Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-05 / 55. szám
Választás előtt Irta: Darvas József Két német költő ERVIN STRITTMATTER: Ősz 1960 Á felszabadulás óta képviselő vagyok. Tagja lettem már 1945- ben az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek és azóta minden „ciklusban” megválasztottak. Tehát sok választást megértem már. Az első időszakban, tíz évig, Szabolcs megyében voltam képviselő, — bár a „Viharsarok”-ból származom, 1945-ben a koalíció erőviszonyai ebbe a számomra kezdetben meglehetősen idegen megyébe parancsoltak, — de aztán megismertem és nagyon megszerettem az ottani népet. Képviselői pályafutásom igen szép és emlékezetes élményei fűződnek oda. Ám talán mégis érthető, ha örültem, amikor az ellenforradalom utáni első választáskor hazahívtak, szűkebb pátriámba, Békés megyébe. És mégjobban örülök most, hogy — az egyéni választókerületek kialakításával —, a szülőfalumban, illetve immár szülővárosomban, — Orosházán jelöltek. Úgy hiszem,' az öröm okát nem is kell magyaráznom. A huszonkét évi képviselőség sok tapasztalást adott. És rengeteg élményt. Sokféle élményt; — szépet is, keserveset is. Sose felejtem el a felszabadulás utáni első hónapokat, amikor a füstből és a romok alól egy új reménység emelte föl az arcát. Aztán a koalíciós pártharcok idejét, a reakció megújuló rohamaival. A „fordulat éve” utáni első választást, 1949-ben, amikor a reakciós erőknek a hatalomból való kiszorítása után egy egészséges népfrontegység körvonalai látszottak kibontakozni. Majd a személyi kultusz torzításait; azt a keserves folyamatot, ahogyan egyre nőtt a szakadék az akkori hatalom és a nép között. Örökké emlékezetes és figyelmeztető marad a számomra az 1953-as tavaszi választás. Mennyi keserűséggel, ellentmondással találkoztam a nehéz életű szabolcsi falvakban! S aztán az 1956-os ellen- forradalom utáni idők, amikor a párt új politikája alapján fokról fokra megteremtődött a konszolidáció, kibontakozott a szocialista építés sok nagy eredménye, helyreállt, minden addiginál magasabb szinten, a kölcsönös bizalom vezetés és nép között... Történelem volt ez a huszonkét esztendő: és nem is akármilyen. Sikerek és kudarcok, győzelmek és átmeneti vereségek váltották egymást, — de közben minden ellentmondáson át, mégis egyre magasabban ért országunk, népünk élete. Most újra választás előtt állunk. A jelöltek, — a képviselő- jelöltek és a tanácstagjelöltek — már hetek óta gyűlések ezrein találkoztak és találkoznak a választókkal. Választási hadjárat? Nem; inkább egy hatalmas, országos méretű tanácskozás. Ezeken a gyűléseken aránylag kevés szó esik az elmúlt huszonkét év tanulságairól; annál több a jelen és a jövő tennivalóiról. Mégis azt érzi az ember, — én azt éreztem minden gyűlésen, amelyen részt vettem —, hogy valójában minden kimondott szó mögött ott áll ez a huszonkét év. Mindenekelőtt éppen abban, ahogyan az emberek a ma és a holnap feladatairól beszélnek. Nincsenek, vagy alig vannak nagy szavak és hangzatos igére tek. Erre az országos tanácskozásra a felelősségteljes realizmus a legjellemzőbb. Ha valamelyik előadó, vagy hozzászóló mégis régifajta vezércikkszólamokkal próbál hatni, vagy megelégszik a semmitmondó, nagy általánosságokkal, hallgatás rá a válasz. S ez a hallgatás egyértelmű az elutasítással. Az emberek megkívánják, hogy felnőttként beszéljenek velük. Mondják meg, mondjuk meg világosan, hogy mi a helyzet; mit lehet és mit kell tenni, hogy előre menjen az ország dolga! Mondjuk el az eredményeket is, — van mit elmondani! — de a legteljesebb nyíltsággal beszéljünk a problémákról is. És ne elégedjünk meg mindennek az elmondásával; hallgassuk meg őket is. Sokszor elmondottuk — és igaz —, hogy a fejlett kapitalista országok formális demokráciájával szemben a mi szocialista demokráciánk magasabb rendű, mert tartalmi demokrácia. A néphatalom demokráciája. Én e tartalmi demokrácia szerves részének érzem ezt az emberekben meglévő és egyre növekvő igényt: felelős és cselekvő részesei akarnak lenni mindannak, ami ebben az országban történik. A mostani választási előkészületek külsőleg mintha alig különböznének mondjuk a négy év előttitől. Pedig én fontos különbségeket érzek. És ezek között a leglényegesebbnek nem is azt érzem, hogy az országgyűlési képviselőket nem kerületi listák alapján, hanem egyéni választókerületekben választják. Lényeges persze, ez is, mert tovább szélesíti a demokratizmus kereteit és növeli a képviselők felelősségét. De az igazi különbséget én mégis abban érzem, hogy az emberekben tovább nőtt az igény a cselekvő demokratizmus iránt. Ez azonban egyáltalán nem jelentheti azt, hogy most már megnyugtassuk magunkat: mindent megtettünk a szocialista demokrácia fejlesztése terén. Éppen ellenkezőleg: arra kell, hogy ráirányítsa a figyelmünket, milyen hatalmas Erőtartalékokat