Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-29 / 74. szám
4 TOLNA MEGYEI VEPÜJSAG 1961 március ZÖl Tula, a könyvtáros 4 rca kislányosan vékony, bőre hajlamos a pirulásra. Barna szemei elevenek, mozgékony az egész lénye, s ha jó kedve van, vidámsága magával ragadß. a környezetét. Bérelszámoló és üzemi könyvtáros. Akármerre menjen a gyárban, köszöntik, rámosolyog- nak. Megáll a szövőgépek mellett, és a gépzúgásban meghallgatják tanácsait, véleményét egy-egy könyvről. Ebéd közben is megállítják néha, ő pedig feljegyzi a felmerülő kívánságokat egy cédulára. Délutánra, mikor elérkezik a könyvkölcsönzés ideje, rendszerint már ki is készitette a kért olvasnivalót. Tula, a könyvtáros, teljes nevén Bachusz Teréz. Múltkorában hivatalos ügyben Budapestről keresték és így érdeklődtek: — Tériké merre lehet? ■— Tériké? — csodálkoztak a munkatársak. — Igen, a könyvtárosuk! Nevettek, hogy lassan el is felejtik a valódi nevét. A mostani becéző szócskát még az általános iskolában kapta, akkor mérgelődött is. Kiállt a katedrára és úgy követelte, hogy ne szólítsák így. Most már megszokta, és szereti a becenevét — meséli mosolyogva. A könyvtára — két zsúfolásig megtöltött üvegszekrény —, a női öltözőben kapott helyet. Mellette csak állta kölcsönözhet. Sokszor megfájdul a háta. Ezemégyszáz könyv, kéthónaponként cseréli az olvasottakat. — Az, hogy itt a könyvtár, jó is, meg rossz is. Jó, mert itt találkozom az olvasóimmal a legkönnyebben, rossz, mert olyan szűk a helyünk, ha körém gyűlnek, már mozdulni sem tudunk. A szekrények nyitva, van aki guggolva krutat, van, aki a polcokon keresgél, kezembe adják a kiválasztott könyveket, hogy felírhassam a címét, de magam is segítek választani, hát nagy a zűrzavar. jjietni is kell, mert sokan vidékről járnak be, és sza- ** ladnak, hogy elérjék az autóbuszt. Mégis, nagyon megszerettem ezt a munkát. Minden héten kétszer van kölcsönzés, kettőtől félnégyig. Ha asszony lennék, biztosan nem jutna időm. Édesanyám, aki idős, és beteges, sokat segít, hogy itt maradhassak. Az elmúlt évben 232 olvasót számlált a Pamuttextil- jnűvek tolnai gyáregységének üzemi könyvtára. A textilesszakmában első helyezést értek el a megyében az olvasók és kikölcsönzött könyvek számát figyelembe véve. Az üzem munkásainak egyharmada olvas, évenként átlagosan 12 könyv fordul meg a könyvtártagoknál. — Mit olvasnak a legszívesebben? — Szilvási és Berkest, itt is a legnagyobb siker. Szeretik Molnár Gábor útleírásait, viszik a gyerekeiknek a „Kőbaltás ember"-sorozatot és ha apránként is, de kezdik megkedvelni a komolyabb könyveket. így volt ez Madame Curie életrajzával, eleinte féltek kivinni, de egy asszony elolvasta, az már ajánlotta a többinek, és végül mindenkinek nagyon tetszett... Van úgy, hogy kézimunka-, vagy szakácskönyvvel kezdik a kölcsönzést, és egy év múlva már „mindenevők” lesznek az olvasásban.., MZ elmúlt években bronzéremmel jutalmazták könyv- ** tárosi munkájáért Bachusz Terézt, tavaly szép ajándéktárgyat kapott, egyszer pedig kéthetes, üdülésnek is beillő tanfolyamon vett részt a Balatonon. Ez a három emlék bizonysága munkája elismerésének, eredményét azonban nem jutalmakkal mérik. Az olvasott betűk kitágítják a világot a pamuttextilművek dolgozói körül, és ez Tulának is köszönhető... M, L uiiimiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiiitiiiminimiiiiiiiiiimiiiiiiiiunuignninnug Egérfogó módra PINTÉR ISTVÁN DOKUMENTUMREGENYE Az ágyúk ünnepe Szekszárdon Pipás Nagy János kitüntetése —Az ozorai diadal Tolna megyei visszhangja „Szegzárdon nagy ünnepély volt.” Természetesen nem tegnap, vagy tegnapelőtt, hanem pontosan 1848. november 13-án, hétfői napon. Róth és Philippovics tábornokok horvátjainak ozorai fegyverletételéről már az egész ország tudott. A honvédelmi bizottmány azonban úgy vélekedett, hogy a megye területén elfogott hétezer-öt- száznyi sereg felbomlásában a tolnaiaknak is bőséges részük volt, ezért illő jutalomként a megyének