Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-14 / 62. szám

4 tOT-VA MEGYEI NEPŰJSAG 19C7. március 1Y3 Páratlan régészeti teltedezés 8 sóagár dón A sdóagárdi Siógyöngye Tsz kertészetének bővítésévei kapcso­latos földmunkák közben csont­vázakra bukkantak. A tsz veze­tőségének értesítésére a szek­szárdi múzeum régésze a hely­színen megállapította, hogy egy koraközépkori temető maradvá­nyait bontották meg. Rosner Gyula régész irányítá­sával megkezdték a leletmentő hitelesítő ásatást, s régi magyar települést fedeztek fel. A jelen­legi földfelszín alatt csupán 40 centiméternyire egy olyan jellegű árpádkori ház maradmánya is előkerült, amilyet ezelőtt még nem talállak Magyarországon. Rosner Gyula elmondotta, hogy az eddigi kutatások szerint az ebben a korban élt jobbágyok lakóhelyét földbe ásott kunyhó­nak tartották. A sióagárdi lelet azonban minden kétséget kizáró­an az ellenkezőjéről tanúskodik: ez a magyar jobbágyház nem a földbe mélyítve volt, hanem a felszínen épült. Négy nagy osz­lopra támaszkodott, melyeknek nyomai jól kivehetők; vesszővel befont, sárral betapasztott, 2,50x3,50 méter méretű föld felet­ti lakóépület volt, amelyhez egy szépen épített, kétszintes kemen­ce is tartozott. A páratlan lelet kultúrtörténe- tileg fontos kérdésre ad választ; azt bizonyítja, hogy nem földbe vájt kunyhókban, vagy legalább is nem mindenütt azokban lakott az árpádkori magyar nép. Egyben arra is rámutat, hogy a jelenlegi régészeti falukutatás nem elégsé­ges, mert a középkori magyar szegény néprétegek mindennapos életének meghatározása sokkal intenzívebb munkát követelne — a nagy tehetségű fiatal kutató vé­leménye szerint. BALLABÁS LÁSZLÓ Középen Rosner Gyula Harminc liter vért adott Különös igazságtevése volt a sorsnak, hogy Tumpek József paksi szíjgyártómester, akit ne­gyedszázaddal azelőtt azzal za­vartak ki sok ezredmagával a szovjet fronra, hogy öljön és ákár vére hullatásával is védje meg az urak rendjét, vérével elő­ször egy ukrán munkásembert segített vissza az életbe. Azóta már össze sem tudja számolni, hányán köszönhetik az életü­ket az ő vérének. A Paksi Kon­zervgyár Józsi bácsija, ez a zö­mök, csendes, de mindig jókedvű munkásember nemrég jubilált. Január 4-én adta a kilencvene­dik „adag” vért. Minden alka­lommal három és fél. négy decit. Könnyen kiszámítható, hogy ösz- szesen, több mint harminc liter vért adott már, köreiken ötször- annyit. mint amennyi egy ember teljes vérmennyisége, — Hogy történt az első? — Szanitéc voltam az egyik besszarábiai hadifogolytáborban. Hatalmas nagy tábor volt ez, és természetes, hogy kórházunk is volt. Valamit értettem a beteg­ápoláshoz, hiszen itthon önkén­tes tűzoltó voltam, ahol kiképez­tek bennünket az egészségügyi szolgálatra is. Ezért jelentkeztem szanitécnek. Egy májusi délután 1946-ban — súlyos baleset tör­tént a szomszédos fűrészüzemben A környéken nem volt más kór­ház, hát így mihozzánk hozta a mentő a sérültet. Lábát vágta le a gép és amikor felvittük a mű­tőbe, alig volt benne élet. Vlagyimir doktor — mi csak így hívtuk a szovjet orvoskapi­tányt, aki Magyarországon is járt. tudott egy kicsit magyarul — azt mondta, hogy itt csak egy segítség van: Ha vért kap ez az ember. Mégpedig nagyon sürgő­sen. Nem mondta a kapitány, hogy ránk számít, de tudtuk, csak mi segíthetünk. — Másodiknak kerültem a mű­tőasztalra, az első szintén ma­gyar, egy vasutas volt. Tudja, valami csodálatos érzés volt, amikor látom, hogy a mellettem fekvő eszméletlen, falfehér arcú ember — ahogy lassan, üteme­sen dolgozik a fecskendő — kezd pirosodni és szaporodik a légzé­se. Hogy ne szaporítsam a szót, három hét múlva közösen ünne­peltük felgyógyulását. Mi hatan — magyar, olasz, román hadi- fogolyszanitécek — Vlagyimir doktor és az a fűrésztelepi mun­kás arra koccintottunk, hogy ez az