szabadíthat fel az egészségesen fejlődő demokratizmus. Növeli a felelősségtudatot. Erősíti a közösségi érzést. Egyáltalán, fejleszti azokat a jellemvonásokat, amelyek a szocialista ember sajátjai. Lenin mondotta, hogy az emberek gondolkodását legjobban a forradalmi cselekvésben való részvétel formálja. Nos, a szocialista demokrácia a mi építő korszakunkban a forradalmi cselekvésnek az a kerete, amelyben a legsokoldalúbban fejlődhet az új ember. Ezért fontos az, hogy a választás ne egyszerű közjogi aktus legyen, hanem a szocialista demokrácia erősítésének, fejlesztésének az alkalma. S ezért fontosak a IX. kongresszus határozatainak a demokratizmus további szélesítéséről szóló tételei. Nem véletlenül hangsúlyozza például a kongresszusi határozat, hogy a gazdasági irányítás készülő reformja nem pusztán gazdaSzoknyát térdig tűzve, kenderáztató ban sulykoltak anyámck sás-koronás tóban. Gémek fehér farka, suhogott a kender, nádkardok hegyében ült a Vízi Ember. Pipája a földig lógott szakállából. sirályok repültek ezüst-puttonyából. Anyám verítéke halpikkellyé lángolt, hinár-koszorúsan kőre-kőre gázolt. Hajának fehérét nyergem alá tömte, virágos bvgngány ködöt-rontó ükje. sági kérdés, hanem magával kell, hogy hozza az emberek, a tömegek még aktívabb részvételét a tervek, a döntések kiformálásában és tudatos végrehajtásában. Tehát: a szocialista demokrácia erősítését. Természetesen, a teljesség kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy az emberek most tapasztalható, nagyfokú közéleti érdeklődése nem véletlen dolog, s nem is önmagától teremtődött. Sok forrása van ennek. Az egyik nyilván az, hogy a felszabadulás óta eltelt idő, — minden gondjával és nehézségével, olykor tragikus eseményeivel is, — nagy történelmi iskola volt a nép számára. A másik az, hogy kitágult az emberek látóköre; tudják már, hogy bármi történik a világban, az nem közömbös a mi számunkra. És mostanában bizony, különösen az amerikaiak vietnami agressziója és a kínai vezetők szovjetellenes kalatidorsága következtében, eléggé feszült a nemzetközi légkör. De a legfontosabb mégis: a bizalom a párt politikájában. És annak a határozott tudata, hogy a bizalomnak megvan a reális fedezete; mindenekelőtt abban a programban, amely a IX. kongresszus határozataiban fogalmazódott meg. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának választási felhívása erre a programra épül. Ez a felhívás tömör summázata az elmúlt évek során megtett útnak és az elkövetkező évek tennivalóinak. De a tömör, néha majdnem általánosnak tetsző mondatok mögött a valóság egész bonyolultsága áll. Rengeteg munka, sok töprengés és felelősségteljes döntés. Vegyük például csak azt a tételt, amely azt mondja, hogy a munkás-paraszt szövetségre támaszkodunk. Népfrontpolitikánknak eddig is ez volt az alapja, — de a munkás-paraszt szövetség erősítéséért állandóan dolgozni kell. Nem véletlenül szól a kongresszusi határozat arról, hogy a parasztság életkörülményeit fokozatosan, erőnkhöz képest, közelíteni kell a bérből és fizetésből élőkéhez. S nem véletlenül történtek erre máris intézkedések, például a szövetkezeti parasztság nyugdíjáról. De ugyanígy sorra vehetnénk a választási felhívás minden egyes tételét: reális tennivalók, jogok és kötelességek, elérendő célok sorjáznak mind mögött. Ezekről szavaz majd az ország népe március 19-én. Egy nemzetépítő programról; s egyben arról is, kikre bízza az országgyűlésben, a tanácsokban e program végrehajtásának a munkáját. Csizmáját száz csillag béleli arannyal, ébreszti a hajnal mákvirág-haranggal. Ég ágán pihenő madár lesz belőle, fészket rak a Napba, fényen-nőtt felhőbe. Csőréből megetet, tolla közt ébredek, szárnyával kettétör gyilkoló késeket. Gémek fehér farka, suhogj sűrű kender, nádkardok hegyében pipálj Vízi Ember. Szárnyaddal csapkodva kenderé z*a tóban, sulykol; éd"sanvám nap-koronás tóban. GALAMBOSX LÁSZLÓ; Kenderáztató A nyár a végére jár, ürmös illattól keseredett. A halál kezeimre néz, de még egyik sem remeg. Itt lejt a fénytködlő porral, s az alápergő cseresznyefalombban. Csüngő ágak alatt ott legelész fújtatva telivérű szürkém, hej, ha mégegyszer, ifjúi vidáman, őszi verőfényben újra megülhetném. ULRICH VÖLKEL: Emlék Emlék ragyog a múlton át. Üde hegyi rét varázslott köröttünk és tfiz-pirosan izzott egy virág. örömében a nap megállt fölöttünk, míg csókolva öleltelek, s míg kacagva magunkra leltünk. Emlék ragyog a múlton át Felocsúdva megkérdezi -lek: Honnét hajadban e virág? Emlék ragyog a múlton át. Palkó István fordításai LOVÁSZ PÁL: Tél Félholt, ki él: fülén a takaró; de jól figyeld: szivárvány szín a hó! Ibolyabölcsőt dajkál az avar, fagyott bogárláb ég felé kapar; ködtenger ezüst ágacskát sodor, rajta cinege leikéből dalol, s világot biztat a madár-ige: „Kicsinek van hite, napfényes nagy hite!”