három ágyút ajándékozott a zsákmányolt tizenkettőből. Az akkori Közlöny 155. számában megjelent tudósítást elevenítjük fel az utókornak. „A hazától nyert kincs illő elfogadására Csapó Vilmos ezredes, az ozorai diadal egyik hőse bízatván meg a készületek rendezésével.” Csapó ezredes; aki egyébként a Tácról és Soponyáról hátráló hor- vátok átkelését gátolta meg a Sión és így fogságba esésük nem kis részben az ő érdeme volt; a megye minden főbíróját megkereste, hogy küldjenek nemzetőröket és emeljék az ünnepség fényét. A három ágyút több mint egy hétig Tolnán őrizték, majd: „... reggel 8 órakor megindíttatván a halált szórandó ágyúk, az elsőt Geiszt József tolnai postatulajdonos úr, a másodikat Tolna mezőváros, a harmadikat Bezerédy István követ úr nemzeti szalagokkal és lobogókkal fölékesített szép négy-négy lova vontatta ... Az ágyúkat mindkét oldalról kivont karddal a tolnai nemzetőrök kísérték. Az ágyúk után jöttek a többi, részint fegyverzett, részint fegyver nélküli tolnai és ezerekre menő vidéki nemzetőrök.” Ugyanakkor Szekszárdról is elindult az érkezők fogadtatására. Elől, lóháton, Csapó ezredes, utána hat században, szakaszonként a szekszárdi nemzetőrök; jeles bamászai (cigányai) zenéjének kísérete mellett, minden nemzetőr süvegén egy tédi- zöild ág díszelegvén.” A két sereg a vámhídnál találkozott, végigvonult a városon, majd az Augusz-háznál lekanyarodva, a mai Sétáló-park mellett eljutott a vásártérre. Itt tábori mise után... „...igen tisztelt főispán úr, az ünnepély a czéljához alkalmazott jeles beszédében a fölkelésre buzgott népet jövőre is kellőleg felfogott hivatásának hasonló zélussali teljesítésére lelkesítvén, a négyszögű körön túlhelyezett 3 ágyú torkából először a haza békéjéért, másodszor a haza üdvéért. harmadszor a nemzetőrök dicsőségéért az üdvözlő lövések megdördültek.” Az ágyúdörgés után került sor az ünnepély legnagyobb szenzációt keltő részére. Majd egy évszázaddal később Illyés Gyula nem a költői fantáziából merítette, hogy az ozorai diadal kivívásában tolna megyei nemzetőrök is részt vettek. „Ezután következett a honvédelmi bizottmány által jutalmazásra küldött 40 darab aranynak az ozorai diadalnál kitűnt nemzetőrök közti kiosztási szertartása. Minden járásból 10 e^’én lön abból részesítve. A jutalmaaottak elseje: szegzárdi Pipás Nagy János... A jutalmak kiosztása után az ágyúk a szegzárdi nemzetőrök kíséretében a megyeház udvarába felvontatván, ott folytonos őrizet alatt tartatnak.” A három ágyú nem kis értéket jelentett, hiszen egy három héttel későbbi állománykimutatás szerint Magyar- és Erdélyország- ban az összes honvédseregeknek nem volt belőlük több kétszázötven darabnál. A szekszárdiak természetesen illő népünnepélyt rendeztek, a megyeházán pedig „Főispán úr vendégszerető asztalához igen számos vendéget szívesen meghívatott, az ízletes étkeket a haza és lelkes fiaiért ürített áldomás poharak fűszerezték.” További fűszerezésként Csapó Vilmos ezredes sem szabadulhatott attól, hogy a „szegzárdi hölgykoszorú által készített cserfüzért” át ne vegye. Ehhez még egy ..füzérdal” is társult, csodálatos zöngemény, melynek csak utolsó két versszakát őrizte meg a Közlöny említett 155. száma: „Nem kell hát többé kérdenem Mert hiszen mindenki ért Kinek tegyem hős fejére E jellemdús cserefüzért. Jer Csapó, az ünnep hőse.. Kér e kis hölgykoszorú. Hadd zöldeljen homlokodon Méltán e cselkoszorú!” „Ezzel az ünnepség véget ért.” — fejezi be tudósítását a korabeli szerző, aki illő szerénységgel csak így jegyezte nevét: „Egy nemzetőr.” (orda») Kisiskolások rajzpályázata Gyermekrajz-pályázatot hirdetett az IBUSZ, fennállásának 65. évfordulója alkalmából. A részt vevő általános iskolások között értékes nyereményeket osztanak. Az első díj kéthetes tengerparti utazás. Már sok rajz és festmény érkezett a pályázatra. Képünkön: két negyedikes fiú iskolai rajzszakkörben, a pályázatra készül. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimmiiiiiiimmim (■111111111111111111111111111 Höttl az SS fekete egyenruháját viselte, de megjelenésében volt valami az örök civiléből. A fiatalember nem úgy festett, mint azok a felsőbbrendű fajhoz tartozó katonák, akiknek fényképei a Signal és a többi képes katonaújság címlapját díszítették. Höttl egyáltalán nem hasonlított, még egyenruhában sem egy SS Sturmbannführerbez. Hát kihez hasonlított? Kísértetiesen hasonlított Höttlhöz, vagyis önmagához. Ö volt az az ember, aki a náci egyenruhában is megmaradt egyéniségnek, de egyéniség létére teljes szívvel szolgálta az SS-t Teljes szívvel? Ez a kifejezés is helyesbítésre szorul. Az SS- ben hemzsegnek azok a fiatalemberek, sőt idősebbek is. akiket megrészegítettek a Führer és Himmler SS birodalmi vezető eszméi, s akik — legalábbis ezt gondolják — készek akár életüket is áldozni a germán faj vezetése alatt álló új Európáért. Höttlt nem ilyen fából faragták. Kiszolgálja a nácikat. Tudja ugyan, hogy a háború elveszett, s a náci Németországra összeomlás vár, vezetőire pedig büntetés, de azt is tudja, hogy neki ebből az összeomlásból sértetlenül kell kikerülnie. A háború után is folytatódik majd a karrierje, ami a háború alatt kezdődött — ebben teljesen biztos. Addig is a legjobb tudása szerint végzi a dolgát, mert az a véleménye, hogy be kell bizonyítania: 6 kiváló szakember a maga területén, a hírszerzésben. Nem kétséges, hogy ez, az az út. amelyen elkerülheti majd a felelősségre vonást. Az olyan embert, akinek rendkívül sok van a fejében, majd csak megvásárolja valaki a győztesek közül. ha a legyőzőitekhez tartozik is. Csöngött a telefon. A Sturmbannführer felvette a hallgatót — Halló. Höttl! — Itt Pejacsevich! Szeretnék önnél, Sturmbannführer búcsúlátogatást tenni... — Jöjjön — szólt Höttl a telefonba. — Talán a legjobb, ha a holnap déli légiriadó után egy félórával keres fel.Ebben az időben, 1944. szeptemberében már mindennap, úgyszólván menetrendszerűen megszólaltak a szirénák a magyar fővárosban, de a magyar vidéken is. Angol és amerikai gépek százával, ezrével repültek át. A randevúkat leg- bölcsebb volt a légiriadókhoz igazítani. — Talán... — kezdte Pejacsevich. — Nem felel meg az időpont? — csodálkozott Höttl. Rendkívül ritkán fordult elő, hogyha valakit magához rendelt, az nem ért rá. Végiére is ő volt az RSHA, a birodalmi biztonsági főhivatal VI-os osztálya, a külföldi hírszerzés teljhatalmú magyarországi megbízottja. S bár a forma kedvéért úgy mutatkozott be a nyilasoknak és más politikusoknak, mint egyszerű diplomata. Veesenmayer követ tanácsadója, partnereinek nem volt nehéz megállapítaniuk, hogy sokkal fontosabb, befolyásos emberrel állnak szemben. Veesenmayer Ribbentrop embere, a külügyi vonal képviselője. Höttl viszont Schel- lenbergé. a Harmadik Birodalom kémfőnökéé. — 3 — vagyis Himmleré. Nyílt titok, hogy odakint a főhadiszálláson egyre csökken Ribbentrop befolyása és egyre erősödik Himmleré. Ami pedig Magyarországot illeti, Veesenmayer túlságosan tehetetlen volt bizonyos esetekben ahhoz, hogy a Führer ne hallgasson inkább a legmagasabb rangú magyarországi SS- és Gestapo-parancs- nokra. Winckelmann tábornokra, illetőleg a magyar belpolitikával foglalkozó emberére, dr. Wilhelm Höttlre. — Az időpont megfelel — készségeskedett Pejacsevich a vonal másik végén. — Azonban, Herr Sturmbannführer, úgy érzem, hogy a jelenteni valóm... — Ja, vagy úgy! — mondta Höfetű. — Akkor akár azonnal jöhet. — Máris indulok! — Várom! A Sturmbannführer megnyomta a csengőt. Néhány másodperc múlva kivágódott az ajtó, s négyszögében megjelent Doris Koch. Pompás alakján jól érvényesült az ugyancsak fekete egyenruha, s annak sötét színe kiemelte a feje búbján koszorúba font hajának szőkeségét. A lány előírásos jelentkezésre készült, s náci köszöntésre lendítette a karját Főnöke azonban leintette: — Hagyja! A 89-es érkezik, értesítse az őrséget! A lány már hátraarcot akart csinálni, hogy távozzék, de Höttl egy kézmozdulattal megállította.
