Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

Alex La Gum: A RAZZIA — Charly! Zörgetnek! Charles Pauls lassan ébrede­zett, nehezen tépve ki magát bódult álmából, amely — nem számítva a látomásokat — édes volt, mint a szirup. Az ajtón dühösen dörömböl­tek, s Charles érezte, hogy a viskó minden egyes ütésnél megremeg. Szemei nehezen nyíl­tak fel, mint a redőny a szét­vert sarokvason. Valaki bekiáltott az utcáról: — Hé, nyissátok ki! Vagy szétverjük az ajtót! Charly felült az ágyon. — Hagyjátok abba! Rögtön nyitom! Frida rémülten suttogta: — Mi lehet ez, Charly? — A törvény — morogta ő. — Ismét ez az átkozott razzia... — majd 'hozzátette: — Ne nyug­talankodj. Semmit sem követ­tünk el. A kunyhó ismét megremegett az ütésektől, és Charly még egyszer felkiáltott: — Jövök már! Ne dörömböl­jetek! A szoba elülső részében, a függöny mögött rémülten fel­sírtak a gyerekek. Charly a sö­tétben kitapogatta a nadrágját, csendesen szitkozódott. Felesége gyufa után kutatott. Feltobbant a láng és Charly a táncoló fény mögött rámosolygott Fridára: — Minden rendben lesz. Te csak figyelj a gyerekekre! Az öklck megint döngetni kezdték az ajtót, mire Frida lej­jebb csavarta a lámpabelet, s megpróbálta elcsitítani a .ré­mülten síró gyermekeket. Charly mezítláb az ajtóhoz ment, s elfordította a kulcsot. Az ajtó, anélkül, hogy hozzáért volna, élesen kivágódott. Egyen­ruhás alakok tódultak be a szobába. Charly önkéntelenül hátralépett. Egy pillanatra zseb­lámpa fénye vágott a szemébe, aztán kialudt. A csoportban négy rendőr volt: egy fehér hadnagy, és há­rom afrikai. A hadnagy ráné­zett Charles Paulsra és így szólt: — ő az. Hol van a dagga?* Charly állta a tekintetét: — Itt nincs dagga. Mi tisztes­séges emberek vagyunk! A hadnagy elvigyorodoitt és lassan körülnézett. Alacsony, kö­vér emberke volt, sűrű, fehér szemöldökkel, amelyek beszéd közben fel-alá ugráltak. Kicsi, keskeny szája késsel ejtett, vér- telen sebként húzódott tégla­színű arcán, melyet mint va­lami geográfiai térképet, apró ráncok szántottak keresztül-ka- sul. Szürke, mélyen ülő szemei ide-oda kutattak. Mögötte csüggedt, bárgyú arc­kifejezéssel állt a három sötét bőrű rendőr. A hadnagy tekintete Fridán állapodott meg. Az asszony ön­kéntelen összébb húzta magán a hálóinget. — Kellemes ilyenkor az ágy­ban henteregni, mi? Én meg mászkálhatok kint az esőben. — Charlyt kérdezte: — Mi a neved? — Charles Pauls, — Hát a tiéd? — fordult az­tán Fridához, miközben majd felfalta apró, szürke, kifejezés­telen szemeivel. Frida rémülten nyelt egyet, aztán halkan, szag­gatottan mondta a nevét. A hadnagy tovább vigyorgott: — Na igen. Tisztességes em­berek. —' Kacagott. A szája ki­nyílt és a torkából a kotkodá- csolás és fuldoklás furcsa keve­réke tört élő. Aztán hirtelen be­csukta a száját. Gyűlölködve né­zett Fridára: nek és kilépett az esőis sötétség- — Igen, gonosz vagyok, be. Azok hárman szó nélkül kö- — Fogadok, hogy te is kom- vették. munista felforgató vagy. Valahol az utcán az eső mo- Charly még egyszer a szeme noton pergésén túl hangos em- közé vigyorgott, s tekintetével béri beszéd hallatszott, ajtók