Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
f Rilke utókora Rainer Maria Rilke előbb szerzett világhírnevet hazáján kívül., mint elismerést odahaza. Ezt mintegy jelképezi életrajza is: szemre teljességgel nemzetközi embernek mutatja. A cseh Prágában születik, osztrák katona- tiszti családból, első nagy élménye Oroszország, ahová többször ellátogat; másik formáló élménye Párizs, éveket tölt ott Rodin mellett, s vissza-visszatér; fejlődésének „festői” szakaszát az északnémet homokpusztán, a worpswedei festőtelepen éli át, a Duinói Elégiák korszakát az Adria partján, Trieszt közelében, majd a francia—svájci Muzot-ban remetéskedik, s egy párizsi intermezzo után ott is hal meg, a Genfi-tó partján, a havasok lábánál, Montreux-ben, 1926-ban. A német irodalmi közvélemény sokáig széplelkű comtesse- ek költőjének minősítette; csakugyan, míg élt, főrangú úrhölgyek rajongták körül, s vetekedtek halála után a múzsa-rangért. A költőfejedelem az arisztokrata- nietzscheánus Stefan George volt, főpapilag fungált, wagneri díszletek közepette végezve ünnepélyes szertartásait, míg a feminin-impresszív Rilke híveinek köre kis szektára szorítkozott. De hamarosan fordult a kocka, Georgnak meg kellett érnie, hogy nietzschei eszméit véres kudarcba tapossa a történelem (1933-ban halt meg, emigráns sorban), Rilke költészete viszont akkor már elkezdte világhódító útját. Angol, francia, spanyol, olasz, szláv, magyar műfordító-költők igyekeztek, s igyekeznek azóta áthasonítani a Rilke-i líra bűvöletét a maguk nyelvére, s terjedelmes munkák méltatják jelentőségét. Most, halálának negyvenedik évfordulójára a németek is feleszméltek, az Insel Verlag többféle kiadásban, számos kötetben jelentette meg életművét, benne leveleit, melyek száma, mint hírlik, hatezerre rúg. Az évforduló és az összkiadás alkalmat nyújt némi eszmélkedésre, s talán revízióra is. Immár nem vitás, hogy lényegesen több volt konteszkák érzékeny poétájánál, sőt honfitársai, szokásuk szerint az ellenkező végletbe esve, a „világlélek” költőjét fedezik fel benne. Tudvalevő, hogy az irodalomtörténetek sok mindennek elnevezték már: a félelem, a halál, a szlá- vos miszticizmus, a gyermekül maradt lélek, a nagyvárosi civilizáció szörnyűségei költőjének, szentimentálisnak, romantikusnak, impresszionistának, szakaszokra osztották fejlődését a századvégi szecessziós új rokokó formaművészetétől az utosó évek eksztatikus látnokáig, ki angyalokkal társalog, — s mindez igaz többé, vagy kevésbé, de mindez a vizsgálódás, osztályozás, definíció, ki- és bemutatás együttvéve sem a teljes, az igazi Rilke, mint ahogy az élőlény szervezete több a szervek puszta összegénél. A mélyreható boncolás végül is darabokra analizálja azt, ami velejében élettani egység. Ebből az aspektusból kellene szemügyre venni, megközelíteni Rilke életművét, helyesebben őt magát. Mert bizonyos, hogy mihelyt az önkifejezés apparátusát, a Rilke-i „nyelvet” megteremti, attól fogva minden vers, próza, töredék és levél egy élettani folyamat szüleménye nála, illetve öntudatos kísérlet, hogy e folyamat lényegét megragadja és fölfedje. Az apparátussal könnyen végezhetünk; a kezdőt még csakugyan a szavak varázsa csábítja el (akár Babitsot), ám szakadatlan munkával mind jobban birtokába veszi, és ő varázsolja őket eszközeivé: a kifürkészhetetlenül gazdag szókincs, a meglepő és rabul ejtő finom ritmika, az utói nem érhető, csodaszerű rímek olyan természetes funkcióivá válnak a versnek, mint a testnek a lélegzés. Sőt. oly tökéletes anyaggá lesz a kimunkált nyelv, hogy akár el is hagyhatja a művészi forma külső kellékeit, az önkifejezés sikere és az esztétikai igény minden megnyilatkozásában ép marad. A pszichológus, a bölcselő, vagy akár az ábrázoló műfajok művelője, a lélek és élet mindenfajta búvárlója többé-kevésbé ismert fogalmakkal dolgozik, mintKÁLDI JÁNOS: Prológus Költő vagyok; a fűszálra is, mint az egész világra, nézek; — s mit tagadjam? — olykor-olykor egy hangtalan porszem sorsa is megígérhet. Semmi sem közömbös. Az olajozatlan fogaskerék — bárhol! — síró, konok fájásával bennem csikorog; s úgy hordozom a szélverte mindenséget, mint az életet-jelentő szerelmet-. Az alkonyat sárga kapásai a szívem alatt énekelnek. MISZLAI GYÖRGY: Tavaszi kívánság Tavaszi szelek lengedeznek, tavaszi szél dudál fülembe. Szemeim a kék égbe vesznek, s szívem dobban nótás ütemre. Tavaszi szél vígy el magaddal a múlt virágos ünnepére. S zengjen fel újra a tavaszdal; frissüljön meg vén szívem vére. Te megif jító nagy varázsló jöjj el hozzám még utoljára. És meleg szemed, a parázsló csak még egyszer lobbant son lángra!... egy szakmai nyelven beszél, — Rilkénél ilyesminek híre sincs. Mindaz, ami összegében a „nyelvét” teszi, az