Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-12 / 61. szám

6 AZ EMBER ÉS VILÁGA Irta : Dr. Kelecsényi Gábor v Vészi Endre: A Montreali Rádió — Kanada fennállásának 100. évfordulója és a Montreali Világkiállítás alkalmá­ból — „Az ember és világa” cím­mel esszépályázatot hirdetett, amely szép magyar sikert hozott. A be­érkezett 2000 pályamű közül ér. Kelecsényi Gábor, a bud»p»«ti Széchenyi Könyvtár munkatársa, alábbi dolgozatával a 12 eUő luyy egyikét és a vele járó díjat nyert*» kétszemélyes repülőjegy a kiállí­tásra, egy hét kanadai tartózkodás. .,Nem sokkal az aranykor után” ott ültek egymással szemben a patak partján. A kellemes nap­sütésben ledobták magukról az állatbőrt, így a munka is köny- nyebben ment. Az apa, a kezé­ben tartott bot egyik végét a földhöz nyomta, a másik végéhez a tetszetősre csiszolt kőbaltát szo­rította, amíg süvölvény fia átló­san vezetett indákkal odakötözte. A művelet megérte a legnagyobb gondosságot, hiszen a kődarab­bal így, nyélre erősítve sokkal erősebb ütést lehetett mérni. Eredményesebbek is lettek a va­dászatok, mióta ezt használták, márpedig á zsákmány megszer­zése az utóbbi időben egyre több gondoitt okozott. Az apa ki­próbálta az elkészült baltát, kü­lönböző irányokba sújtott vele, majd megvizsgálta, hogy nem la., zult-e meg a kötés? Egyszercsak villámgyorsan 'felpattantak, mert valami zörrent a bokrok mögött. A szomszéd, népesebb törzs ju­tott eszükbe, hiszen ezek mosta­nában szemmel láthatóan keres­ték az összetűzést alkalmat. Két­ségbeesett báránybégetés nyug­tatta meg őket, s ahogy a bokrok mögötti tisztáson teremtek, a megriasztott farkas éppen akkor tűnt el a tisztás túlsó végén, vérében hagyva a patak partján széttépett bárányt. Az apa vál­lára dobta az ingyen zsákmányt, s elindultak a törzsi szállás felé. Talán ekkor született meg — s ez esetben a világirodalom és művészet hajnalának tanúi vol­tunk —, a farkas és a bárány meséje, amely aztán szállt to­vább, nemzedékről nemzedékre, évezredről évezredre, amíg kiasz- szikus költeménnyé nem érett ,-Ad rivum eundem... ugyanah­hoz a patakhoz hajtotta a szom­júság a farkast és a bárányt...” Mert a mese sohasem veszített aktualitásából. Ad rivum eun­dem. .. Ugyanaz volt a patak, amikor Odysseus idilli világában Nausikaa játszadozott partján rabszolganőivel; amikor római légiók masíroztak rajta, s a jus Eomanum, a római jogrend szi­gorában rabszolgák hada sürgött- forgott körűié; amikor hirtelen csend lett, a parton megjelent a homo faber, a rabszolgákat fel­váltó, ráérősen pepecselő közép­kori molnár; amikor újra lázas tevékenység kezdődött partján, mert bérmunkásokkal völgyelzáró gátat és vízi erőművet kezdtek építeni... A mese mindvégig ak­tuális maradt, és írták eredeti­ben és fordításokban, Heltai Gás­pár, La Fontaine és annyian má­sok, írták lúdtollal, acéltolial. töltőtollal, golyóstollal, szedték kézi sajtón, nyomták rotációson: Ad rivum eundem... Ugyanahhoz... Pedig vize a me­se első leírása idején még a négy elem egyikének számított, és azért folyt lefelé, mert a víznek „lent” van a természetes helye. Később' kidéi ("ették róla, hogy nem elem, hanem vegyület, moz­gásának irányát pedig a gravitá­ciószabja meg. Napjainkban azt a képletet próbáljuk megérteni, amely igazolja, hogy a víz és mozgása — a többi „anyagéhoz” hasonlóan — nem más, mint az erőtér állapota... Az évezredek során nagyot változott a patak és a patakról alkotott gondolái — és mégis ugyanahhoz a pa­takhoz megy ugyanaz a farkas és ugyanaz a bárány ___Ugyanaz a z aktuális mese és ugyanaz a tanulság, ugyanazoknak az embe­reknek. Ugyanazoknak az embereknek? Mennyit változott az ember is, aki ott a patak partján még csak karja mozgását adta át a szer­számnak. Aztán kezdett egyre nagyobb szerszámokat készíteni, már olyanokat is, amelyeket nem is tudott kezében tartani. Ezeket letette, és