Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-23 / 95. szám

A lengyeli könyvtár és alapítója Fényképei dús harcsabajuszú, kopasz öregemberként őrzik arc­mását. Megjelenése cseppet sem lehetett arisztokratikus, inkább egy kiérdemesült agronómusra, vagy nyugdíjas postamesterre emlékeztetett. Pedig arisztokrata volt a javából, a .kevesek egyi­a nem­koaású ,történet]i könyvtáram a hozzáértőknek tudományos kutatásra és gyönyörködtetésre ke'* akiknek”^az” utókor*' iogeál szf>,S;iiha.s.son. a könyvtár fenn bocsáthatja meg származását. A maradását biztosítandó” - gróf Széchenyiek, a báró Wesse­lényik, Eötvösök és az ugyan- . ... . ... , , , , csak gróf Mikes Kelemenekhez «*.. fel?ze,r. kötete gyűjteményt lenne probaasatasoka végezni hasonló arisztokraták táborába kulon kezehk- elidegenít- *--------- -..........“*■ h etetlen es egyetlen darabjat desúr tette lehetővé. Akkori nagybirtokostól szokatlan mó­don, 1881-ben Wosinszkyvel együtt kocsizott, amikor a tudós pap felhívta figyelmét, hogy a zetnek adományozta. A felbecsül- Törökvágásnak és Csonthegynek hetetlen értékű, több mint hét nevezett határrészen érdemes tartozott. Azzal a különbséggel, hogy míg az 1925. évi XIX. tör- _ .... ... „ , vény nem tette ismertté nevét, gyűjtőköréhez tartózó müvek uj csak egy nagyon szűk kör tisz- fogalomként apponyiana né­Fnnek a körnek azonban ven ismeretesek a konyvtártudo- Ennek a körnek azonban mány szótárában Az öreg gróf telte. Budapesten éppúgy voltak tag­jai, mint Becsben, Párizsban, vagy Londonban. Gróf Apponyi Sándor, valósá­gos belső titkos tanácsos, csá­szári és királyi kamarás, királyi tárnokmester és aranygyapjas vitéz már több mint negyven esztendeje halott. Büszke címei ma mosolyt fakasztanak, emlé­két azonban olyan ajándék őrzi, melyhez foghatót alapítása óta senki nem adott a Nemzeti Mú­zeumnak. Apponyi huszonöt holdnyi erde­jét vágatta ki és ennek helyén Wosinszky őskori lakótelepet tárt fel, a zsinórdíszes kerámiái­ról világhírűvé lett, és a törté­nelemtudományban a „lengyeli kultúra” népeként emlegetett okoskodott. Könyv- emberek otthonát. Az itt talált, része sok ezer lelettel vetette meg Ap­ponyi Sándor és Wosinszky Mór a mai, szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum alapját. Apponyi még olvasta az 1925. április 7-én kihirdetett és az ő PÁLOS ROZII A: Holdsütésben Csak azt tudom: bezárt vagyok, mint tengerek álma a sóban. Ringat e benső végtelen, végem felé. Odakinn éj van. A holdsütésben vetkezem a mozdulatlan némaságnak. Kezembe hajtom arcomat, emlékezem és újra látlak. A tejszínű tájból kinő ifjú tested diófa szobra. Mily élethű vagy kedvesem. Függönyt eresztek ablakomra. egyébként jól tárának Pestre került valóban fennmaradt, míg a Lengyelben őrzött, hatezer kö­tetes családi könyvtár a háborút követő zűrzavaros idők áldozata lett. Apponyi Sándor azonban nem- érdemeit a magyar jogalkotásba csak ezzel az alapítványával ér­demelte meg, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni nevét. Nél­küle nem lenne szekszárdi mú­zeum sem. Wosinszky Mór éle­tének ismertetésénél lapunkban belefoglaló törvény szövegét. Tizenegy nappal később halt meg. Hosszúra nyúlt életének nyolcvanegy évéből hatvanhetet könyvgyűjtétjsel. tudományos A leneveli kincsek említettük már, hogy világhírre munkával töltött. jutott ásatásait a lengyeli föl- C ORDAS IVÁN A 175 éves Marseillaise 1792. április 24-én Strasbourg polgármester vacsoráján jelen volt az egyik utászszázad pa­rancsnoka, Claude Joseph Rouget de L’lsle mérnökkapitány is, s hallgatta a forradalom eszméjét üdvözlő ‘lelkes pohárköszöntőket. Késő este a polgármester egy sarokba vonta Rouget de L’lsle kapitányt, s ismerve