Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
f Babits Mihály kiadatlan verse Dr. Kun Lajos, Szekszárd múltjának tudás- kutatója kiadatlan Babits-verset talált. A Szekszárd—Tolna megyei Nőegylet 50 éves jubileumára készült vers megírására Bodnár István bíztatta Babitsot, aki arra is vállalkozott, hogy az 1911 október 5-én rendezett ünnepélyen maga adja elő versét. A Tolnavármegye és Közérdek című lap, amelyet Bodnár István szerkesztett, 1911. október 6-i számában számol be az évforduló ünnepségéről, mely délelőtt ünnepi közgyűléssel kezdődött, amit este a Szekszárd- szálló nagytermében hangverseny követett. Babits itt szavalta el versét, melyet Bodnár István lelkesen méltatott lapjában: „Szépséges költeményébe Babits Mihály, a szekszárdi származású jeles költő belevitte csodálatos érzéseit, lelkének tűzét, forrongásait, s ma közvetlen közelről éreztük az ő lelkének igazi poétái megnyilvánulásait, az ő nyelvének ékességét, zamatát, tömörségét, mellyel megérzéseit, nagy gondolatait oly közel hozza lelkűnkhöz”, A vers a beszámolóval együtt jelent meg a Tolnavármegye és Közérdek című lapban de Babits később nem vette fel gyűjteményeibe, s másutt sem jelent meg eddig. Egy gondolata azonban visszatér a körülbelül ugyanebben az időben keletkezett, Isten kezében című költeményben: Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg... A szekszárdi levéltár hírlapgyűjteményében most dr. Kun Lajos találta meg ezt a kiadatlan Babits-verset, mely a korabeli beszámolóval együtt érdekes adalék Babits költészetéhez és életrajzához egyaránt. BABITS MIHÁLY: PROLOG Régen — tisztelt közönség! — szokás volt, azt hiszem, hogy trombiták köszöntsék színedet a színen, A régi korra rávall, hogy minden tarka volt: ma nem jön trombitával a felemás herold. Ma — feketében persze —• egy úr jön mint prológ; unalmas hosszú verse száján szinte kilóg. És ím — ijedve néz szét zavart tekintete, látva, hogy enyhe részvét hány embert csalt ide. Segélyül ennyi néphez mely múzsát híjon ő? A férfi másra éhez és másra vágy a nő. Péter már únja látni, mi Pálnak élvezet: hogy Ígérjünk ma hát mi mindennek kedveset? Nem is elég egy múzsa: legyenek mind ma itt, mint csokorban a rózsa tarkítja társait. Kinek-kinek ml tessék, legyen százféle szép (ha tarka, akkor lesz szép a csokor és a kép). Kilenc leány a múzsa vagy isten tudja hány? Jöjjön ma koszorúzva mind a kilenc leány. S köztünk egy égi asszony (mint hold és kilenc csillag) nevessen és mulasson azokért, akik sírnak. Mert nem bús, könnyben ázott asszony a Szeretet: víg s hogy körötte mások nevessenek, nevet, táncba vegyül szívesen, múzsák között mulat, rózsák között vörösen rózsának felgyullad. Mint újhold jő az égre mélázva is vidám és a napból az éjbe fényt lop be délután s a bús éjben e fénynek jelével integet s varázsol £ szegénynek zsebébe kincseket, mősolyg a sírók közt Is, mint felhők közt a hold s gyémánttá lesz a könny is amerre csak mosolyg és szeret minden szépet: a csokrot és a képet, az édes életet, a táncot és a rózsát, mert legfőbb múzsa múzsák közt ő: a Szeretet! Móricz Zsigmond és Petőfi fényképe Móricz Zsigmond a 40-as, években a Kelet Népét szerkesztette; 1942-re esett a centenáriuma annak, hogy Petőfi első verse nyomtatásban megjelent, s Móricz nem akarta lapjában említetten hagyni az évfordulót. Ismerte Petőfi daguerrotipiájáról megjelent munkámat és ez indította az alábbi levél megírására. Kedves Barátom, szeretném Petőfi egyetlen hiteles arcképét közölni a Kelet Népe könyvnapi számában. Tisztelettel kérlek, vagy a fényképnek, egy bizonyára meglévő fény- képmásolatát küldd el nekem, vagy a könyvedet, s ha lehet, a klisét: a legnagyobbat, ami van. Mivel az éjjel álmodtam meg ezt a gondolatot, viszont már Írom hozzá a cikket, s nagyon nagy öröm volna, ha megkaphatnám, igen kérlek, segíts hozzá. Vagyis azt kérem, hogy express értesíts abban az esetben is, ha nem tudsz segítségemre lenni. Tisztelettel és meleg üdvözlettel: Bp. 1942 május 21 Móricz Petőfi első nyomtatott verse, a Borozó című, az Athenaeum 1842. május 22-iki számában jelent meg, s Móricz — mint levele keletéből látjuk —, naptár szerint pontosan száz évvel utóbb, május 21-ére virradóra „álmodta meg” a kép közlésének gondolatát, s ezt a különös találkozásit szó- szerint megtörténtnek kell vennünk. Bizonyára töprengett, hogyan ünnepelje meg az évfordulót, s ebből a tépelődésből segítette ki az álom. Rögtön hozzáfogott a cikk megírásához, 6 az express küldött levél hangján is megérzik az öröme. A képet aztán mégnagyítva közölte a Kelet Népe júniusi számának címlapján. De minden „express”- elifoglaltsága ellenére is vette a fáradságot, hogy a klisé vételekor nyomban megköszönje a jelentéktelen szolgálatot, néhány, nagy sebesen kézzel írt sorban: Köszönöm szépen! A kliséről csinálunk nagyítást. Ha kész lesz, kösz. visszaküldöm. 1942. V. 36. Üdv. Móricz VÁRKONY1 NÁNDOR Végh Antal: Jóval elmúlt éjfél, de még egyikőjük sem hunyta le a szemét. Fojtó volt a meleg. Forgolódtak. szuszogtak, gyűrték maguk alatt a lepedőt, és nem tudtak aludni. — Ki kellene nyitni az ablakot — mondta az ember nehezen szuszogva Kint tiszta volt az égbolt és magas. Mintha a csillagok is meleget árasztanának magukból, fényesen ragyogták be a fülledt éjszakát. Morgott a kutya. — Jöhetne már — dünnyögte az ember. — Jöhetne — hagyta rá az asszony. — Semmi baja nem lenne, ha nem maradna utolsónak. — Újra fészkelődött, oldaláról hasra feküdt, aztán a hátára, majd vissza az oldalára megint, — Jöhetne már... — Majd jön! Aludj! — felelte rá az asszony. — Nekem mondod, de te se alszol. Hogy aludjak, ha nem tudok? Később erősen ugatott a kutya — Kinézhetnél — szólt az asz- szony. — így aztán csakugyan nem lehet aludni! Még ha te se hagysz. A kutya futkosott le-fel az udvaron, csaholt, morgott, hosszan vonyított néha. — A bűr hüljön rád! — mondta az ember forgolódás közben, és a hideg falnak támasztotta hátát. — Majd meglásd — így az asszony — kár hogy nem néztél ki. Nagyon a tyúkól körül hallom én azt a kutyát. A múltkor is így volt, amikor, ellopták a csirkéket. Akkor is szóltam. — Van már azóta lakat az ólon! — Számít is az! — A múltkor is felversz. Nézzek ki! Kimegyek, lesek ide is oda is, hogy ki viszi hát a csirkét. Vitte azt a nyavalya. Sündisznót kergetett a kutya! Biztosan azt kerget most is! Mindjárt hajnal, aztán még le sem hunytam a szemem. A kutya újra a tornácon futkosott, morgott. ahogy csapódott az utcai kisajtó. — Ideje már — horkan tattá az ember — kitáncolhatta már mostanra a lelkét is. Megjött a fiú. Bálban volt. Ez volt az első bál, amibe elengedte apja-anyja. Megesett azelőtt is, hogy esténként el-elment bámészkodni a bálba, de mindig idejére hazaparancsolta az apja. Most szombaton először ment el azzal, ha már befizet, marad ameddig tart — Hadd maradjon — hagyta rá az anyja. — Ráér még — ellenezte oj. ember. Szombaton a fiú borbélynál járt Megnyiratkozott Egész idő alatt, amíg nyírta a borbély, feszengett; hogy mondja meg: borotválkozni is akar. Hazafelé menet egyre az állát simogatta. — Észre se