Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

8 TOLNA MEGYEI NÉPtJSAG 1967. április 3. Hallott ugye a legekről: a legmagasabbakról, a legala­csonyabbakról, a legszélesebbről, a legkeskenyebbről... Hát én az utóbbi időben sok ilyen leg-gel találkoztam. Pontosab­ban olvastam egy könyvet, amiben minden leg megvan. Itt van például Mike Williams, amerikai fiatalember esete. Képzelje, ez a fiú még januárban, egy szeles, barát­ságtalan estén, úgy tizenegy óra tájban, aláállt a zuhany alá és hatvan órán keresztül ott állt, zuhogott a víz a nyakába. Persze tanúk jelenlétében, mert a rekordot csak így hitele­sítik. Szóval zuhogott a víz a nyakába. Amerikában. Es nem Szekszárdon, a fürdőben, ahol bizony közben kifogyott volna a melegvíz és akkor fuccs a világrekordnak. Ö volt a legtovább zuhanyozó a világon. Nem tudom, hogy mit ivott utána. Lehet, hogy a vjjjíg legdrágább borát. Tudja-e, a szerkesztő úr, hogy melyik a világ legdrágább bora? Tévedett. Nem a szekszárdi. Ez már csak azért is lehetetlen volna, mert előfordul, hogy a szekszárdi bor nem is bor. Illetve megvan benne minden: a víz, a cukor, csak egy hiányzik belőle néha — a szőlő. A világ legdrágább bora nem ilyen, az 1806-os évjáratú Chateau Lafite. Ebből egy-egy palackkal ezer franként ad­nak, amiért annyi krumplit lehetne kapni, hogy még. Az angyalát! A krumpliról jut eszembe. Paraguayban eszik a legtöbb krumpit. Évente háromszáz kilót egy-egy ember. Átlagosam Van, aki ennél többet, van, aki keveseb­bet. Clyan adatot nem találtam, hogy melyik országban eszik a legtöbb vöröshagymát. De jártam a szekszárdi pia­con és az a gyanúm, hogy mi, magyarok esszük a legtöbb vöröshagymát. Még itt sincs az új és máris elfogyasztottuk a régit. Nagy kár, hogy mégluilt Fath Ali perzsa sah. Amikor láttam, hogy mit produkált ez az ember annak idején, rög­tön arra gondoltam: AU, Ali ha most élnél, menten magyar díszpolgárrá válnál, sőt, eljöhetnél hozzánk tapasztalatcsere­átadásra is. De, hát nem él. Pedig ő volt az egyedüli ember, aki világrekordot állított fel gyerekekből. 1797 és 1832 között élt és uralkodott, de már 1822-ben 154 fiú- és 560 leány- gyermek boldog apjának mondhatta magát. E nagy számok is világosan mutatják, hogy Ali kísérle­tező kedvű ember volt. Ö nemcsak prédikált, mint Clinton Locy amerikai lel­kész aki 1955-ben kerek negyvennyolc órán keresztül tar­totta szóval a hívőket és több mint valószínű, ezután szüle­tett meg az ötlet két amerikai diák agyában, a zongoraszét­verés ötlete. Ez a két egyetemi hallgató négy perc és 51 másodperc alatt sikeresen és tökéletesen szétrombolt egy zongorát. Ezt a rekordot azóta sem sikerült megdönteni. De arra sem akadt még példa, amit Cecil Barham, angol férfiú művelt. Képzelje csak el a szerkesztő úr: ez az ember 1965 május 10-én Ipswickben két perc alatt 56 nyers tojást evett meg és ezzel megdöntötte a korábbi nyerstojás- evési világrekordot. E rekord láttán többen összepofozkodtak, de senkinek sem sikerült megdöntenie a pofozkodást mlálgrekordot, amit még 1931-ben két angol fiatalember állított fel. Hatvan órán át pofozták egymást. Tanúk jelenlétében. Az utolsó pofont egyszerre adták, hogy egyikük se sértődhessen meg. íme, itt a lehetőség. Ez a világrekord még megdöntetlen. Ha valakinek ez sem elég, versenyre kelhet más szá­mokban is. Es van esélye arra, hogy bekerüljön a „világ­csúcsok könyve” legújabb kiadásába. Még versenyre kelhet a cölöpülés világrekordjáért is. Mert ennek is van világ­rekordja. Egy tizenhét