Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-16 / 89. szám

1

r

r

KÁLDI JÁNOS:

Jegyzetféle

Jobban szeressétek az embert, mint az erdő-díszes hegyeket, jobban, mint a városok égig-nőtt palotáit, jobban, mint az alkonyat nagy, sárga dáliáját, mikor az elvirágzik;

ezerszer inkább tündöklő, ezüstszín gépeiteknél, jobban a szétfutó, új utaknál; öleljétek, hogy ne remegjen a magányban, mint őszi tarlón az árva zabszál.

Ne temethesse be az este csöndje, ha rászakad hegyomlásként darabokban, ne nézhessen rá a tükörből önmaga a szomorúságtól faragottan.

Nagyon vigyázzatok a szívére, hiszen az oly rövid-életű, könnyen elrontható jószág; öntözzétek szelídségből fakadt álmait, megannyi drága rózsát; hiszen ma még itt van, jót akar, talpal, dalol,

' haloványkék sálat vesz a kedvesének,

s mint egy parányi lenge égdarabkát, úgy lengeti azt felétek, de holnap már elnyeli a temetői föld, s itt a fasor alatt csak az a dal száll, amit — crre-.Hrtában — ő fütyölt..

GALAMBOSI LÁSZLÓ:

Krizantém

Ezüstszarvú gida leveledet nyúzza, hova vezet tőled a bogarak útja?

Hálót fűzögető póktól elbúcsúztál, parány madaraid — lepkéid — a kútnál isznak szárny-mellényük fehérét kibontva, testvéred rég halott, elégett a rózsa.

Kom a virágvásár, elment a pacsirta, nem szülte a világ gyászdalt-síró kínra.

Halottak virága, csonttalpak tipornak, fűbe dőlt árbocod nem tartja a Műdat. Ködzsindely borul rád, napjaid feketék, hernyószájú gazok gyökerek belepték. Hányszor simogattam fényed, mint anyámat, kinek ablakában kék bagoly a bánat. Tűztelek nagy kontyba, mikor nőt öleltem, szirombölcsőidben gyöngyöket neveltem. Voltál bársonyszoba, szél-ringatta fészek, méh énekelt benned, kancsóidtól részeg. Tövisekre buktál, napsiratva nézed a jajgató fákat, a méz-adó népet.

Apák, anyák sírján könnyeket felfogó, halottak szájából fagy ölébe rogyó borzas kristályvirág, angyalfej az éjben, énekeltem hozzád fáradtan, szegényen.

akartam, de leintett, s azt mondta: „ez azért az ablakért jár, amelyet most fogok betömi ’. Azután az esernyőjével betörte az ablakot.

— A bolondok házából szökött meg, akit üldözünk? — kérdezte az angol detektív. Valentin mester azonban csak a pincért figyelte.

— A Bullock utcán távoztak fejezte be a történetet a pincér — de olyan gyorsan, hogy már nem tudtam őket elkapni.

Mondanunk sem kell. hogy a három nyomozó pillanatok alatt a Bullock utcában termett. Időközben eléggé besötétedett. A kihalt utcában csak egyetlen helyiségből, egy kis cukorüzletből szűrődött ki fény. Valentin betért oda. A boltosné. amint meglátta a kék egyenruhát, megszólalt:

— A csomag miatt hiába jött, azt már feladtam. — Azután a rendőrfőnök csodálkozó arcát látva hozzátette: — Arról a csomagról beszélek, amit a papok hagytak itt

— Az Isten szerelmére! — szólt mohón Valentin — mesélje el pontosan, mi történt

— Nos — kezdte az asszony kissé vonakodva — félórával ezelőtt bejött két pap. Kis édességet vásároltak, aztán elmentek. A Hampstead-i rét felé tartottak, de az egyikük néhány perc múlva visszarohant és azt kérdezte, nem hagyott-e itt egy csomagot barna papírban. Mondtam, hogy semmit se láttam. Erre megkért, hogyha mégis előkerülne, adjam azonnal postára Átnyújtott egy kártyát a címmel és egy shillinget a költségekre. Már nem emlékszem pontosan, milyen cím volt, azt hiszem Westminster.

Alighogy elment, megtaláltam az említett csomagot, s rögtön postáztam.

— Mennyire van ide a Hamp- stead-i rét? — kérdezte Valentin szűkszavúan.

— Negyedóra. — ha jól kilépnek. Arra, egyenesen! — Valentin el sem búcsúzott, hanem intett kísérőinek, hogy kövessék, s futásnak eredt.

