az értelem.

Ó, valahol csak lenne még szegénynek végső menedék.

hogy hazaérne valaha s ne lepné be a tél hava,

várná kenyér és puha ágy, de karja, e két holt fa-ág

lengett a szélben.

Mint a kés

vágott belénk a szenvedés,

s rongyos ruhája szövete a vérétől lett fekete.

*

(Zsidó volt, bajtárs. Egy-testvér velem, Ne feledjétek ti sem.

ügy legyen.)

József Attila születésnapja az évek során a magyar költészet igazi ünnepévé vált: figyelem, megbecsülés, szeretet köszönti költőinket, verseik az ország legkisebb zugában is felhangzanak, ünnepi estek, író—olvasó találkozók résztvevői ismerkednek költőkkel, a költészet műhelytitkaival.

Babits még joggal panaszkodott, hogy a magyar költő szava pusztába kiáltott szó, itthon kevés figyelmet kelt, a világ nem vesz róla tudomást. Pedig tudtuk, hogy líránk valóban világ- irodalmi színvonalra emelkedett, s most, amikor örvendetesen szaporodnak a jó idegen nyelvű fordítások, egyre több megbecsülést, tiszteletet kelt a magyar szó. Közben itthon is örvendetesen megnőtt az érdeklődés a vers, a költészet iránt, elmondhatjuk, versolvasó néppé váltunk, s a költészet napjának országos ünnepség- sorozatait épp ez az évről évre hódító elismerés, szeretetté növekedett, érdeklődés hívta életre.

Ezekben a napokban, az ország minden részén, költők szavára figyelnek az olvasók, verseskönyvek járnak kézről kézre, a költők vonatra ülnek, hogy találkozzanak olvasóikkal, az olvasók pedig azt várják, hogy találkozhassanak velük. Ünnep ez, hagyománnyá vált nemes ünnep, mely hűen kifejezi azt a szeretetet és tiszteletet, amelyben az olvasók egyre növekvő tábora költőinket részesíti.

Az idei költészet napjára jószerint valamennyi költőnk felvonult: négy antológia gyűjtötte egybe lírikusainkat. Négy kötetben csaknem ezer vers— olyan felvonulása a mai magyar költészetnek, amelyre azelőtt nem volt példa. Egyformán kifejezője a növekvő érdeklődésnek, s az együttjáró szeretetnek.

Kiss Attila rajza

CSORBA GYŐZŐ:

FÖLJEGYZÉS

így, ekkor, itt, e dombtetői házban, magányosan, egy nyárközépi szombatnap délutánján, amikor a ritkán megrezzenő lombok a forróságban sercegtek szinte, így, ekkor meg itt feküdtem én iszonytató idő után s iszonytató idő előtt, jeltelenül s jelentéktelenül, hideg aggyal tudván a semmiségem, mégis magam-emésztő szomjúsággal, hogy a milliárd év- és billió ember-szőtte szöveten valami nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint az idelátszó bérház egy lakója, egy ifjú asszony, ki a függönyökkel sötétített szobából a parányi mélyárnyékos teraszra lépve csöndes dallal száján megöntözgette rendre virágait a szombat délután nyugalmával szívében, s mitse bánvá múltat, jövőt, forgott a jószagú, hús nedvességben, hagyta az időt íovábbsuhanni, álmatag közönnyel tördelte a hervadt virágokat, s egyetlen percet sem gondolt magára.

Versek a költészet napjára megjelent Dunántúl című antológiából

SIMON ISTVÁN:

Tavaszi szőlővidéken

Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn.

És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem.

S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?!

Ő, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák,

s hegyeinek zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít.

Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász;

ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap;

s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hallik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló —< apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit • »*

— A szerzőt most tüntett ék ki a József Attila-díj első fokozatával.

KONCZ ISTVÁN:

íme, az ember

Térdre hullt bikák, vezetéken. Fuldokló halak és medúzák. Golyóütött őzek szemében a szólni-vágyó szomorúság.

Tehenek vajúdása. Tagló alatt a borjak remegése. Hasztalan verdeső, vonagló csibék, ha lecsapott a vércse.

Mételyes kínú kergebirkák. Madarak, ha bedőlt az égbolt. Vén arcú majmok, ha kibírták rácsukat, az emberi tébolyt.

S íme az ember. Mért nagyobb a vadnál?! Ha él, ha kihal: felülmúlta az állatot rafinált fájdalmaival.

BODOSI GYÖRGY:

Szekérdübörgés

Szekérdübörgés, ritmustalan, kiegyensúlyozatlan zaj. Olyan nem zeneszerű, nem versbevaló. Hallani, mégis hallani jó!

Hallani azt a közeledő valamit, ami a csöndből jő elő, s ami lassan — nem tudni mikor megint tovaszáll, míg valahol, egy másik csend ölén megáll.

A lélekén, és zene márt