éves, amerikai lány összesen 211 na­pig és 9 óráig ült egy cölöp tetején, egy fészekben. De téved, az aki azt hiszi: minden világrekordot bele­tesznek ebbe a könyvbe. Nincs kategóriája például a bérházi pörlekedéseknek, pedig ebben még lehetett volna esélyünk. De nem kerülhet be egy angol diák világcsúcsa sem, pedig ez a fiatalember csodálatos dogot művel. Én is láttam, amint ott ült a szobájában és meredten nézett egy cse­resznyemagot. .. Azt mondják, így nézi már hónapok óta. El is hiszem, ö még nem tudja: hiába nézi akármeddig — ezt a világrekordot senki sem hitelesíti. Viszont Pandora McColm amerikai hölgy rekordja ott büszkélkedik majd a lexikonban. Ez a hölgy egymásután és különböző nevek alatt, tíz, mit sem sejtő amerikai katonával kötött házasságot. És csak olyanokkal, akiket rövid időn be­lül Vietnamba küídtek. Az élelmes asszony már több ízben kapott értesítést, amelyben közölték, férje sajnos elesett... Ilyenkor elment és felvette az elesett katonák özvegyeinek kijáró kártérítési. Szomoi~ú rekord. De sajnos ilyen is van. Ezzel búcsúzom. Tisztelettel: Vakmerő kitörés a pokolból Szökés a San Carlos börtönből Irta: P. Siblin A venezuelai dolgozó nép aka­ratából a kommunista hazafiak egy csoportját megválasztották a kongresszusba. Am a mentel­mi jog felrúgásával börtönbe vetették őket. Februárban há­rom kommunista vezető vak­merő módon megszökött a bör­tönből. Ennek a szökésnek a részleteiről számolunk be. Nyílás a padlón Azon az emlékezetes februári reggelen a caracasi San Carlo6 börtönben megkezdődött a szo­kásos ellenőrzés. A tiszti rang­ban lévő főfelügyelő, egy őrszol­gálatot teljesítő katona kíséreté­iben, pontosan hat órakor kezdte meg a szemlét. Megcsikordultak a cellaajtók, s a zseblámpa fé­nye éles pengeként hasított a sötétségbe. A nevükön szólított foglyok sorra jelentkeztek. A börtönőrök, miután meggyőződ­tek'róla, hogy a foglyok a he­lyükön vannak, — lassú léptek­kel a következő cellák felé vet­ték útjukat. Az egyik cella mé­lyéből női gangok válaszoltak: a börtön falai között honleányok is sínylődnek. Az épület legalsó szintjén lévő F—2 tömbre került a sor. Itt a Venezuelai Kommunista Párt három vezetőjét őrizték. — Pompeio Marquez! — Huillermo Garda Ponce! — Teodoro Petkov! — vissz­hangozta tompán a folyosó. Néma csend. A zseblámpa fé­nye végigpásztázta a cella falait: sehol senki. A tiszt az ágyakhoz rohant: érintetlenek. Az egyik ágy alatt négyzet alakú nyílás tátongott a padlón. Kétségtelen volt, hogy a foglyok megszöktek. Egy percig tartó tanácstalan­ság után riasztották az őrséget. A folyosókon csizmák dübörög­tek, parancsszavak pattogtak és az átkok özönét zúdították a szö­kevényekre. A szökevények A kommunisták vakmerő szö­kése Venezuela politikai életé­nek nagy szenzációja lett. A börtönőrök markából kisiklottak azok a harcosok, akiknek nevét országszerte jól ismerték. Pompeio Marquez nyolc éven át irányította a kommunista párt központi bizottságát Pérez Jime­nez diktatúrájának időszakában, ö foglalta el Jesus Faria főtitkár helyét, akit a titkosszolgálat el­fogott és börtönbe vetett. A rend­őrség hiába próbált Santos Jor- me (Marquez illegális neve) nyo. mába férkőzni, minden igyeke­zete hasztalannak bizonyult. Guillermo Garda Ponce nép­szerű tagja a Hazafias Juntának, amely 1958. januárjában fellází­totta a népet a diktatúra ellen. Teodoro Petkov bolgár emig­ráns családból származik, a KP egyik legtehetségesebb fiatal ve­zetője. Nagy bátorság és rettent­hetetlenség a jellemzője. 