Az utca végében elébük tárult a rét. A félsötétségben két alakot láttak az elhagyatott helyen, egy magas papot és egy alacsonyát, akikben Valentin nemcsak a pincérek által leírt személyekre ismert rá, hanem csodálkozva fedezte fel, hogy azonosak a do- veri vonatban látott úti társaival is.

Minden logikusnak látszott: Valentin reggel a Scotland Yardnál hallotta, hogy bizonyos Es- sex-i papocska, Brown atya nevezetű, egy rendkívül értékes, zafirkövekkel kirakott keresztet visz a londoni kongresszusra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a kereszt azonos azzal, amit az utóbbi vendéglőben falatozó kerekképű pap oly büszkén emlegetett a pincérnek. S abban sem volt semmi meglepő, hogy valamiképpen Flaumbeau is hallott róla. s most megpróbálja megkaparintani. Mi sem természetesebb, hogy a ravasz Flambeau nyilván pórázon vezette idáig, az elhagyatott rétig a gyanútlan, jámbor papocskát.

Valentin és emberei halálos

csendben figyelték a két pap beszélgetését, amelyről a mester- detektív bosszúsan állapította meg, hoTv mindennapi, papok ?-Mrísos párbeszéd az. Már már azon töprengett^ hogy

Antológia 23 dunántúli költő verseiből

Antológiák mindig voltak, s úgy látszik, lesznek is. Virágok válogatása, csokorba gyűjtése és művészi elrendezése — a dallamos „anthologia” szónak ez az eredeti jelentése — a műfaj feltalálói, a hellénizmus görögjei óta izgalmas és minden ellenkező híreszteléssel szemben „hálás” feladat. Hálás elsősorban a szerkesztők, s a versélvező olvasók számára, mert az előbbieknek fölényes anyagismeretét és kombinálókészségét dicséri (már amikor dicséri), az utóbbiaknak pedig a szakértelemmel válogatott ínyencségek rafinált örömeit kínálja. Magukat a költőket már kevésbé lelkesíti a csokorba gyűjtés gyönyörűsége: ők jobb szeretnek

külön-külön pompázni. Hiszen abból élnek, hogy egyéniségek. S jaj nekik, ha éppen a kényszerszomszédság révén derül ki róluk, hogy nem azok. Hogy akár össze is téveszthetők másokkal, a kollégákkal. Akkor a megörökítésnek, az irodalomtörténeti rangra emelésnek ez a jól bevált módja és eszköze, az antológia, gyászos szolgálatot teljesít: merő jóakaratból tömegsírba temeti őket, a feltámadás minden reménye nélkül.

Az antológiák szerkesztésének ötlete éppen ezért mindig „felülről” vagy „kívülről” támad: a szakma határterületein élők — szerkesztők, lektorok, kiadók — határozzák el és ütik nyélbe bizonyos bevallott vagy be nem vallott szándékkal; az üzleti „eredményeket” célzó vállalkozásoktól az irodalomesztétikai szépségeket felső fokon nyújtó s közörömre születő kompozíciók magasságáig terjedhet a sor. Ebben az esetben a szerkesztői szándéka mindenki számára érthető és nyilvánvaló: szép verseket akart tetszetős rendbe sorozni, a maga és mások gyönyörűségére, s ezzel kész. Ha kedvezően fogadják munkáját, nincs szüksége külön magyarázatokra. Szerb Antal „Száz vers”-e az ilyen antológia ős- és mintaképe. Rendszerint azonban célok kitűzését is kívánják a szerkesztőktől: a puszta

gaval a két angolt. És különben is — fontolgatta magában — kereszt ellopásához miért kellene levesestányért a falhoz vágni. narancsnak nevezni az amerikai mogyorót, avagy előre kifizetni a később betört ablakot?

Ám mikor épp ideért gondolatban, megszólalt a magasabbik:

— Nos, ha már ilyen szépen, kettesben maradtunk és megvitattuk a vallási problémákat, akkor mast ide azzal a zafir- kereszttel. No, gyerünk! — A másik vonakodását látva, felnevetett. — Nem adod, mi? De csak azért, mert már úgyis nálam van. Csináltattam egv ugyanolyan csomagot, mint amilyenben te cipelted a keresztedet és kicseréltem. Erről a trükíkről biztosan nem hallottál.

— De hallottam — szólalt meg csendesen a kerekképű pap. — Egy bűnözőtől gyónás közben, s ezért Rögtön tudtam, mit kell tennem. Első perctől kezdve gyanús voltál nekem, ahogy megláttam a csuklódon a bilincs eltörölhetetlen nyomát. Láttam, amikor kicserélted á" csomagokat, azután én visszacseréltem és a cukorkaüzletben hagytam az igazit. De kénytelen voltam ravaszkodni: visszamentem az üzletbe és megkérdeztem, hagytam-e ott valamilyen csomagot, azután átadtam a barátom címét és megkértem a boltost, küldje el oda. ha a csomag előkerül. Tudtam jól, hogy nem hagytam ott semmit, de miközben érdeklődtem, ügyesen odacsúsztattam a pultra. így bizonyára, annak rendje és módja szerint feladta a barátom címére. W estminsterbe.

— Nem hiszek neked — horesztétikai öröm szolgálata magában véve kevés és gyanús. Valami „magasabb” célnak is kell a vállalkozók szeme előtt lebegnie, s a szerkesztők minden időben elég találékonyak voltak ezeknek a céloknak felkutatásában és érvényesítésében.

A mi antológiánk azáltal különbözik a világ minden más hasonló gyűjteményétől, hogy a szokástól eltérőn nem célja van, hanem oka: ez az ok pedig, ahogy az antológia beköszöntőjének írója, Tüskés Tibor, félig ironikusan, félig komolyan jelenti, egyszerűen a költők lakásának hovatartozása — ha dunántúli, máris kezébe nyomják a belépőjegyet. Azazhogy mégsem egészen így fest a helyzet. Sem eszmeileg, sem gyakorlatilag. Hiszen a puszta lakáson, s a tájnak versben is hasznosítható, ismert szépségein kívül (melyeket a költői nemzedékek századok óta egymásnak hagyományoznak) még egyéb is kívántatik: embernek és országrésznek mélyebb, elemibb kapcsolata, bonyolult együttélése, mely közös ismertetőjegyekkel jelöli meg szépszavú hírhozóit, a költőket. De vajon a tehetség maga, s még inkább a tehetség magas foka minden esetben biztosítéka-e a mondott mélységes testi-lelki közösségnek? Vajon a Dunántúlon élő kitűnő költő egyszersmind tudatosan érző és értő polgára-e Pannóniának? S nem fejezi-e ki gyakran a „kisebb” költő meg- inditóbban szülőföldje iránti vonzalmát, mint a,,nagy”? S ha ez elvesz — ha ez sem fontos — mi marad akkor a dunántúliság- ból? Mi emeli égy kör. meghitt részeseivé éppen azokat, kiket a szerkesztők írónja erre méltónak ítélt? Hol az a közös égisz, mely alatt egyformán elfér kicsi és nagy, fiatal és öreg, tanár és paraszt, munkás és könyvtáros? Ha egyszer nem tündököl fel minden homlokon ama magas és megkülönböztető jel?

Hogy ez a szilárd elvek híján bizonytalankodó s a költészet realitásait elhanyagoló komponákant fel Flambeau. — A magadfajta máié papocska képes lenne ilyesmire? — A zsebéből előhúzott barna papírral ellátott csomagot bontogatta. Ólom és sok újságpapír került elő belőle. Éktelen haragra gerjedt, megragadta társát és ordított:

— Nem hiszek semmit a mesédből. Add ide a keresztet, mert egyedül vagyunk itt, s azt csinálok veled, amit akarok.

— Tévedsz — szólt a jámbor, kerek arcú Brown atya. — Itt a fa mögött rejtőzik korunk legügyesebb detektívje két angol kíséretében... Hogy kerültek ide, azt kérdezed? Én hoztam őket magammal. Mindenre vannak megfelelő módszerek. Legelőször téged is próbáknak vetettelek alá, nehogy tévedésből mégis egy valódi papot keverjek bajba. Tisztességes ember bizony botrányt csap. ha sót tesznek a kávéjába. S ha nem, akkor oka van rá, hogy' csendben maradjon. Nos, te csendben maradtál, s akkor sem szólták semmit, amikor az ebédünk árának háromszorosát kértem el • tőled, hogy fizessünk. Ez volt a próba, a többi meg arra kellett, hogy felhívjam magunkra a rendőrség figyelmét. Akármerre mentünk, igyekeztem valami olyasmit csinálni, hogy az emberek beszéljenek rólunk. Eközben foltot ejtettem a falon, betörtem egy ablakot, de megmentettem a kincset, amit rám bíztak...

Flambeau elismerően bólintott a fa mögül előlépő Valentin felé.

— Nem engem illet az elismerés — szólalt meg Valentin. — A jámborképű Brown aitya ravaszságban ezúttal, mindnyájunkon túltett

ló módszer micsoda képtelenségeket szül, arra éppen Tüskés Tibor — egyébként szellemes fordulatokban bővelkedő és cseppet sem szokványos — bevezetője a bizonyság: a mai dunántúli költészet két „klasszikusát”, nagyon helyesen, Illyésben és Weöresben jelöli meg, abban a két költőben, ki az antológiából — hiányzik. Holott Illyés, legalább az év egy részében, még Dunántúlon is lakik, tihanyi házában. Weöres Sándor viszont, ez igaz, már jó ideje budapesti illetőségű.

Az olvasó rossz érzéseit ezek után alig palástolhatja. Mi értelme van az ilyen mesterséges és bosszantóan külsőséges megkülönböztetéseknek? így kárpótolják talán a vidéken élő költőket egyébként hátrányos helyzetükért? összegyűjtik őket egy „dunántúli” antológiában, melyben egészen ők az urak, s melyből a lakásbejelentő ürügyén kizárhatják a pesti kollégákat, ha azok százszor dunántúliak is? Cut prodest — kinek használ ez? S ha már így döntött a kiadó — ő tudja, miért — vajon mivel magyarázható az a szűkkeblűség, mely a fiataloknak (nem akarunk kezdőket mondani) kereken megtiltja az antológiában való szereplést? Hol jár, merre tévelyeg a fiatal nemzedék, hogy látja apái földjét, azt a Dunántúlt, melyről Csokonaitól és Berzsenyitől kezdve annyian daloltak — nem derül ki az antológiából. Hallgatás a helyük. Éretlenek talán? A kötetben valóban helyét foglaló versekről azonban nem mindig mondható el. hogy átestek ezen a magas mércén. Továbbá: miféle balul értelmezett óvatosság, hűvös, csaknem közönyös tekintet magyarázza azt az enyhén szólva különös eljárást, mely folyóiratainkban is szerte dívik, hogy túlságosan gyakran dicsőül meg a középszer, s jó költőinknek is közepes termékeit emelik ki a valóban sikerültek rovására? Az irodalomban — tehát az antológiákban is—semmi sem olyan végzetes, mint a saját színvonaluk alá kényszerítettek fél-élete és reménytelen pislákolása; az a vigasztalan szürkeség és gyűlöletes egyhangúság, mely ily módon keletkezik, minden haladásnak és szabad kibontakozásnak a megölője.

Minthogy a szerkesztők mégiscsak költők közül válogattak, s a kiválasztott anyag, nagy részében. legalább egvszer átesett a múltban a szükséges rostán, a költők többnyire helytállnak magukért, s ebben a kötetben is megőrzik már kivívott rangjukat. Hangjuk, ha tompítottan is, kizeng az együttesből: — Arató Károly izgatott és intellektuális modernsége, Bárdosi Németh János kissé szomorkás, nyárutói derűje, Bertók László mélyről eredő, megindító nosztalgiája Bódás János férfias és paraszti realizmusa, Bodosi György helyi színekre érzékeny impresszionizmusa, Csányi László elégikus hangú, finom, halk zengésű meditációi, Cserhát József ön vallató becsületessége, Csorba Győző fegyelmezett és fáió küzdelme az élet és az elmúlás gyötrelmes valóságával, Csordás János széles ívelésű, felbuzgó emlékekből táplálkozó lírai áradása, Galam- bosi László örvénylő képzelete és hűsége, Kalász Márton bölcselő szenvedélye, Káldi János pontos és lírai társadalomlátása, Koncz István sötét mélységeket villámfénynél mutató bátorsága, Kulcsár János múltat és jelent szembesítő elszántsága, Lovász Pál öntörvényű és idillikus művészi világa, Makay Ida vergődése és lobogása, Cs. Nagy István okos és vidám lendülete, Pákolitz István törvényt alkotó és faggató konok- sága, Pál József szakadékokból feldörgő, hatalmas kiáltása, Pálos Rozita sugár- és szirom szer"; lénye, Pék Pál robbanó erejű ritmikáia, Takács Imre teremtő bizakodása és Takács Gyula hazát szólongató és építő embersége méltó az olvasó figyelmére és szeretetére.

Az ízléses kiállítású könyv a Jelenkor-Magvető gondozásában i jelent meg.

Fordította: Zilahi Judit 1 Rajnai László

talán hiába is rángatta ide ma-