költői és zeneszerzői hajlamait, arra kér­te, írjon egy lelkesítő dalt, mely- lyel fegyverbe szólíthatják a né­1858-'ban egy dúsgazdag ma­gyar diplomata tizennégy éves fia, a londoni antikváriumokat búvá, potom két shillingért megvásárolt egy XV, században megjelent kötetet. A könyv Laskái Osvát 1498-ban kiadott Giga salutis-a volt, melyet a maga idején nem kisebb ember tartott említésre érdemesnek, mint Rabelais. Az alig kamasz Apponyi Sándort ekkor még csak a rokonsága emlegette ar­ról, a grófi csemetéknél felet­tébb ritka tulajdonságáról, hogy minden szabad percét régi köny­vek közt tölti. „Már serdülő korom óta köny­vek szerzésének és bírásának csodálatos vágya élt bennem” — írta később. v I Könyvgyűjtésének körét a le­hető legszerencsésebben válasz­totta meg. A XV és XVIII. század közt magyar szerzőktől külföldön; idegen nyelven meg­jelent műveket gyűjtötte és ugyanebből a korból a külföldi magyar vonatkozású nyomtatvá­nyokat, térképeket, metszeteket. Főleg az úgynevezett apró­nyomtatványok — röplapok, brossurák — gyűjtésével tett a hazai tudománynak felbecsül­hetetlen szolgálatot. Ehhez ugyanis semmilyen múzeumnak nincs megfelelő szervezete, és csak kevésnek van kellően bő­séges anyagi kerete. Apponyi harmincéves koráig diplomata volt, bejárta a nagy nyugati fővárosokat és példátlanul sze­rencsés kézzel kutatott. Gyűjte­ményét Lengyelbe vitette, ahová 1874-ben maga is végérvényesen hazaköltözött. 1868-ban Toddy Ferenc mu­tatta be az Akadémián Szláray Mihály két, elveszettnek hitt mű­vét. Apponyi felfedezése volt ez is, éppúgy, mint Thököly Imre és Zrínyi Ilona olajfestéses arc­képe, melyet az angliai Batb- ban talált meg, vagy az 1490-beli nürnbergi missale; Zsámboki Plautusának 1566. évi kiadása; Kapisztrán 1523-as kiadású élet­rajza és Appianusnak két évvel a mohácsi vész után készült Magyarország-térképe. Évtizedek során ezek mellett gyűjteményé­be került Janus Pannonius, Te­mesvári Pelbárt és Aeneus Sil- vius majdnem valamennyi ki­adása, százharminchárom — 1509 előtt megjelent — ősnyomtat­vány, száznál több törökkori né­met és olasz nyelvű röpirat, gazdag Zrínyi-irodalom, metsze­tek, utóbbiak közt a híres tö­rökverő, Thury György arcképe. A szekszárdi múzeum Mindezt, bibliográfiai és bib­liofil könyvtárával kiegészítve, Apponyi Sándor nem sokkal ha­lála előtt; „áthatva attól a kí­vánságtól, hogy magyar vonat­Jara Ribnikar: o o a a Én a nyitott ajtó egyik sarké- szöktem még az imádó tekintet nak dőlök, ő a másiknak. Az elől is. Táncoltam egyet-kettőt üdülő előtt. Kínos így állnom. az ideálommal; azt mondják Amint beljebb húzódom, szótla- ránk, hogy szép pár vagyunk; de nul követi mozdulatomat és ve- azért kisurrantam. Nincs bátor­lem szemközt helyezkedik el az 6ága utánam jönni. Nem fog ke- ajtóféifa közepén: arccal, tetted, resni. Azt rebesgetik, hpgy ío- mellel. combbal felém, alig kár- leségül fogom venni, nyüjtásnyi távolságra tőlem. Más a helyzet az üdülő diák­Fedvihetném az emeletre; a há- lányokkal. Ha egy tizennégy löszobák mind üresek. Nem éves nem táncol, mert megveti gyújtanék villanyt; süt a ho'd. a csörgést, nyugodtan elbagy- Kedvemre és végre! Hiszen ti- hatja a termet, sétálhat egyet a zennégy napja nézem őt nap holdas kertben, vagy egyszerűen mint nap: tudom, hogy guggol, felmehet és lefekhet. A mama hogy térdel a homokban, hogy nyilván azt hiszi, hogy a kislá- fekszik fekete fürdőtrikóban. Ki- nya rég alszik már. Nem is sej- sért a kíváncsiság: milyen lehet ti, hogy fél órája itt szemez ve- igazában. Úszkál, merül, ott lu- lem az ajtóban ez a kis ördög, bickol naponta körülöttem, el- Kísért Áll, és hallgat elkapja a talnamat arcomba Nézi a csillagos