igazi. Amikor nem gyilkoljuk egymást, hanem akár vérünkkel is, megmentjük a bajbajutottat. Ezután már rendszeres véradó­ja lettem a kórházunknak, persze addig, amíg hazajöttem. Itthon a járási vöröskereszites titkár szervezte be Józsi bácsit véradónak. Amikor — ötvenhat elején kezdett országos mozga­lommá válni a véradás. — Azt mondtam Siklósi elv­társnak. hogy benne vagyok, hi­szen legalább tudni fogom, hogy egészséges vagyok. Mert ugye­bár minden véradás előtt alapos orvosi vizsgálatnak vetik alá a jelentkezőket. És nemcsak Józsi bácsi lett véradó. Majd minden alkalommal vitt magával Szekszárdra négy-öt új jelentkezőt is. Ment, amikor sorra került és akkor is, amikor táviratilag hívták, hogy sürgős életmentéshez kell a vér. Be­szervezte közvetlen munkatár­sait, jóformán az egész karban­tartó műhelyt. És természetesen, a családját. Ma már véradó rajta kívül a veje, a mostohafia. a hú­ga, annak lánya, bátyja és annak három fia. Összesen kilencen. Otthon gyűlnek a levelezőlapok. Azok mondanak köszönetét, akik­nek gyógyulását segítette elő a véradással. — Stég van pár évem a nyug­díjig. Akkor megyek nyugdíj­ba, mint véradó is, hiszen szi­gorú szabály, hogy hatvanéves koráig adhat az ember vért. Úgy számolom, hogy előtte még egy­szer jubilálok. A századik vér­adásnál. Jó egészséget kívánunk hozzá. Jantner János A sióagárdi leletmentő, hitelesítő ásatás. régész. (Bakó Jenő felvétele.) , ................ , , , ( lllll!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllll!llllllllllllllllllltilllHlMiamunkakoz£>ssegi értekezletre ké­sni l sor. Építőipari nyíltfoglalkozás A szekszárdi szakmunkásképző iskola — folytatva a korábban kezdett bemutató foglalkozásokat, — március 22-én építőipari nyílt­foglalkozást tart. Ezen részt vesz­nek az iskolához tartozó építő­ipari szakoktatók, tanárok, a szomszédos megyék építőipari ok­tatód. A szakmai ismereti órák a cementek szi'lárdságvizsgálatával és az erkélyek építésével foglal­kozó témát dolgozzák fel, ezután gyakortati foglalkozás lesz. A nyíltfoglalkozás befejezéseként •q +WtfRMN. A 44üuK KVZfll FEJEZETEK PfíÓNAY 1>AL NAPLÓJÁBÓL jjj =Hirdessen a Tolna megyei NÉPÚJSÁGBAN! Dugjuk be a fülünket! bellel csökkentik a zajt,-,— ez már nagyon érzékelhető és je­lentős csökkenés a zajos műhe­lyekben, vagy a repülőtereken, ahol a zaj foka veszélyes mérete­ket ölthet. Mióta az üzem külföldön is reklámozza termékeit, már 1H országból kapott megrendelést. Robinson, a miniatűr gyár veze­tője kijelentette: „A megrendelé­sek mennyisége valósággal bámu­latba ejtett bennünket. Nyilván­való, hogy mindeddig senki sem elégítette ki ezt a szükségleteti pedig a zaj problémája egyre na­gyobb gondot okoz”. Egy tekintélyes orvosi folyóirat nemrégen azt állította, hogy az iparvállalatoknál a zaj — a be­tegségek és a balesetek okozta munkaidő-kiesés egyik legfőbb okozója. "iiiiiiiumuiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiiiiiimiimmiiiiiiimiiiiitiiiiif A modern élet rendkívül zajos, és a-különböző zajok ell'éii külön­bözőképpen próbálnak harcolni az emberek. Ezt a feladatot még csak részben sikerült megoldani és ezért a zaj elleni védekezés legegyszerűbb és legbiztosabb eszköze ma még — a füldugó. Két angol férfi nemrégen egy kis gyárat alapított, amely füldugó­val kívánja elárasztani a világ­piacot. A gyár vezetőinek szá­mításai szerint a füldugó az em­ber mindennapi életének szerves része lesz, hiszen legtöbben any- nyira vágynak a csendre, a hor­dozható rádiókészülékektől zajos strandokon, vagy a száguldó au­tókkal teli utcákon. A füldugókat gumiból és mű­anyagból készítik. A fülbe dugva nem hatnak zavaróan, könnyűek, észrevehetetlenek és 30—35 deci­— 211 — Elfelejtettem megemlíteni, hogy úgy Bauer, mint T.