kiügyeskedte, hogy karjával már csak az energiát kelljen szolgáltatnia működteté­sükhöz. Nagy segítéget nyújtott ebben neki az egyik legzseniáli­sabb találmány, a kerék, ame­lyet aztán a patak partjára sze­relt — ad rivum eundem —, hogy most már az energia ter­melését is „kiváltsa” magából, és a vízre bízza. A homo faber ráérősen, morfondírozva barká­csol, ötleteken töri a fejét az év­századok alatt szinte jelképpé érő malmában. Nemzedékről nemzedékre szálló foglalkozásá­ban egyre több munkaterületen kutatja ki, hogy melyek azok az azonosan ismétlődő munkafázi­sok, amelyeket ki lehet emelni, a munkafolyamatból, és rá lehet bízni a gépre. Zúg a malom, ga­bonát őröl, ércet zúz, vasat kala­pál, posztót ver a víz által for­gatott kerék, pontosabban a ke­rék által forgatott bütykös ve­zérlő tengely. Ennek feltalálása nyitja meg az utat a technika fejlődésének következő nagy fe­jezete, a programozás felé. A munkát teljesen átveszik a gőz, elektromosság, atomerő által hajr tott gépek, s az ember feladata már csak a programozás és el­lenőrzés marad. Napjainkban pe­dig tanúi lehetünk annak az erő­feszítésnek, amely az ellenőrzést, tehát az emberi idegmunkát is igyekszik gépekre bízni. íme, a tudomány fejlődése, a társadalom és technika fejlődése, a kőbaltás ember diadalútja az őt környező világ felett — egé­szen a csillagokig! Fejlődés, fej­lődés, fejlődés! Hát még ha hoz­závesszük, az embert és világát tükröző, látomásba burkoló mű­vészi kifejezés tökéletesedését! Mire képes az emberi szellem, az emberi értelem! Büszkék lehe­tünk! De mit fejlődött közben maga az ember? Tudomány, technika és művészet terén az emberi szellem alkotásainak szé­dítő csúcsára jutottunk, azonban ezalatt az embert leginkább em­berré tevő vonások, a környező világából magasra kiemelő érté­kek: az erkölcsi tulajdonságok fejlesztéséről elfelejtkeztünk. A farkas és a bárány meséje sem­mit sem veszített aktualitásából, a kultúra és civilizáció magasán még mindig az állatvilágból vett mesékkel tudjuk legjellemzőbben rajzolni emberi magatartásunkat. Legbelül továbbra is megmaradt a mese farkasa, aki keresi a ci- vódás ürügyét, hogy megehesse a bárányt — talán ultrahanggal sütve és késsel-villával, ennyi a fejlődés, Homo homini lupus... Ez a hitbizományként őrzött klasszikus közmondás még ma is annyira igaz, hogy nem lehet csodálni, ha az emberi szellem al­kotásainak magasából éppen a legjobbak az atomhalál rémét kémlelik a horizont szélén. Valóban ez lenne a „fejlődés” befejezése? A technika alkotásai­val az ember sokszor elért már olyasmit, amit nem szándékolt. De hátha más irányban is igaz ez f tétel? A technika le­győzte a távolságokat, s ezzel össze is zsugorította a világot. A hírek számára már régen meg­szűnt a távolság, s a közlekedés is óriási eredményekkel büszkél­kedhet. Ma, amikor az űrhajó­inkkal már az eget vívjuk, a Föld bármelyik pontjára hama­rabb eljuthatunk, mint a közép­kori rablólovag a szomszédos várúr falai alá, 'akivel mindaddig kényére-kedvére háborúskodha­tott, amíg a közlekedés és hír- szolgálat annyira nem tökéletese­dett, hogy ezeket a farkas-kis­királyokat a központi hatalom megfékezhette. A hírszolgálat és közlekedés mai fejlettsége mellett pedig már az egész Földet kéz­ben tudná tartani egyetlen köz­ponti hatalom ... Nem, ez a fo­galmazás nem helyes, ez a far­kasok célja és fogalmazása. Ta­lán így, egyetlen békés háztáji gazdaság lehetne egész világunk. Mindössze annyi kellene, hogy a teremtő emberi ész után a józan emberi ész is diadalt arasson — s akkor ott állhatna oly mélyen megismert és oly szé­pen berendezett világunk „nem sokkal az új aranykor előtt”. Az első ilyen meghökkentő eset a piacon történt, ahol az azelőtt sóséra látott zöldségeskofa így szó­lított meg: — Kérem, művész úr, a jó hús­levesbe ne gyenge karottát tessék kérni, hanem öreg sárgarépát, az aztán beleadja az ízét. Körülnéztem, semmi kétség, a címzés nekem szól. Éltem a gyanúval, s a fodrásznál kurtára nvÍrattam a hajam. De alig telt el néhány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy va- niliaillatú nő. — Édes művészkém, hogy s mint! .