veszik? — mondta otthon. — Mit? — Hogy levágattam! — és tenyerével az arcát simogatta. — Ráértél volna még... A bálhoz pénzt kapott; egy ötvenest — Nem azért adtam, hogy mind elköltsd! Csak akkor adj, ha kell. Másnak meg ne fizess! Az anyja még odacsúsztatott neki egy húszast Úgy észrevétlenül. Ahogy megjött a fiú, betette maga után az ajtót, egy csomóra rakta le a ruháját, nem is gyújtott villanyt — Maguk még nem alusznak? Izzadt testével végignyúlt az ágyon, és lábával az ágy végébe nyomta a takarót Az anyja észrevette. — Takarózz csak be! Megizzadtál. még megfázol! Forgolódtak. Nem aludt senki. — Kint is ilyen meleg van? — kérdezte a fiát — Ilyen — felelte — és fordult egyet, mintha mutatná, hogy aludni akar. — Aztán mennyit költöttéi? — ült fel az ember az ágyon. A fiú morgott, mintha aludna. — Egy tízest, -r Hallgatott egy ideig, majd leszállt az ágyról. Aztán csak úgy meziüáb kiment. — Hát te hova mégy? — mordult rá az apja. — Ki! Visszajött, és újra úgy tett, mintha aludna. Az öregek szintén. Horkantottak, szuszogtak, forgolódtak egyre. Talán el is szenderegtek már, amikor megint leszállt a fiú az ágyról. Nem kérdezték hova megy. — Mit ittatok? — szólt rá az apja. ahogy visszajött. — Mit ihat az ember egy tízesből? Sört! — Áhá! — dünnyögte az apja. Meg is virradt már, amikor harmadjára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az apja megint felült az ágyon. — Na! — szólt az asszony felé. — Nekem mondja, hogy egy tízest ivott meg. Hát hol van az a kocsma, ahol egy tízesért any- nyi sört adnak, hogy háromszor kelljen kimenni utána? Csak legyen reggel, majd megszámoltatom én! Az asszony nem szólt semmit. Feküdt moccanás nélkül. Az ember el sem aludt, várta, leste a reggelt, hogy majd megszámoltatja a fiút. De szigorúan! Úgy, hogy megemlegeti!1 Kirakatja az asztalra a fiúval a megmaradt pénzét És miféle intelmeket mond majd neki. MegleC- kézteti. így kell, mert másképp hamar elkanászosodik ebben a korban. Tudja magáról.. Az asszony ez alatt egyre azon töprengett, miként tudna negyven forintot becsúsztatni a fiú zsebébe, hogy ne venné észre az apja. Csak a fiú aludt mélyen és nyugodtan. Azt álmodta, hogy pénzt szed ki a zsebéből, rakja az asztalra, az apja meg csóválja a fejét és ámul. KAMASZLÁNY Megtalálták Leonardo da Vinci elveszett kéziratát A szerencsés megtaláló Jules Piccus professzor; noha biztosra ment, mégis szerencsésnek mondható. Ismeretes, hogy Leonardo sok ezer lapot kitevő, rajzokkal illusztrált kéziratos jegyzeteket hagyott hátra. Ennek egy részét a madridi Nemzeti Könyvtárban őrizték 1600 óta, 1800-ban azonban nyomtalanul eltűntek, meg- találhatatlanná lettek. Piccus professzor a massachusetsi egyetem megbízásából kutatott utánuk, mégpedig oly módszerrel, amelynek — ha évtizedekig tartó munka árán is — végül okvetlen sikerre kellett vezetnie. A professzor ti. a könyvtár minden egyes kötetét leemelte a polcról, s megpörgette lapjaikat, nem rejlik-e bennük a kézirat valamely töredéke. Ezer meg ezer kötetet böngészett már át, midőn az egyikben nem hozzátartozó katalóguslapot talált. Előhozatta a lapon jelzett művet: tok volt, s benne Lenardo kéziratának hétszáz lapja, kétszáz rajzzal illusztrálva. Ez a század legnagyobb kézirailelete, mint a külföldi lapok mondják. Ám a könyvtárosok tudják, hogy a régi nagy könyvtárak sok százezer, sőt millió kötetet őrző gyűjteményeiben nem egy nagybeCsű kincs lappang, s volna fölfedezhető, ha a türelmes Piccus professzor módszerét intézményesíteni lehetne. \ Í ' ^ KISS ATTILA RAJZA