eget. hallgat- fröcsköl. beszór homokkal, me- ja az éjszakát. A komolysága — lyet a tenger fenekéről markol az támaszt félelmet a csontjaim- fel. Fontoskodik a maga mód- ban. Hogyan fejthetném meg? ján. Remek úszó. Stílusa mutat- Hogyan deríthetném fel azt ványszámba megy. Példaképpen hogy mit szólna, ha felvinném használom őt, ha úszni tanítom az üres hálóba... délután a fiúkat. Ma reggel Én harmincöt múltam; s tár­mélyre buktattam: lenyomtam a saságom úgy véli, sőt reméli, fejét s miután teljes erőmből hogy harminchat éves koromra elrugaszkodtam a válláról, eltűnt megnősülök. Választottam meg- a habokban. Percekig köröztem hatóan ragaszkodik hozzám. Azt fölötte a tajtékzó vízen, a mély- mondják, rajongásig szeret. Az séget mérlegelve a meredek imént eltökéltem magamban, sziklás part mentén, mert hirte- hogy nem szólalok meg, attól len mélyül a tenger. Nem lenne tartok, hogy megremegne a han- könnyű kimentenem, ha netán gom. No meg azért sem. hogy kihagyna a lélegzete a mélyben, gyötörjem ezt a kis ördögöt. Ha De úgy merülit fel, mint egy ő kibírja szótlanul, mért ne bír- angolna, megfenyegetett az ők- nám ki én is?! Csak azért sem lével, és kisiklott a partra. szólalok meg. Ha egyszer tizen­Ujra meg újra feTkísért ben- nét*' napja sündörög körülöttem, nem a kíváncsiság: milyen le- s most kiszökött utánam ebbe a hét a bőre... S ez dühít. tanútlan éjszakába — mondja Nem messze innen a mama az végül is mit akar. Nem én társaságommal szórakozik a játszhat untalanul csak azért, teremben. Nem kellene itt len- pin^r-ul fiatal! nem. Még úgy tetszhet, mintha ., Néma komolvsagaval sem megb&szélt randevúm volna ve- játszhat az ilyen harmatos fia­le. És mégis — egy órát vártam talság! __ ... . , itt tétlenül a csillagokig érő S időnként mégis en pillantok tücsökzenében. Úgy harsognak a kertre nyíló ajtó fele - hat- az apró kis hegedűsök, mintha a ha ki tolai jönni a mama. Nfm hajamban, a zsebeimben vonóz- szeretnem, ha bárki itt találna, nának. A teremből kiszüremlő ezzel a kis ördöggel az ajtóban, zene egyáltalán nem zavarja Azt hihetne, hogy azért hallga- ő'ket. Ma szokatlanul buzgók; ta- tunk úgy, mert sok mindent Ián a holdfény izgatja úgy őket. mondtunk mar egvmasnak... Az én ötletem volt ez a tánc- Meddig kísért még itt? Med- mulatság. Én is rendeztem. Mert dig hallgat ilyen konokul? Ha- a tanárok unatkoztak. Elvégre marosan véget ér a mulatság, azért pedagógusok, itt vannak Egy óra múlva feltétlenül. Nem persze az üdültetett fiúk. lányok várhatom meg, hogy itt éjjenek is. Táncolhat mindenki. Táncol vele. Nevetséges is lenne, nem- is. Én meg — mióta itt álldogá- csak gyanús, ha a mulatságról lók _ azzal mentegetőzöm ma- távozók, aludni férők úgy vonul- gamban. hogy nem bírtam to- nának el itt köztünk, mint va- váhb oá-'b-'1 - lami élő kapufélfák között. Azt zadtságtól áporodott levegőt. Ki- mégsem! De hogy tántorítsam el innen? Nem találnék rá magya­rázatot. Helytelen ilyen esetben az érvelés. A gyermek hamar megsértődik. Hálátlanság is len­ne részemről. Hiszen neki kö­szönhetem azt, hogy elviselhető volt ez az alkalmi nyaralásom... Választottam tekintete még az iskolapadokból kísér. Szinté csügg rajtam állhatatos hűségé­vel. Mint a vonatban is. amikor ide utaztunk. Meghatóan ragasz­kodik hozzám; minden étkezés­kor mellettem ül, illetve fenn­tartja számomra a helyet, noha igazában másutt kellene ülnöm, valahol az asztal végén, és nem a hallgatólagosan fenntartott fé­rőhelyen. Már a gyerekek is azt beszélne, hogy a menyasszonyom. Szegény vagyok, mint a templom egere. Ha elvenném, lenne laká­som. meg minden más, ami szükséges. Mert neki mindene megvan, ami az együttéléshez szükséges. Anyja