alkotó szervezetnek életformájává alakul át, több mint műszer, avagy apparátus: újszerű és sajátos eljárás, mély alkalmazásakor egyazon aktusban önvizsgáló kísérlet és eredmény. Ezért fonódik össze vers regény, tanulmány, jegyzet, levél életművében, közös biológiai egységbe, s ezért mondhatta maga, hogy „a vers nem érzelem, mint az emberek gondolják, hanem tapasztalat”. Félelem, szenvedés, halál, gyermeki ámulat, öröm, szerelmek, emberek, dolgok tájak, mind csupán alkalmak Rilkének az öntapasztalásra, hatásaik nyomán. E vizsgálódások olykor a csupasz testi folyamatokig érnek, a meztelen idegzet rezzenéseihez, de belőlük erednek azok a hirtelen lírai megvilágosodások, nem sejtett fölfedezések, sohasem hallott szavak, rímek, ritmusok varázslatos láncba fogva, amiket a Rilke-i költészet egyszeri, mással össze nem hasonlítható szépségeinek érzünk. Kísérletezés, tapasztalás, önvizsgálat: e műszavak messze terelnek a költői munka megszokott fogalomkörétől és terepétől; itt kutatómunka folyik, mely az egzisztencia mélyrétegeibe hatol, s amit ott földerít és napfényre hoz, egyetemes emberi igazság és érték. Az érzelemjáték, a hangulathullámzás, az impresszív eszmetársulások, s minden oldódás nybmon követése eltérítené tőle, mint a tudós pszichológust, vagy bölcselőt; puritán becsületesség, kíméletlen őszinteség, kemény fegyelem és bátorság, sőt önfeláldozás szükséges hozzá, s ezek Rilke alkotó egyéniségének igazi, ! tevékeny karaktertisztikumai, melyeknek erejével a halál,, a szenvedés, a rémület, sőt az ámulat, az öröm, a szerelem, a gyönyör indulatait legyőzi, s fö- lébük kerekedik azáltal, hogy hiánytalanul kifejezd őket. A varázslat abban rejlik, hogy mindezt nem a lélekbúvárló, vagy eszmealkotó tudományok eszközeivel végzi el és nyelvén mondja ki, hanem oly apparátussal, mely minden ízében művészi, s oly nyelven mely köznapinak szánt prózájában is költői marad: líra csapódik ki benne. Ez az, arrtí Rilke alakját és művét unikummá teszi az irodalom történetében. VÁRKONYI NÁNDOR KASSAI FERENC: SZABADSÁG Mindennapi kenyeremmé lettél, aki áradó könnyű vetés voltál, hajadban harmat hűse lengett. Mindennapi italommá lettél, aki a mámor maga voltál, áttetsző kristály-mozdulataidból szomjasan kortyoltam nevedet. Reám derültél friss fehér kenyérként, háromszázhatvanöt karéjra szeli az év pengéje mosolyod. Reám derültél forrás-enyheségként, ki vízesésként hulltál rám zuhogva, arcod az éj fekete csermelyében állandó csillagképre változott. Ki megváltásként felragyogtál, és új időnek voltál kezdete, felfoghatóvá lettél, mint a tér. Távoli kéklö csúcsokat mutattál, hol együtt lakik felhő, hegy, zene, s hozzám lettél nagyon hasonlatos, kihez magamtól menekültem én. A sejtjeimben lettél otthonos, anyag ölében csillag és csoda, ha megszoknálak, legyél idegen! A csillagok közt ilyen otthonos, akinek te lettél az otthona. Ha elvágyódnék, légy maga a vágy, atomjaim közt vérző végtelen! Anatol Potenkovskij: Havonta ötször jött ki lakásomra a telefonközponttól a szerelő, hogy megvizsgálja készülékemet. Helyreállította az összeköttetést. Közölte, hogy minden rendben van. Nagyon örültem szavainak, végre újból jól működik a készülékem. Ám a következő napokban, ugyanabban az órában a jól ismert hang újból felébresztett. Mintha semmi sem történt volna. —■ Korynt szövetkezet? — Nem! — Bocsánatért esedezem — restellkedett —, újabb téves kapcsolás történt. — Csekélység — válaszoltam. — Hozzászoktam, nem tesz semmit. , Megpróbáltam újból elaludni. Eredménytelenül. Aß udvarias ember ismételten is ismételten felhívott, hogy azután illedelmesen bocsánatot kérjen. Tanácstalanságomban egy hónap múlva barátom segítségét kértem. Javasolt is egy szerelőt. — Nem lesz olcsó mulatság. Rendkívül tehetséges, meg kell hát fizetni. A technika minden csínját-bínját ismeri. Arany kezei vannak, okos feje. Remek fickó és ráadásul rokonszenves is. Erről majd magad is meggyőződhetsz. Délután jelentkezett a szerelő. — Hány órakor szokták megzavarni? — 8-kor. — 7.30-kor önnél leszek —. ígérte. Pontosan érkezett, a készülék közelében leült és reggelizni ioezdett. Zsebkésével kolbászt szeletelt vastagon, és néhány kortynyi italt nyelt le az üvegtermoszból. Nyolckor csengett a telefon, A szerelő lenyelte a kolbász maradékát, felemelte a hallgatót és higgadtan a füléhez emelte. — Nem! — kiáltotta. — Nem a Korynt szövetkezet, hanem magánlakás. És ne merészelj még egyszer hívni, te nyomorult! Most pedig takarodj! — Villámokat szórt szemeivel és <t hallgatót a villára helyezte. Ettől kezdve nyugodtan és mélyen alhatom, lassanként elfelejtem a zavarásokat. A szerelő valóban rendkívül tehetségesnek bizonyult. Fordította: GÉMES MIKLÓS SZILY GÉZA; Tusrajz