— kiáltott rám vidáman és a rejtély kezdett megvilágosodni, mert így folytatta — még mindig Füreden? Még mindig ott muzsi­kál? A kérdés kis horgán fönnakadt a lényeg. Nyilván valami nagyon szeretetre méltó és nálamnál ér­demesebb művésszel, egy muzsi­kussal, népzenésszel, sőt, ha sza­bad mondanom, egy cigányprí­mással tévesztenek össze. De any- nyi erőm mégsem volt, hogy visz- szautasítsam a meg nem érdemelt rangot. A hiúság elernyeszti az ember szívósságát. — Még mindig Füreden. . — Akkor az Anna-bálon megint találkozunk — bíztatott az asz- szony és a kezemen hagyott némi vaníliaillatot. Mindezt el sem mondanám, ha nem az alábbi kedvéért. Mert ez­után is találkoztam művész-önma- gammal, de most már mint gya­korlott szélhámos, jót is cseleked­tem a nevében. A hegyek között csavarogtam, a .nyáridény küszöbén, mikor a lombok még zsengén zöldek, a fiatal platánok keményen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyár­fák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél átlátszóbb, tiszta vi­lágban. Mondom, csavarogtam és így közben betértem egy hegyi ven­déglőbe. A kertben vakítóan fe­hér, zúzott kavics, az asztalokon illedelmesen tiszta térítők és a virágok körül fiatal darazsak ki­csiny motorjainak zúgása. Ünnepi kétköznap délelőtt. Leültem és várakoztam. A pincér nem jött. Ez amolyan gebines kiskocsma, talán nem is volt itt pincér. Rajtam kívül még egy másik asztalnál ültek. Érez­Mindig nagyon sze­rettem az irodalmat. Nyolc éves korom óta magam is írogatok. Jóval túl voltam már a harmincon, amikor irodalmi esteken kezd­tem szerepelni. Furcsa érzés volt a közönség előtt elmondani halk magányban született né­hány versemet. A sze­replések megismétlődé­sével a tapasztalat meg­győződéssé érlelte ben­nem, ne ismertesse ma­gát az író, bízza be­mutatkozását verseire. Ezért bevezetőül nem is mondtam el magamról, mint ez akkor általában szokás volt, hogy hol nem születtem, kik nem voltak az őseim, hánya­dik esem e-* je voltam anyámnak f» hogy mit is szoktunk reggelizni. Hiszen nem o.r emberre kíváncsi a közönség köz­vetlenül, hanem művei­re, s azokból esetleg megismeri, — megked­veli — vagy elveti az embert. A témát meg­határozhatja, ha nem is döntően az író élete és j sorsa, de » művet nem, azt csak az író egyéni tehetsége, művészi érzé­ke, tanult technikája avatja olyanná, amelyet meghallgatni, elolvasni érdemes, mert élvezetes, művészi és új érzést tud lopni a hallgatóság lei­kébe. Ezért én elmond­Érsekújváry Lajos: Mindjárt az első kérdés, amit nekem szegeztek ez volt: hogyan lettem író? Meghökkentem. Fe­leletül nagy hirtelené- ben az őszinte szót vá­lasztottam: nem indított valami leírhatatlan su­gallat, ihlet, ahogyan UTÁNPÓTLÁS tam verseimet, aztán a felcsattanó tapsot, no meg az itt-ott elhangzó elismerő szavakat tar­solyomba gyűjtöttem és már is indultam haza. Ez akkor volt. Ma, alkotásainak be­mutatása után kérdések röpködnek az író felé és ő szorgalmasan vála- szolgat. Bevallom ez a formája a találkozásnak éppolyan új élmény volt számomra, mint első szerepléseim. Vajon mik lesznek a kérdések és majd meg tudok-e rá­juk felelni. Szorongásom nein volt alaptalan. mondani szoktuk, csu­pán leírtam azt, amit láttam, amit átéltem, ami bennem forrt, vagy égetett, mint kazánban az izzó parázs mind­addig, amíg azt magam­ból ki nem adtam, le nem írtam. S' ez egysze­rű módú ihletet még köznapibban is magya­ráztam, amikor elmond­tam, hogy egyik nő is­merősöm, akinek tet­szettek szerelmes ver­seim és aki hasonló strófákban szeretett vol­na válaszolni, egyszer megkérdezte; mondd, hogyan kell ilyen ver­seket írni. Igen egysze­rűen, feleltem. Leülsz az asztal mellé, magad elé papírost teszel, el­kezded rágni a ceruzád végét és írsz. Már régen feledésbe ment ez a válaszom, amikor a jószerencse író—olvasó találkozóra ugyanabba a községbe vitt. De most nem a na­gyok közé, hanem az iskolába, hogy a kis ér­deklődőknek néhány szórakoztató versikével kedveskedjem. Ahogy beszéltem, nyiladozó én­jük csak úgy itta be a szót, tágra nyílt szemük meredve nézett rám, apró ujjaik ceruzát szo­rongattak, amelynek vé­ge néhányuknál ön- tudatlanul is a szájba tévedt. Egyesek ajkát már mozogni is láttam. Boldog öröm futott el. Régi előadásaim jutot­tak eszembe, a régi vá­laszokkal. Rágják már gondoltam. Nem kell búsulnunk. Lesz itt író­gárda. Van már után­pótlás. tem, valaki figyel. Ketten voltak ott, egy feszülő bőrű. telt asz- szony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt habfürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tarkasággal öltözködő muzsikus­szerű fiatalember. Az asszony vá­ratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, kedvesen a szomszéd székre telepedett és megkérdezte: — Jól utazott? — Jól — mondtam. A muzsikus segélyt kérőén rám pillantott. — Sört? — kérdezte a nő — ép­pen most csapolunk. Ez egy ilyen üzlet — csattintott a két ujjával és máris elment, csak egy kis szap­panillatot hagyott maga után. Ekkor a másik asztalnál fölállt a kolléga. Sután, kissé féloldalas nyakkal, mint akit megkínzott a huzat, közelített hozzám. Hangjá­ban moll-ra fogott panaszossággal megszólalt. — Pajtás, drága pajtás, te nem is tudod, mit csináltál nekem... — egészen közel leült hozzám — te is művészember vagy, én is az va­gyok, hát megértheted. Ez a gebi­nes úrinő már majdnem leszer­ződtetett a bandával, amikor jöt­tél te. Nahiszen, ez kellett ennek a maszek nőszemélynek. Ahogy te beteszed ide a lábad, pajtás... már ne haragudj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok... szóval ahogy meglát té­ged, azt mondja: sok a gázsi, amit követelek, pedig isten engem úgy segéljen, nemrég nősültem, most lesz gyerek... szóval már ott tar­tottunk, hogy megnézte az igazol­ványt, vagyis lekáderezett, aztán elromlott minden. Kidumálta, hogy miről is van szó. Hogy ő Őszi Rudit várja, mert az egy or­szágos hírű prímás, rádióból közis­mert és igazánból ő azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert té­ged, Rudikám éppen most kellett hogy ideszállítson az a magasságos úristen! Most hát pajtás, fuccs az egésznek, pedig annyira számítot­tam itt maradni. Nem vagyok én rossz prímás, nézd csak a keze­met, és a bandám is elmegy. De- hát, ilyen a szegényember szeren­cséje. Pedig már a címem is föl­írta, miegymás. És itt a gyerek, ami lesz, meg az új ruha, kérlek, amit csináltattam, mert ide új ro- ha kell. Fényes volt a homloka, a szeme is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezer éves szeme van. — Mert ha megtennél nekem valamit, pajtikám, te is művész­ember vagy, én is az lennék, egy­szer fel, egyszer le, ki tudja ki­nek, mikor és hogy... és te nagy prímás vagy, a rádióból közismert. Nézett, nézett, immár a leendő újszülött félelmével a tekinteté­ben. Felemeltem a fejem, igazságo­san, tisztán viszonoztam a tekinte­tét. Az asszony még mindig a sön- tésben tett-vett és valamit magya­rázott. Nyilván rójam beszélt, a rádióból közismert Őszi Rudiról. — Hát ne mondd rólam, pajtás, hogy én nem vagyok jó szaktár­sad — felálltam, nyújtottam a ke­zem — üzenem az asszonynak, én már máshová szerződtem. A gá­zsihoz pedig ragaszkodj. Ha gye­rek lesz, kell a pénz. És gyorsan kimentem. Egy magas útról, ahonnan lelát­ni a vendéglőkertbe, visszanéztem. Az asszony, meg a prímás megint egy asztalnál ült. A prímás az én sörömet itta. Láttam, ahogy ke­zet fognak. Bizonyára megegyez­tek. s

Next

/
Thumbnails
Contents