1963- ban letartóztatták, de megszö­kött. A börtönkórház hatodik emeletéről . nylonfonálból készült kötélen ereszkedett le. Mindhárman a Venezuelai Kommunista Párt Politikai Bi­zottságának tagjai. 1958-ban par­lamenti képviselővé választották őket. Ám a Betancourt-kormány, az alkotmányban kinyilatkozta­tott mentelmi jog ellenére, bör­tönbe vetette őket. Azóta a ve­nezuelai hatóságok politikai fog­lyokként kezelték őket. A ható­ságok hosszú éveken át nem mer­ték rászánni magukat a három kommunista ügyének kivizsgálá­sára, mert attól tartottak, hogy a per folyamán a venezuelai rendszer kerülne vád alá. A San Carlos börtön mindig hírhedt volt. Az erődben levő félszáz fogoly őrzésére egész helv/WApot tarta­nak válogatott katonákból és kü­lönböző fegyvernemek tisztjeiből. Csupán a belső őrség létszáma meghaladja a két századot. Az őrszolgálatra történt beosztás előtt minden katonát hathóna­pos kiképzésben részesítenek egy rendőriskolán. Magában az erőd­ben aztán őrmesterek és tisztek vezetésével tanítják meg őket a börtönőri szakma fogásaira. A kiképző tisztek mindegyike leg­alább három évig szolgált San Carlosban. A belső őrség kiegé­szítéseként a börtön környékén levő épületek háztetőin éjjel­nappal szolgálatot teljesítenek a legjobb lövészek közül kiválasz­tott katonák. A rendőrök állandó „vendégek” a közeli házakban: rendszeresen sorra járják a lakásokat, s ala­posan szemügyre vesznek min­dent. Ennek az ördögi rendszer­nek a kiagyalói biztosak voltak benne, hogy gépezetük kifogásta­lanul működik. Ezer kommunista a börtönökben Másként vélekedtek a venezue­lai kommunisták. Az utóbbi évek­ben a venezuelai kommunisták­nál senki sem tanulmányozta tü­zetesebben a rengeteg venezuelai börtön és koncentrációs tábor építését és berendezését. Hiszen a kommunisták ezrei járták meg ezeket a börtönöket. Jelenleg is körülbelül ezren sínylődnek a párt legjobb fiai közül a vene­zuelai börtönökben. Magában a San Carlos erődben tartják fog­va Gustavo és Eduardo Macha- dot, a Politikai Bizottság tagjait és más ismert venezuelai kom­munistákat. A párt vezetősége, az illegali­tás rendkívül nehéz viszonyai közepette, egy percre sem feled­kezik meg elvtársairól, a meg­torlások áldozatairól. A pártveze­tőség kezdeményezésére az or­szágban tömegméretű kampány indult a politikai foglyok sza­badon bocsátásáért, s ez a moz­galom Venezuela határain túl is nagy hullámokat vert. A helyi és a nemzetközi közvélemény nyomására a hatóságok kénytele­nek voltak szabadon bocsátani Jesus Faria főtitkárt és E. To- rezt, a PB. tagját. A szovjet nép adott nekik menedéket. A kommunista párt sohasem mondott le a bajba jutott har­costársak kiszabadításának egyéb útjairól. 1963 decemberében Ta- carigua-sziget koncentrációs tábo­rából négy fogoly szökött meg. A kommunista párt vezetősége, amint ez az annak idején közzé­tett nyilatkozatából kitűnik, nagy jelentőséget tulajdonított a San Carlos erődbe zárt foglyok ki­szabadításának. De hogyan lehet­ne ezt a feladatot végrehajtani? Simon úr... A börtön falától mindössze né­hány tízméternyire fekvő egyik kis kétemeletes házban letelepe­dett egy Simon nevű, viszonylag fiatal férfi. A Szíriái nemzetiségű Simon úr 1962-ben érkezett Venezuelá­ba (legalább is erről tanúskod­tak iratai, amelyek nem keltet­ték fel a rendőrség gyanúját). Az energikus, mindig jókedélyű ember csakhamar megnyerte a környék lakosságának rokonszen- vét. Bizonyos idő múltán a ház földszintjén egy kis szatócsüz­letet és garázst vásárolt. Simon úr gyakran elvitte