-Lincoln, valamint Stefany itt-tartózko- dásuk alkalmával a német követség megtévesz­tése céljából nemcsak külön szállodákban, ha­nem álneveken is laktak. Bauer ezúttal a Bri­tanniában, Lincoln a Margitszigeten volt szállva. Bauerrel még aznap találkoztam a Britanniá­ban. Mindjárt azzal fogadott: „Haben Sie keinen Brief von Stefany bekommen?” „Oh ja” — és ezzel kihúztam a levelet és átadtam neki. So­káig merengett szeme ezen levél sorai között. Majd nevetve kérdeztem tőle: „Na, habe ich recht gehabt?” — Végre megszólalt Bauer: „Unglaublich — unglaublich! Man kann heutzu­tage niemand mehr vertrauen”. — És ezzel visz- szaadta a levelet. „Aber der Stefany über­treibt!”108 — fakadt ki belőle újból, és elkérte tőlem a levelet, hogy majd visszaadja, mivel in­tézkednie kell, és Stefanynak is akar válaszolni. Miután a levelet a zsebében levő többi irataihoz dugta — elváltunk. Másnap újból találkoztam Bauerrel ugyancsak a Britanniában. Mindjárt észrevettem rajta, hogy baj van — mert sokáig nem szólt. Csupán a jobb kezével nagyon izgatottan vakarta a bal füle tövét. Végre mégis megszólalt: „Ich habe einen grossen Blödsinn gemacht!”109 — és azzal 108 — Nem kapott levelet Stefanytól? — De ig*tn. — Na, nem volt Igazam? — Hihetetlen — hihetetlen. Manapság senkiben sem lehet megbízni. De Stefany túloz. 109 _ Nagy butaságot csináltam. — 212 — elmesélte, hogy egészen megfeledkezett arról a Stefany-féle levélről, melyet tőlem elkért és zsebrevágott. Szórakozottságában átadta T.-Lin- colnnak a többi iratokkal együtt. Bauer azzal fejezte be panaszát, hogy társa, úgy látszik, el­olvashatta azt az ominózus levelet, mert sehol sem találják — valószínűleg ellógott. Trebitschet kísérő tisztjeim másnap jelentet­ték nekem, hogy Lincoln valami gyanús levelet kaphatott, mert mikor olvasni kezdte, arca mind­inkább megnyúlt, szemei kidülledtek, és csak annyit mondott: „Grosser Gott! das ist doch unerhört.”110 Lincoln még aznap este, amikor a kísérő tisztek őt elhagyták, azonnal összecsoma­golt és a szállodából ellógott ki a vasútra, és Bécsbe utazott. Két tisztemet, Giczey Györgyöt, azután Fáber Rezsőt azonnal utána is küldtem azzal az utasítással, hátha sikerül nekik ezt a notórius gazembert is visszacsalni. Trebitsch azonban egy ilyen visszautazásról nem akart tudni semmit, mert igen biztosan érezte magát az Erzherzog Kari Szállodában Wienben, és fö­lényes gesztussal utasított el minden meghívást Budapestre. A későbbiek folyamán Lincoln Bécsből Olasz­országba utazott, ahol tovább szőtte árulásait el­lenünk és a németek ellen. (Ez volna ennek a levélnek az eredeti története, melyről Trebitsch- Lincoln nevemmel kapcsolatosan önéletrajzában is megemlékezik.) 111 no _ Nagy iotenj ez hallatlan. — 213 — Tudomásom szerint Trebitsch-Lincoln az ame­rikaiakat, ahol pályáját kezdte, elárulta az an­goloknak, majd a németeket árulta el az an­goloknak, utána az angolokat a németeknek, a németeket az olaszoknak és franciáknak, az olasz fasisztákat a szociáldemokratáknak, azután fordítva. Később újból összekerült Bauerrel Marokkóban, utána pedig Kínában. Ezekből lát­szik, milyen hatással tudott lenni erre a német ezredesre, és miképpen tudta őtet faszcinálni körmönfont terveivel és elgondolásaival, mivel Bauer mindig meg tudott neki bocsátani a múl­takért, és hajlandó volt vele közösen tovább­működni. Lincolnról is csak később tudtuk meg, hogy egy Trebitsch nevű paksi zsidó család Sar­ja, aki előttünk még a magyar nyelvtudását is titkolta. Az angolok őt halálra keresték, mivel ott náluk hazaárulást követett el. Nem tudtam elképzelni, hogy is lehetett ez az ember nem­csak angol állampolgár, hanem Albion kép­viselője is. Bauerrel még egy igen érdekes esetem ját­szódott le, amikor ismét Budapesten járt, talán szeptember elején, de ezúttal Lincoln nélkül. 111 Lásd J. T. Trebitsch-Lincoln: Id. mű, 209—210. old.

Next

/
Thumbnails
Contents