ígéretet is tett már, hogy vejéül vállal. Megad­nának mindent. Tudom. Én viszont az életemet adnám ezért a kis ördögért. Magammal vinném egy elhagyott kis sziget­re. Nevelném, tanítanám, tor- násztatnám, tenyeremből etet­ném, vigyáznék rá, amíg fel nem nő az ölelésre. Meg sem érinte­ném. amíg meg nem érik a csók­ra. Akár tizennyolc éves koráig is megállnám. Beérném azzal, hogy gyönyörködhetek benne. Hogy hallgatnám a csacsogását. Upv érinteném, mint beteget az orvos, és ápolónő. Esküszöm, hogy megállnám. Akár vzen- nyolc éves koráig is. Nyújtózik egyet, és ásítást nyom el a tenyerével. De önfe­ledten, ha csak egy pillanatra is, megmutatta a fogait, a nyelvét, a torkát. Kölyökkutyák ásítanak így. S aztán így szólt: — Ej. de unalmas itt. Megyek és lefekszem. És elneveti magát. El is ment. Én meg állok’ itt az ajtóban. Meleg az éjszaka. Szinte gőzöl. Hajamban, mellem szőrzetében, de a zsebeimben is szólnak a tücskök. Tébolyítón. Dudás Kálmán fordítása — Jara Ribnikar, a fiatal szerb novella- és regényíró nemzedék jeles képviselője. Közvetlen hang, életteli levegő jellemzi — minden eddig megjelent művét. Eddigi ki­lenc könyve közül nem egyet for­dítottak le angolra, németre, cseb­re, lengyelre. Ez a novellája a TE c. kisregény és novellák kötetéből való. pet a zsarnokok ellen, a szabad­ságért. Már beköszöntött április 25-e első órája, mikor a kapitány el­búcsúzott a házigazdától, s haza­tért a Grand Rue 126. alatti szállására. Néhány perc múlva izgatottan vetette papírra az el­ső sorokat. Nemsokára készen állt az egész vers. Kopott hege­dűt emelt le a szekrény tetejé­ről, s égő szenvedély ességgel je- gyezgette a hangjegyeket. A dal hajnalra elkészült. Párizs utcáin Július folyamán Párizsba ér­keztek a vidéki önkéntesek fegy­veres alakulatai — az úgyneve­zett föderáltak. A Marseille-i ön­kéntesek 1792. július 30-án Pá­rizsba való bevonulásukkor Rou­get de L’lsle forradalmi dalát énekelték. Az induló, melyet a Marseille-i önkéntesekről Marseil- laise-nek neveztek el, a Tuilleriá- kat ostromló csapatok csatadala lett, két évtizeddel később a szo­cialisták himnusza és ma a Fran­cia Köztársaság nemzeti himnu­sza. A~ Marseillaise-t a híres f ran­cia zeneköltő, Berliez írta át nagyzenekarra és kettős karra. A szólamok szokásos megjelölé­se: szoprán, alt, tenor, basszus, stb. helyett ezt írta a partitúrá­ba: „Mindenki, akinek hangja) szíve és ereiben vér van!’’ A Marseillaise hazánkban A Marseillaise első magyar fordítója Verseghy Ferenc volt, Martinovics forradalmi mozgal­mának egyik résztvevője, aki „Marsziliai ének” címmel fordí­totta le az indulót. A magyar munkások minden alkalmat megragadtak, hogy éne­keljék a forradalmi indulót. Amikor például 1871-ben a bu­dapesti munkások kalapjaikon gyászszalaggal vonultak végig Budapest utcáin, hogy tüntesse­nek a levert Párizsi Kommün eszméinek halhatatlansága mel­lett, ajkukról zengett — a prole­tár nemzetköziséget hirdetve — a Marseillaise. Immortale Rouget de L’lsle 1836-ban, 76 éves korában hunyt el. Élete utolsó szakasza csupa szenvedés, nyomorgás volt. Megjárta az adó­sok börtönét. Elfelejtett, keserű öregemberré vált. A haldokló ágyát zokogó öregek vették kö­rül. Férfiak, akik vele együtt indultak 1792-ben Párizs városa ellen, hogy romba döntsék a ki­rályságot, s akik nem lettek hűt­lenek a Marseillaise dalosához. Utolsó szavai így hangzottak: „A világot megtanítottam énekelni, és most meghalok ...” Sírjára a nemzeti gárda kato­nái az elhunyt kedvencét, He- lichrysum (Gyopár)-virágot he­lyeztek el. A francia nép Immor­tale néven ismeri, ami annyit jelent: a halhatatlanság virága.„ í-s. -rJ /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents