Tolna Megyei Népújság, 1967. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-16 / 89. szám
1 l 8 TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 1961. április 16. Örömhír, szerkesztő úr! Beszéltem a cirkuszigazgatóval és ő megígérte, hogy egyszer Szekszárdira is eljön a társulatával. Ha betartja az ígéretét, feltétlenül nézze meg a műsort, mert ilyen még nem volt, ilyent még nem látott. Én végigizgultam az előadást, főleg amikor egy mellettem ülő így konferálta nekem a következő műsort: „Nem vétkezik, aki vetkezik. Legföllebb avval, ami utána következik,..” így, versben. Ekkor már megépítették a. ketrecet, amelybe bejött egy oroszlán, meg egy nő. Az oroszlán leült a sarokba, a nő fölállt egy dobogóra és vetkőzni kezdett. Sorra ledobott magáról mindent, mire az oroszlán megnyalta a száját, a férfiak tapsoltak, a nők az oroszlánt nézték, amint az nyalja a szája szélét és csalódottan távoztak: azt hitték, hogy a nő azért vetkőzik, mert az oroszlán öreg, nem tudja széttépni a ruháját... Szóval a férfinép elégedett volt, mint ahogy elégedett lehet Ágra indiai város csillagjósa is, akiről az a hír járja, hogy eddig minden jóslata bevált. El is mentem, felkerestem, nyilatkozatot is kértem tőle. — Harminc évvel ezelőtt egy újszülöttről azt mondtam: ragyogó karrier vár rá az állami szolgálatban. Igen magas pozíciót fog betölteni, kiemelkedik környezetéből. S mindenki, még a leggazdagabbak is, engedelmeskedni fognak keze intésének. — És így lett? — így bizony. Ebből a gyerekből közlekedési rendőr lett. Hát. ilyen egy csillag jós. Még arra is emlékszik, amit harminc évvel ezelőtt mondott, nem úgy, mint az a londoni pszichológus, aki előadást tartott az emlékezőtehetség fejlődéséről. Az első résszel nem is volt baj. De a szünetben valaki megtréfál- ta, eldugta az előadás másik részét és ekkor derült ki, hogy a professzor a második részt nem tudja megtartani, mert elfelejtette, hogy miről is akart beszélni. Viszont én nem felejtettem el a Hawaii szigeteken lakó Billy Li leányának a nevét. Igaz, hogy én sem tudtam volna a fejemben tartani azt a hosszú keresztnevet, amit ennek a leánynak adtak. Gondolkodtam is rajta: nem szeretnék annak az anyakönyvvezetőnek a helyében lenni, aki az esküvőn így szól majd a leendő feleségéhez: Akar-e ön tá Napuamohalaonaanekavehajvenonakuahaj- veanenavavakehoonkakehosalekealeaanainanamjakeoaoha- vajiikavanaoli feleségül menni.. Képzelje el a szerkesztő úr, ha az anyakönyvvezető véletlenül valami hibát vét a név kimondásában, micsoda szégyen lesz ez a jövendő asszonyra nézve, akinek az esküvőjét úgy össze hebehurgyáskodták, hogy még egy olyan anya- könyvvezetőt sem találtak, aki legalább egy keresztnév kimondására képes. Pedig nagyon egyszerű ez a név, ami magyarra fordítva körülbelül a következőt jelenti: „A hegyek és völgyek üde, gyönyörű virága a maga illatával kezdi betölteni a Hawaii szigetek levegőjét”. Nincs kimondhatatlan név. Csak gyakorolni kell. Szerintem ezt a gyakorlatot elvonókúrára is fel lehetne használni. Az alkoholistákkal addig kellene gyakoroltatni, amíg ki nem mondják hibátlanul, egy szuszra. Én biztos vagyok benne, hogy ettől jobban leszoknának az ivásró l, mint a tablettáiktól. Ez a keresztnév talán lekötné Salvador Dali teljes szabad idejét is. Ismeri a szerkesztő úr úgy ezt a különc francia festőt, aki a minap arra a kérdésemre:,. Milyen tervek foglalkoztatják?” —, a következőket válaszolta: „Még ebben az évben kitalálom a négyszögletű golyókat gyártó gépet, továbbá a folyékony televíziós készüléket, s elkészítem egy nő prototípusát, aki mindig igazat mond...” Sok sikert kívánok neki. A négyszögletes golyót készítő gépet még csak el tudom képzelni, a folyékony televízió sem megoldhatatlan, de a legutolsó feladat megoldásán már évmilliók óta dolgoznak és csak részleges eredmények születtek. Hogy sikerül-e három tervét megvalósítania, azt az idő elönti el. Mint ahogy az idő dönti el azt is, hogy mi lesz a világ leggazdagabb kecskéjének a bankszámlájával. Mindjárt megmagyarázom a dolgot. Kentucky államban van Ixmisville. Ebben a városban élt a világ leggazdagabb kecskéje, amely tizenhét éves korában elhalálozott. Vagyona, amelyet gazdája 1964-ben hagyományozott rá, meghaladta a Í15 000 dollárt. A végrendelet úgy szólt, hogy ez az ösz- szeg a kecske ellátására fordítandó. Az örökös táplálásáról és egészségéről az elhunyt gazda ügyvédje gondoskodott. Ez eddig rendben is van. De most elhunyt a kecske, megmaradt a pénz, amiről a kecske nem végrendelkezett. Vagy lehet, hogy végrendelkezett, csak éppen kecskenyelven, amikor utolsót meloegett. Még az a szerencse, hogy ezt a mekegést megörökítették egy magnószalagon, amit bármikor visszajátszhatnak. Csak egy hiba van. Egyetlen ügyvéd sem tud kecskéül. Majd megtanul valaki kecskéül, és akkor ez az ügy is le lesz zárva. Addig is zárom levelem, a legközelebbi vi- szontírás reményében, maradok tisztelettel: Űrhajósok — űr ti tkok — űrkutatások Hogyan viselkednek a szovjet űrhajózási szakemberek ? Titokzatos ember a Kremlben írta: Riszto ßajalszki Halála előtt azt mondta: „A Holdról visszaérkező első ember hozzon magával egy maréknyit a Hold feketo talajából és szórja síromra.” Két évvel ezelőtt a Kremlben láttam „egy illegális”-t, akit tíz hónappal később, egy nappal halála után azonosítottam. Egy fogadáson történt a sok közül, a Kremlben, de ami az alkalmat illeti, valóban ritka volt: Beljajev és Leonov tértek vissza aznap kozmikus „utazásukról” Moszkvába. Amikor a meghívottak többsége a hosszúkás kristálypoharakból szovjet pezsgőt ürített, egy lengyel újságíró kollega hívott sétálnék el vele az egyik kisebb terembe. „Menjünk az űrhajósok közé” — javasolta. Elmentünk megnézni, hogyan vígadnak, bár már régebben is láttuk őket hasonló fogadásokon. „Mutatok neked egy embert, akit nem ismersz” — mondotta kollégám. „A soron következő űrutast?” „Nem, valamivel jelentősebb személyiséget”. „A legfőbbet?” „Azt bizony.” Kollégám természetesen kíváncsivá tett. Hihettem neki. Nemcsak azért, mert néhány „kötetnyi” kéziratot küldött az űrhajózásról Varsóba, és nem is azért, mert jómaga is grafikont vezetett lakásán a szovjet és amerikai űrrepülésekről, hanem, mert ő volt az a külföldi tudósító, aki legtöbbször találkozott a szovjet tudósokkal és űrhajósokkal. Megérkeztünk az. ismert és ismeretlen űrhajósok közé. Hogy valamiképpen indokoljuk ottlétünket — bár senki sem vont kérdőre —, ki tudja hányadszor, autogramot kezdtünk gyűjteni: Gagarintól, Tyitovtól, Nyikolaje- vától, Popovicstól. Emberünk nevetett „Itt/ a legfőbb” — szűrte a fogán át kollégám. „Lehet” — gondoltam, mert űrhajós egyenruhás fiatalemberek és lányok gyűrűje fogta körbe. Pezsgős vagy szörpös pohárral kezükben, köszöntötték fel az idősebb elvtársat. Mintha mindegyikük „koccintani” akarna vele. Ö, egysoros fekete öltönyben, lehetett vagy 50 éves, kisportolt alakú, sötét hajú, széles vállú, hajtókáján a Lenin-renddel, s arcán békés, gondtalan mosoly- lyal. Nevükön szólította az űrhajósokat, tréfálkozott, részt vett a többiek ugratásaiban és gyakran tört ki mindenkit magával ragadó nevetésben. „Igen, ő a főkonstruktőr” — ismételte lengyel kollégám. „Kérdezzük meg” — mondtam, de ugyanakkor már le is mondtam hirtelen támadt ötletemről. Kissé kívülről nézve az űrhajósok világát, közösen megállapítottuk: ha már az oroszok titokban tartják a legelső űrhajósszakember nevét, enyhén szólva, tisztességtelen dolog lenne, ha a külföldi újságíró a házigazda vendégszeretetével és kedvességével visszaélve, megkísérelné — ahogyan az oroszok mondják — titoktalanítani a titkot”. Ez az ember Szergej Koroljev volt, akit nem egyszer láttunk már hasonló fogadásokon. Biztosan csak akkor tudtuk meg ezt, amikor meghalt, amikor a lapokban közzétették fényképét, amikor a hivatalos nekrológban azt olvashattuk: „Sz. P. Korol iev személyében hazánk s a világ tudománya a rakéta-űrhajózási technika kimagasló tudósát, az űr végtelen térségei ember által történő meghódítása útját megnyitó első mesterséges bolygók és űrhajók nagy konstruktőrét veszítette el”. Ez az ember csaknem egy évtizeden át a legfontosabb személyiség volt a szovjet űrkutatásban, de nevét sohasem közölték a nyilvánossággal, bár alkalom adódott rá elegendő. Egyfajta „illegális” volt, bár legközismertebb személyisége volt a szovjet tudósok és űrhajósok körének. A nyilvánosságnak álnéven mutatták be, s a két szóból álló nevet mindig nagy kezdőbetűkkel írták: Fő Konstruktőr. Gagarin és társai pedig egyszerűen Szergej Pavlovicsnak szólították. Két ízben tüntették ki a Szocialista Munka Hőse érdemrenddel, tulajdonosa volt a tudományos Lenin-díjnak, amelyet az űrtechnika területén elért eredményeiért kapott. Ö döntött az űrutazásokról. Neki tettek jelentést az űrhajósok indulás előtt és földre érés után. Minden fontos űresemény után ő adta a legmértékadóbb nyilatkozatokat a sajtónak, vagyis válogatott szovjet újságíróknak, akik közül soha senki sem közölte nevét a nyilvánossággal. Titkos ember volt, a szovjet űrkutatás minden titkának ismerője. Amikor valamivel több mint egy éve szívszélhűdés következtében elhunyt, 1966. január 14-én. két nappal 60. életévének betöltése után, kiderült — nem hivatalosan, de hitelesen, — hogy a Fő Konstruktőrt Szergej Pavlo- vics Koroljevnek hívták. A szovjet tudósok, a rakéta- technika szakértői között, a Fő Konstruktőrön kívül csak egy másik „illegális” ember létezik: a Fő Teoretikus. Kicsoda ő? Sokan azt állítják, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke, Keldis, aki mellesleg az összes „kozmikus” sajtókonferenciák rendezője, és az újságírók minden egyes kérdésére jegyzet néL kül válaszol. Az aktív „űrrepülők” közül névtelenek azok, akik nem repültek, bár egyenruhában láthatók a moszkvai utcákon, és ünnepeken legtöbbször ott vannak a Vörös-téren. Ügyesen mondanak semmit Az ember természetéből fakad, hogy kíváncsibbá teszi, amit titkolnak előle. Az űrhajózás területéről ilyenek a tudományos és programtitkok. Amikor egy évvel ezelőtt meghalt Szergej Koroljev, Moszkvában az egyszerű emberek azt kérdezgették: vajon halálával nem vitt-e magával értékes kozmikus titkokat is? Az ilyen feltételezések minden bizonnyal alaptalanok voltak. Logikus ugyanis azt hinni, hogy a rakéták, mesterséges bolygók és űrhajók építési munkája — kollektív. Minden egyes kozmikus felfedezés „papírjai” az állam tulajdonává válnak abban a pillanatban, amikor „megcsinálták'’ őket, s mindazt, amit KoroljeV tudott — a szovjet „kozmikus vezérkar” számos konstruktőre tudja. „ön, mint hivatásos űrhajós, mennyire beavatott a tudományos vagy programtitkoknak nevezett dolgokba?” — kérdezem egy fogadáson Komarovtól, a „Voszhod” pilótaparancsnokától, aki Jegorovval és Feoktyisztowal együtt járt az űrben. „Annyit tudok, amennyire szükségem van, hogy repülés közben minden feladatomat elláthassam” —■. mondotta Komarov, de hozzátette, „Nem hivatalosan mindig valamivel többet is tudok annál”. „És a jövendő repülésekről?” „Hamarabb értesülünk róluk mint más” — nevetett Komarov — „mert mesterségünk a repülés, s ez arra kötelez, hogy fel is készüljünk rá”. A szovjet űrrepülők, akik mégiscsak sok titkot tudnak, emberek, akik e titkok megtartását csupán a beléjük vetett bizalommal garantálják, egyébként nagyon szívesen beszélgetnek mindenkivel az űrhajózás közvetlen lehetőségeiről, de közben ragyogóan szelektálják hangos gondolkodásukat: nem adnak konkrét adatokat a közeljövő esetleges eseményeiről, ha csak fel nem hatalmazták őket rá. Valen- tyina Nyikolajeva-Tyereskovával üldögéltem a seremetyevói nemzetközi repülőtér halijában (férjét vártuk Belgrádból), s megkérdeztem, nem készül-e újabb űrrepülésre? „Valamennyien mindig készülünk, ez a mesterségünk”. Mint újságíró megkíséreltem mégis valami konkrétabbat megtudni Valentyina terveiről. Nem került fáradságába, hogy semmit se mondjon, de közben tréfálkozzék és a kisbabájáról meséljen, az én kislányomról érdeklődjék és fából faragott űrhajóst ajándékozzon neki. Mondanom sem kell, melegen megköszöntem és szinte észrevétlenül vettem fel a beszélgetés fonalát — a kisgyermekekről. Ki „árulja el“ a titkokat? Az ismert szovjert űrhajósok azért mégis közölnek egy-egy titkot is a nyilvánossággal, persze az illetékes személyek egyetértésével. Nemrégiben például German Tyitov kijelentette, hogy a Szovjetunió az idén az eddigieknél erőteljesebb rakétákkal fog rendelkezni és ezek a rakéták új eredmények elérését teszik lehetővé, az űr meghódítása területén az Októberi Forradalom 50. évfordulójának és a Föld első mesterséges bolygója kilövésének 10. évfordulója napjaiban. Tyitov tehát nagy űreseményt jósolt, amelyre az idén, október 4-e és 7-e között kerülhet sor. Végül érdekes visszatérni egy még nagyobb szovjet űrtitokra, amelyet az elhunyt Szergej rav- lovics Koroljev „árult el” halála óráján az első űrhajósnak, Juri j Gagarinnak: „A Holdra induló első űrhajó már megépült”. Vajon tényleg igaz? Cáfolat nincs. Szergej Koroljev állítólag még megkérte Gagarint: „A Holdról visszatérő első ember hozzon egy maréknyit a Hold fekete talajából és szórja a síromra”. A szovjet űrkutatás legnagyobb „illegálisa”, a volt Fő Konstruktőr, talán idő előtt árult el egyetlen egy nagy titkot. (Borba)