a rendőr kézmozdulatát figyel- csapódtak; egyre élesebbé vál- te. Az lecsatolta a bilincset és tak a külvilág zajai. elfordította a fejét, hogy valakit Charly hirtelen előkotortá ba- segítségül hívjon. Charly hiríe- kancsát, felhúzta. len álion vágta. — Hová készülsz? — kiáltotta rémülten Frida. Súlyos, kemény ütés volt, — Megyek, megnézem, mi melybe Charly egész testével be­történik odakint. lefeküdt. A rendőr lábai elvál­— Ne menj Charly! Ba*od es- tak a földtől és tompa csatta­het. Charly toppantott a lábával, nással egé$z hosszában hanyatt­vágódott, bele a sárba. Charly hogy meggyőződjék róla, rend- futni kezdett, átugorva a rend­ben vannak-e a bakancsai, az­tán csendesen válaszolt: őrt. A sötétség felé rohant. A rendőr ordított, s kiáltását egész Részlet a dél-afrikai szerző „Es a kötél háromszorosan sodrott'* című könyvéből, amely a hazájá­ban uralkodó apartheid gyűlöletes módszereit leplezi le. te — Mit bámulsz rajtam, suvickos képű szajha? Megigazította vizes tányér­sapkáját, fejével intett kísérői- * kábítószer — Csak körülnézek. Látni kórus kapta fel. A sárban csúsz. akarom, mint csinálnak a mi- kálva pillanatok alatt óssze- einkkel. — Felvette sárga viasz- futottak a rendőrök. Charly ci- kosvászon esőköpenyét, s meg- uazva futott, mint az üldözött nyugtatóan rámosolygott: — vad. Az egyik rendőr előrántot­Meglátod, minden rendben lesz. *-a Pisztolyát és lőtt. A lövés bá­Az utcán élesen világított né- Syadtan, tompán hangzott az eső hány teherautó fényszórója, monoton zajában, s a pisztoly Eszeveszetten csaholtak a ku- iúnsja egy pillanatra áttörte a tyák. s az áradatként lezúduló reflektorok fényét. A visszhang eső függönyén át innen is, on- körbefutott s lassan halt él, va- nan is emberi figurák bukkan- tóhol a kunyhók között. tak elő. r _ De Charly már eltűnt a tele­A rendőrség összeszedett ne- pülést körülvevő dzsungelben hány afrikait, akik csoportba ve- oldalt kanyarodott, félkört írt rődve, a hidegtől és esőtől remeg- le, majd átmászva egy alacsony ve álldogáltak a fénykévében, vaskerítésen, hétrét görnyedve Szortírozták és különböző teher- ment tovább. Tudta, ha fut autókba taszigálták őket. előbb, vagy utóbb a telepet át­Egy afrikai kijött a kunyhó- kutató rendőrökbe ütközik. Le- jából és a kapuból nézegette, ült egy agyaghalomra, hogy ki­mi történik. Köpenye alól ki- csit kipihenje magát. Gondolko- ]átszőtt a pizsamája. Zseblámpa zott. Csodaszép ütés volt élete fénye hullott rá, s a rendőrök legsikerültebb ütése. Hirtelen egy pillanat alatt körülvették- nevetni kezdett. Hangtalanul ka­— Hol az igazolványod, kaf- cagott, de úgy, hogy teste ráz­fer- ködott a sárga viaszkosvászon — A házban, a kabátom zse- köpeny alatt. bében. Messze volt és nem láthatta. — Mindig magadnál kell hor- hogy a rendőrök a reflektorok dánod. Hol van? fénykörébe bátyját, Ronaldot ve­— Rögtön kihozom, bent van zeták be... a házban. Fordította: PUSKÁS TAMÁS — Egyszóval nincs igazolvá­nyod, mi? Na gyerünk! — Hallgasson meg, miszter, a házban van. A rendőrök se szó, se beszéd az úf közepén didergő csoport­hoz lökték. Az afrikaiak csoportja türel­mesen