Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
i s 6 Berda József emlékére Minden jó és szép dolognak, amit a földi lét az öt érzéknek kínál, gátlástalan élvezője és dicsőítője volt Berda. Épp ezért keserűen panaszolta hiányukat, és felháborodva szapulta azokat, kiknek méltatlanul juttat e javakból a sors. Az egészséges test állatinak nevezett, ám természetes ösztönei, a dagadozó rubensi idomok hívogatása, a fiatal izmok játéka, az ételek mennyei íze, gyümölcsök zamata, borok kedvgerjesztő szesze, az iny, a gyomor, sőt az anyagcsere meg se nevezhető folyamatai a zsige- rekben — csordultig töltötték örömmel. Ami az egészséges testet táplálja s amellett gyönyörűséggel szolgál, azaz egyszerre duzzasztja az életerőt és az életkedvet, a dolgok lelkének nevezte: „Abban van aztán a lélek!... Csak azért érdemes élni még, hidd el, / csak így tudsz nemesebb dolgokra figyelni.” De fordítva is, a lelket tápláló, elvontabb élvezetek szebbé, igazabbá teszik a testet: a szabad természet fogyhatatlan csodái, a virágok tarka színe, illata, a madarak éneke, s amit az ember tesz hozzájuk: a költészet, a zene, a művészetek gazdagító remekművei. Népi zenénk élő géniuszát, Kodályt „a boldogság jegyesévé” avatja: „minden művedet égi fényesség sugara ragyogja át!” Az egyházi liturgia pompája, a gregorián ének, Beethoven miséje eksztatikus magasságokba röpíti. Festő barátjának „merész és szelíd színekben tobzódó” képei jobban megmámorosítják, mint „a nemes borokat élvező italínyencet... a legtüzesebb ital”. Ég és Föld adományainak egymást gyarapító vegyüléke az ember, ez teszi legboldogabbá minden lény között: „Állatnak és Istennek lenni legszebb — s áldani / anyám, ki egykor értem apámmal vétkezett.” A boldogságnak, persze, megvan a fonákja, az ember nemcsak szebbé teszi az életet, hanem elcsúfítja is, és kártételei elől kitérni nehéz. Berda a szegényességet nemigen panaszolja, hiszen maga választotta, csak a legszükségesebbekre törekedvén a szent szabadság érdekében. Az igazságtalanság háborítja fel, mert a gazdagság rendszerint a hitványak jutalma, míg a szegénység javarészt igazakra sújt. A pöffeszkedő, fukar gazdag nem is ember szemében, a „gyárosok, bankárok, nagybirtokosok” seregén költői bosszút áll: aranybetűs márványkriptáik közt járva, fejükre olvassa: „Hamvaitok is kőbe zárt, hamu, nem tud / humusszá válni már ... Csupán a fekete / éjszaka van veletek mindörökké”. Egyébként lázadozásait, ellenzékiségét nem szedi rendszerbe, nem vet alája világnézeti alapot, lírailag éli át, esetenként tör ki belőle. A társadalmat — kissé kívüle élvén — egyedei- ben látja, és silány, szemétre való típusai ellen lődözi haragja nyilait; céltáblája, persze, bőven akad. Utálván őket, lehetőleg kitért előlük, s minden egyéb elől, ami az örömet rontja, — minél mesz- szebb, ki a szabadba. Szabad életének csupán fizikai tényezők vetettek határt: a földrajz, az időjárás, a test élvező képessége, mert szíve szerint csak azt művelte, ami élvezetet nyújt, mégha nagy fáradságok árán is. Vágált tehát a hazában szerteszét, „könnyű madárként repülő lélekkel”, hátán zsák, vaskos combjain rövid nadrág, lábán szöges bakancs, kezében bot, de „ménkű üres zsebei alatt sohasem fogyott el a szeretet”. Semmiféle kötöttséget nem tűrt, kiszakította magát népes családjából is, holott gyengéden szerette szüleit, testvéreit; a nőket, is szerette, ám egyet se vett feleségül, barátaihoz ragaszkodott, de megvolt nélkülük, — a rend, a törvény korlátáit titkolatlan örömmel hágta át, ahol nem ártott vele senkinek, a közszokás és illem szabályait mélyen megvetette, s kultuszszerűen vétett ellenük, minden kényszer felbőszítette, mint a jogtalan büntetés; született lázadó