autóján egy kis sétakocsikázásra a szomszé­dos gyermekeket, sohasem ta­gadta meg a betegek orvoshoz, szállítását, szívesen adott vevői­nek egyet-mást hitelbe is, bár a szatócsüzlet nem tűnt túlzottan virágzó vállalkozásnak. Ugyanúgy, mint a börtön köze­lében fekvő egyéb épületekben, Simon szatócsüzletében és gará­zsában is rendszeresen szemléket tartottak. A ház tetején egész nap látható volt az őr sziluettje. Simon azonban minden gyanún felül állt. A „San-Simon” szatócsüzletbe gyakran betértek a katonák. Itt kipihenhették laktanyai fáradal­maikat, kaptak hitelbe (soha meg nem adómra) egy-egy do­boz cigarettát és elbeszélgettek a vendégszerető házigazdával. A tisztek is bejáratosak voltak: azt remélték, hogy Simon, a maga népszerűsége folytán, jól tájé­koztathatja őket erről-arról. Az egyik tiszt, hogy megnyerje ma­gának, olyan engedélyt adott ne­ki, amely feljogosította rá, hogy a nap bármely szakában szaba­don járhasson-kelhessen a vá­rosban. Közben a föld alatt, a szatócs- üzlet és az erőd között megfe­szített munka folyt. Alagutat fúr­tak. A szakértők véleménye sze­rint az alagút elkészítéséhez leg­alább két és fél évre volt szük­ség. Maga az alagút a garázsból indult ki, majd az utca és az erőd alatt áthaladva, hatvan mé­teres szakaszon azzal a céllal készült, hogy elérje Marquez és társainak celláját. A beomlás el­kerülése végett több mint három méter mélyen kellett ásni. A föld alatti járatnak körülbelül egyharmadát a bányatechnika szabályai szerint gondosan alá­dúcolták. A földet bőrzsákokban szállították ki: a szemlék során egy maroknyi földtörmelék is az akció összeomlásával és a rész­vevők elkerülhetetlen pusztulásá­val járt volna. De hogyan lehet a föld alatti vágatot pontosan a cella alá ki­hajtani? Az építők kétszer is el­vétették az irányt. Még nehezebb volt zajtalanul átvágni a cella több mint nyolc, centiméter vas­tag cement alapját. S ezt köz­vetlenül a szökés előtt kellett végrehajtani. A feladatot a kö­vetkezőképpen oldották meg: ké- ■ zifúróval belefúrtak a cement alapzatba, de nem fúrták át az egész nyolc centiméteres réteget teljes vastagságban, hanem csak bemetszettek egy négyzet alakú nyílást. Egy a négyzetet aztán a szökés pillanatában hidraulikus emelővel nyomták fel. A többi már mindössze néhány perc műve volt: a három fogoly leereszkedett a sötét alagútba és négykézláb, majdnem kúszva elérte a garázst. Itt aztán nyo­muk veszett. Az illegalitás még nem szabadság Három nap múlva Simon el­hagyott gépkocsiját megtalálták a főváros határában. Úgy látszik, a tulajdonosnak, aki a szökevé­nyekkel együtt azon 1 az éjszakán eltűnt, többé már nem volt szük­sége a kocsira. A rendőri szol­gálatok (Venezuelában több ilyen szolgálat működik) és a katonai titkosszolgálat a szó szoros ér­telmében fenekestől felforgatta a környékbeli házakat, átkutatta az utakon közlekedő autókat és százszámra tartóztatta le az em­bereket, mégsem tudott a szöke­vények nyomára bukkanni. A venezuelai kommunisták és a világ legkülönbözőbb országai­ban élő barátaik öröme határta­lan. A párt vezetésébe — hála a ma még ismeretlen hősök bátor­ságának és helytállásának — visszatért a három kiemelkedő harcos, akit nem tört meg a ne­héz rabság. Az illegalitás még nem sza­badság. Hosszú, kemény harcot kell még vívni a valóban szabad Venezueláért. S ez a harc a párt­jukhoz és népükhöz' hűséges, az igaz ügyért élő és szenvedő bá­tor emberek győzelmével fog véget érni. Ilyen emberek a ve­nezuelai kommunisták.

Next

/
Thumbnails
Contents