várta a zuhogó esőben, mikor ültetik őket a kocsikba. Sokan azért kerültek ide, mert nem tartottak maguknál igazol­ványt, másoknak nem volt rend­ben a papírjuk, s most valami­lyen pecsét hiánya miatt borult fel az életük, egyesek pedig a házkutatásnak szegültek ellen. Az eső még mindig esett, de már nem olyan erősen. Charles Pauls a félhomályban álldogált, a reflektorok fénycsóváján kí­vül és az eseményeket figyelte. Az esővíz kis patakokban csor­dogált le köpenyéről, sapkájáról pedig a nyakába csepegett. A rendőrök számolták az össze­szedetteket, kocsikra rakták őket, kiabáltak, zseblámpáikkal hadonásztak, gumibotjaikat len­gették. Charlyra hirtelen élesen rá­szólt valaki: — Hát te mit álldogálsz itt? Charly a hang irányába for­dult és égy rendőrt pillantott meg. — Mit keresel itt, fickó? — csattant még egyszer a kérdés. — Csak nézelődök — felelte Charly és gúnyosan vigyorgott a rendőrre. — Na szedd a lábad és eredj haza. Egy-kettő! Valami forrni kezdett Charly lelkében, de azért nyugodt han­gom válaszolt: — Miért? Amikor a tieidet börtönbe viszik, neked talán nem szabad megnézned? — Ah, ah, — mondta a rend­őr és bajusza fel-alá mozgott. — Gonosz vagy, mi? — Az övén hordott bilincs felé nyúlt. Charly hangja keményen csen­gett: 1888-ban napi tíz-tizenkét órát sőt még ennél is többet dolgoz­tak a munkások szerte a világon. Az Amerikai Munkásszövetség 1888 decemberében a Missouri államban lévő Saint Lauis vá­rosában határozatban követelte a napi nyolcórás munkaidő tör­vénybe iktatását. Kitűzték a munkásság jogos követelése nyil­vánosságra hozatalának időpont­ját is: eszerint 1890 május else­jén követelik először a nyolcórás munkanapot. Párizsból jelentik Egy esztendővel később 1889- ben, a munkásság Párizsba küld­te képviselőit a világ minden ré­széből a II. Intemacionálé ülé­sére. Itt mondták ki: „Egyszerre minden országban és városban, egy és ugyanazon a napon a munkásság tüntetni fog a nyolcórás munkanapért, a gyermek- és nőmunka védelmé­ért, az éjjeli munka eltiltásáért és egy.éb követeléseiért”. S jóváhagyták az időpontot. A munkástüntetés napja az lett, amit Saint Louis-ban elhatároz­tak: 1890 május elseje. A magyar reakció megrettent a nemzetközi munkásosztály kö­vetelésétől. Beadványt szövegez- tek a magyar királyi belügymi­niszterhez. Benne ez állt többek között: „A nyolcórás munkanap ellen­kezik a szabadságjogokkal...” A belügyminiszter leirata alap­ján intézkedett a fővárosi rend­őrkapitány: „Budapesten tilos közös nagy ünnepélyt tartani! Tilos a vörös zászló!” Az első magyar május elseje A szigorú intézkedések ellené­re a főváros különböző kerüle­teiből indulók — mintegy hat­vanezer munkás és munkásnő — találkozott az Aréna előtti ré­ten. Fegyelmezetten, rendben folyt a felvonulás s a délutáni nagygyűlésen a szónokok hirdet­ték a párizsi kongresszus hatá­rozatát. Azt írja az Ethnographia című folyóirat az 1890. május elsejei budapesti felvonulásról: „Az újpesti gyártelepeken ki­vétel nélkül szünetelt a munka s így a menetben részt vett min­denki, aki Újpesten gyári mun­kával keresi a kenyerét. A Ju­tagyár munkásai és munkásnői nyitották meg a beláthatatlan hosszúságú menetet, utána vit­ték a vörös táblákat az ismert felirattal, mely nyolcórai munkát követel... A felvonulás után kinn, a Vá­rosligetben műsor is volt. A rög­tönzött színpadon Balassa Bálint és Csokonai Vitéz Mihály ver­sei szólaltak meg, mintegy Inté­sül és figyelmeztetésül”., A budapesti május elsejei fel­vonulással egyidejűleg hitet tet­tek a forradalmi ünnep mellett vidéki városaink is. Ünnepeltek Eger, Győr, Komárom, Kolozs­vár, Pécs, Pozsony, Sátoraljaúj­hely, Sopron, Szeged. Szombat­hely, Temesvár, Újvidék munká­sai és munkásnői. 1890 május elseje nem múlt el ártatlan munkások kiömlő vé­re nélkül. Provokátorok jelentek meg Rosicán, Szászkabányán, Bogsán és Aninán. Lövések dör­dültek el a békésen felvonuló dolgozókra, és halottak, sebesül­tek maradtak a földön. JOBBAGY KAROLY: Az eldobott villanólámpa Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek, rajta. El lehet dobni. Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit.,. Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogy kigyúlj, világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek: buta szolga. Könyörülj rajtam sors! Legyen igaz és megcáfolhatatlan villanólámpa életem. Egy évvel később Az első május elsejei munkás­felvonulás, annak eszméje meg­bolygatta az uralkodó osztályt. Megjelent Szapáry Gyula gróf, miniszterelnök rendelete: „Aki pedig május elsején nem dolgozik, az többé nem mehet vissza- a gyárba”. A miniszterelnök rendeletét ki­egészítette egy alispáni körlevél amelyben többek közt ez állt: „Ha gyülekezni, lázongani, tün­tetni merészelnek, a főszolgabí- rák a törvény szentségét a leg­erélyesebb rendszabályokkal biz­tosítsák!” Ilyen körülmények között tar­tották meg 1891 május elseje ün­nepét. A miniszterelnöki rende­let és az alispáni fenyegetés el­lenére tizenötezer munkás vonult fel a budapesti utcákon. A ha­talom is teljesítette ígéretét: más­nap tizenötezer dolgozót zártak ki a budapesti gyárakból. Sortűz Orosházán és másutt Nem maradt el a főváros mögött a vidék munkássága, agrárprole­tariátusa sem. A csendőrség Bé­késcsabán, Szénáson, Almáson a tüntetők közé lőtt. Orosházán volt a legkegyet­lenebb véres összeütközés a csendőrség és a földmunkások között. A Földmunkáskor helyi­ségére kitűzött „Szabadság, Egyen­lőség, Testvériség feliratú zász­lót a szolgabíró letépetté és hi­vatalába vitette. Két küldöttség ment a fehér színű zászlóért. A szolgabíró rájuk lövetett a csend­őrökkel — halottak, sebesültek vére ömlött az orosházi utca kö­veire. Háború előtt, Szegeden 1914 május elsején Szegeden, a rendőrség tilalma ellenére nagy tüntetés volt. A munkások gúny­dalokat énekelve támadták meg a kivezényelt rendőröket. Azt harsogta sok ezer szegedi mun­kás: Nem kell már király. Nem kell már király. Jobb lesz hogyha félre áll, Úgy ám, félre áll, Nem kell már király... A felvonuló munkásokat szét­verték ugyan a rendőrök, de egy mellékutcában újra gyülekeztek, s felcsendült a dal: De azért én maradok. Aki voltam, az vagyok! Mert legszebb a zászló, A mi zászlónk, a piros! RÉVÉSZ TI BOB

Next

/
Thumbnails
Contents