volt a maga enyhe módján, életeleme a szabadság, ez az „észveszejtőn szépséges, jelzőkkel ki nem fejezhető érzés, ki az Istennel azonos, s tán annál is több”. Foglalkozást nem vállalt, ipart nem űzött, pályának éppen elegendő volt a költészet, ennek belső törvényrendje viszont szent és sérthetetlen kőtáblaként állt szemei előtt, „mert egész embert kíván a Mű”, szigorú parancsainak (igazság, őszinteség, becsület, hűség) vallásos tisztelettel engedelmeskedett, s megszegőit kérlelhetetlen bíróként ítélte el. De a hédonista, ki a test örömeire építi boldogságát, romlékony alapra épít. Noha hirdette, hogy lelke „szebb és hatalmasabb teste állati izmainál”, neki is tapasztalnia kellett, hogy „a leggyújtóbb indulatok hamuvá égnek”, „az izzó kohó” lassan kihűl, s valóban „kimerül” az életerő. örökös próbára tett „mohó érzékei” mindjobban elgyengültek, fogai meglazultak, kihulltak, mint a sokat koptatott billentyűk, gyomra, nem bírván a versenyt az étvággyal, felmondta a szolgálatot, dédelgetett pocakja leapadt, egykor izmos, görbévé sorvadt lábain fityegett a kurta nadrág. A víg cimborák elfogytak mellőle, kopár szobájában, betegen ráébredt, menynyire egyedül van, s a társtalan magányban a ketyegő óra lett egyetlen vigasztalója: „C, óra, óra! kedvesen ketyegő vekker! Végre él valami, valakiféle vélem ...” Az érzékek diadalmas lakomájából csak a leglégiesebb gyönyörűség, a zene maradt számára élvezhető: „Ó, magasztosságok magasztossága: zene! zene! Csupán te tudsz már gyógyítani engem a legideggyógyítóbb szárnyakon!” Ám az öreg csavargó hatvanon túl, rokkantán is állta a sarat; noha sok beteljesületlen vággyal, keserűn ment a halál elé, tapodtat sem tágított eszményeitől, a hűségtől, igazságtól, becsülettől: „magához méltó” és hű maradt. S ez elég ritka példája az emberi méltóságnak. VÁRKONYI NÁNDOR Néhány évvel ezelőtt országos . hírű íróval beszélgettünk; a nem hivatásos művészeti mozgalom kérdéseiről. Ismertségét nyomatékkai említeni, nehogy azt gondolja valaki: mondanivalóját sértődöttség sugallta. Az volt a véleménye, hogy az öntevékeny művészeti mozgalom fejlődése nem egyenletes, éppen az irodalom, a gondolatok és érzelmek leghatékonyabb művészi formálója szorult háttérbe. Szerte az országban kórusok, tánccsoportok és színjátszó együttesek dolgoztak több-kevesebb eredménnyel. Ugyanakkor a TIT-előadásoktól eltekintve, a tíz-, s talán százezreket szórakoztató, művelő apparátus programjában nem kapott kellő súlyt az irodalom. Könyvárakét, ritkábban munkás— író találkozó: ez volt minden, ami a kultúrházakban, otthonokban. üzemi és falusi klubokban irodalom-népszerűsítés címén történt A működő csoportok közül csak a színjátszók munkája kerülhetett volna kapcsolatba az irodalommal. A Népművelési Intézet szakmai vezetése, s a KISZ kiadványaiban megjelenő műsoranyag kedvező változást indított el a műsorpolitikában. Ennek el- l lenére megállapíthatjuk: az öntevékeny művészeti munka jelentősebb,, szél» körre kiterjeszthető formájának — az irodalmi színpad bizonyult. Az idézett író kérdésére: — „mit leGeorgij Gulia: Szöktetés A lány szerette a fiút. A fiú szerette a lányt. Elhatározták, hogy összeházasodnak. ., Egyszóval, egészen mindennapinak tűnik ez a történet. Ráadásul még olyan régi is, mint a világ. Kit érdekelne ma már ilyen történet? Különösen azóta, amióta megiszületett a szerencsétlen Rómeóról és Júliáról szóló história? A lány neve: Gunda. A fiúé: Masz. Gunda Izsgerda, abház faluban lakik, Masz a szomszédos Kutólban. A két falut egy nevenincs patak választja el egymástól. Nem is olyan régen, ennek a pataknak a partján elhangzott a következő párbeszéd: — Rettentően unatkozom, Masz. Mit akarsz tenni? A kérdés váratlanul érte. Mintha sohasem vallott volna szerelmet? Mintha sohasem határozta volna el, hogy összeházasodnak? Pedig a fiú már harminc esztendős, a lány tizenkilenc. Masz válaszolt: — A malomba kell mennem. — Rendben van! A fiatalember azt gondolta, hogy teljesen kielégítette kedvese kíváncsiságát. Mert hiszen valóban a malomba megy... — És azután? — folytatta Gunda, és úgy tett, mintha a patak fenekén heverő kavicsokat nézegetné. — Ha visszatérsz a malomból? Masz még nem tudta, mit fog csinálni, azután. Gunda úgy szedte ki Maszból a feleletet, mint a professzor a vizsgán a nehéz fejű diákból. A leány fiatal, csinos^ nemrég fejezte be a középiskolát. A csoda tudja, mit talált ebben a fiúban. Masz olyan munkabíró, mint egy ökör. Talán huszonnégy órán át dolgozna, ha este nem venné le lábáról az álom, mint általában minden embert. De Gunda nem ezért vondózott Maszhoz. Az igazat megvallva, Gunda romantikus természetű volt, s valami más tetszett neki ebben a fiúban sokkal jobban, mint az ereje. Egy szó, mint száz: tetszett neki. Mi kell még ennél több? Tehát Masz kénytelen volt kimerítő választ adni: — Megebédelek, aztán elmegyek majd a boltba és sót veszek, majd kimegyek az ökrökért és hazahajtom... Elate lehet, hogy borozni fogunk. Azt ígérte egyik barátom, hogy felkeres. — Értem. No, és aztán? Azután mit csinálsz? — Semmit — válaszolta Masz. — A barátom visszautazik a városba. Saját autója van. — Komolyan? — Komolyan. — Milyen a kocsija? — Volga. — És a városba utazik? — Igen, a városba. A lány félrerúgott egy kavicsot a cipője orrával. A kő legurult a parton és egy pillanatra zavarossá tette a vizet. Gunda szája szögletében rejtelmes mosoly bújkált. — Idefigyelj! — mondta Masznak. — Ki tudnál jönni ma este, pontosan tízkor a kaputok elé? — Ki... Este, pontosan tíz órakor, kint várakozott a kapujuk előtt. Holdfényes este volt. Árnyakkal, fényekkel és félhomállyal. Jellegzetesen abhaz nyári este, amikor felszínre törnek az ősi hajlamok, és minden fatörzs támadni akaró gonosztevőnek rémlik. Masz összerezzent, amikor Gunda hirtelen megjelent mellette, egy csomagot tartva a kezében. Mintha a föld alól bukkant volna elő. ^ — Figyej ide! — mondta halkan, de erélyesen. — Ennek már véget kell vetni! — Minek? — kérdezte értetlenül Masz. — Hát szeretjük egymást, vagy nem? Mi a véleményed? » — Igen, szeretjük. — Ezt ki mondta neked? — Azt hiszem — mondta majdnem nevetve a fiú — ezt nagyon jól tudom magam is, mert én szeretlek téged és nem valaki más. — Komolyan mondod? — Egészen komolyan. Gunda körülnézett. Sehol egy lélek. Csak az udvar mélyéről szűrődik elő fény. — Ezek csak szavak! —mondta Gunda. — Tettekre van szükség! — Milyen tettekre? — Mindjárt megmondom; Hogy hívják a barátodat? — Zaur. — Hé, Zaur! — kiáltotta Gunda. — Jövök — válaszolta Zaur. És amikor odaért a kapuhoz; megkérdezte: — Ki van itt? Gunda nem hagyta, hogy Masz megszólaljon. Úgy viselkedett, mint az édesanya, aki kézenfogva vezeti gyerekét. — Rendben van az autód? — kérdezte. — Rendben. Miért? — A városba kellene utaznunk. — Nekem is. — No, akkor gyújtsd be a kocsit. Egy óra múlva ott kell lennünk. IVtasz hallgatott, mint a csuka. Zaur sejtette, valami rendkívüli fog történni, s elegánsan a kapu elé hajtott a kocsival. — Mi a szándékod? — kérdezte bátortalanul Masz. — Nem nekem, hanem neked a szándékod! — felelte Gunda. — Te most elrabolsz engem; megszöktetsz. Masz nagyon meglepődött. — Én, elrabollak téged? — dadogta. — Igen, te! — Akaratod ellenére? — Persze. Hiszen te egy igazi férfi vagy... És, hogy tudtad az egészet ilyen ügyesen kitervelni? Barát... autó... Valid be, bogi’ már régóta ezen töröd a fejedet! Masz valami teljesen érthetetlen választ motyogott. Amikor beülitek az autóba, Gunda elsírta magát. Úgy látszott, nagyon nehezére esett elhagyni a szülői házat .. — Ne sírj — csitítgattá Masz — kérlek, ne sírj! Gunda feltörő érzelmeinek hatására könnyein, sóhajain, a sok-sok „jaj”-on és „jaj-jaj-jaj”- on át gügyögte: — Én soha, de soha sem gondoltam volna, hogy engem megszöktetnek... A md időnkben.., Hallod? Masznak eszébe jutott, nem helyes az, amit tesz... Szörnyűség!. .. De mégis összeszedte magát és talált magában elég erőt arra, hogy érthetően válaszoljon menyaszonyának: — Hallom... Fordította: Krecsmáry László Az irodalom NÉPSZERŰSÍTŐI hetne csinálni, hogy a művészeti csoportok ás szélesítsék az #iro- dalom publicitását?” — választ adott a fejlődés. Életre hívott és rövid idő alatt megszilárdított egy mozgalmat, amely a sokat emlegetett, s bizony nehezen a'a- kuló irodalmi közvélemény ki- sebb-nagyobb központjait teremti meg országszerte. A színpadok a közönség új- irányú és megnövekedett igényednek köszönhetik sikereiket, de maguk is újabb igényeket ébresztenek és segítenek tudatossá válni. Munkájuk az irodalom tömeghatása szempontjából alig túlbecsülhető. Éppen azokat a rétegeket kapcsolják az irodalmi közműveltség áramába, amelyekhez eddig nem, vagy csak alig jutott el a szép vers, a jó próza. Közismert, hogy az új könyvek iránti érdeklődés felkeltésére legalkalmasabbak maguk a művek. Semmiféle propaganda nem kelhet versenyre az irodalmi színpadok élő és közvetlen szövegtolmácsolásával. Sok irodalmi est és matiné eredményessége mérhető már azon is, hogy a bemutatott írók, költők kötetei gyorsabban fogynak. Az új magyar próza mindinkább megáll a lábán, ám, a versnek — különösen a még kevésbé ismert költőknek — szükségük van a színpadok visszhangteremtő közreműködésére. A színpadok ennélfogva megsokszorozhatják az élő magyar költészet hatósugarát, újabb tíz- és tízezrek szórakoztató-nevelő élményévé tehetik a legigényesebb lírát. Amit ezért eddig tettek — nem kevés, de nem is elég. A szocialista költészet legjobb, népszerűsítésre legméltóbb darabjai még nem mindig és nem mindenütt szerepelnek megfelelő súllyal a készülő műsorokban. Az Irodalmi Színpad — perspektíváját tekintve — a munkás- és paraszthallgatók iskolán kívüli esztétikai nevelésének hatékony formája, s népművelő feladatát csak a nemzeti irodalom és a világirodalom klasszikusaira építve oldhatja meg. Nem volna azonban helyes, ha szem elől tévesztenék, hogy a klasz- szikusok megismerésének is egyik célja éppen a születő új művészet iránti fogékonyság erősítése. Nem teljesíti megfelelően hivatását az az együttes, amely nem juttatja megfelelő arányokban szóhoz ezt az új művészetet. A színpadok népművelő munkája nemcsak a közönségre hat. Minden együttes a kollektív kulturális munka műhelye. A jó közösség szakkör is, amelynek tagjai kutatnak, keresik a készülő műsorokba illő verseket, elbeszéléseket, s a legjobb dramaturgiai megoldásokat. A látókört tágító, ízlésfejlesztő stúdiómunka irodalomértő és -szerető közönséget nevel, olyan olvasókat érlel, akik valóban hasznos tanácsokkal, észrevételekkel segíthetik az írói munkát is. Az együttesektől színvonalat követelni helyes, túlzott követelményeket támasztani azonban nem hasznos. Az előbbi lendületet ad és bátorít, utóbbi bizonytalanná tesz és letör. Hibátlan szereplést nem csak a kezdő, hanem a gyakorlott, tapasztalt, öntevékeny előadótól sem várhatunk. Nem is az a mozgalom célja, hogy versenyre keljen a hivatásos sza- valókkal. Feladata az ízlésnevelés, az irodalmi és általában művészi élmények iránti érdeklődés és igény ébresztése, közreműködő és hallgatók látókörének szélesítése. Mindennek pedig egyre inkább megfelel. DERSI TAMÁS *
