Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
Jules Renard: Látogatás a költőnél KURT STEINIGER: Az idők határán Szeretem a nyári eget e kékellő fehér burát, amelyben mozaikként filigrammok és cirádák, mintha festő festené. Szeretem az ősz egét is, mely a föld visszfényét lengeti s puhán Délre tágul. Szárnyhajók suhannak a kék tengeren át, szemünk issza sugarát, és ámul. A vágy-ülte szemekbe, a gondolatok fonál-keresztjébe nem röppennek madarak rajai. Ezüst-pont úszik némán felhőket felkutatni. Állok és fülelek, nyár-szerelmem tűnik. Az ősz hús árnyékot lehel, s radarként érzi tekintetem. Fordította: Palkó István Színházi világnap 1967-ben — Elmegyünk, megnézzük a költőt —, mondom Philippe-nek. Igen, Ponge úr, Viresacban, költő. Nem tudta? — Nem, uram. — Ponge úr verseket csinál, olvasta maga is Philippe, a mi kis megyei lapunkban? — Nem emlékszem. — Tehát van egy költőnk, négy kilométerre tőlünk. — Jól van. Visszük a puskákat is? — Igen, menet is, jövet is vadászunk majd. Megyünk tehát, s útközben lepuffantok egy vadgalambot; szép lövés, méltó a vadászhoz, aki egy költő látogatására indult. Még soha nem láttam Ponge urat. — Ismerek valakit, akit így hívnak, — mondja Philippe — a városban is láttam, de az aligha lehet a költőnk. Parasztember, semmivel sem különb nálam. Az első háznál tudakozódik. öregember ül a kapu előtt, felemelkedik, kezét -nyújtja Philippe-nek, s fájdalmasan mondja: — Meghalt! — Köszönöm, öregem, — mondja Philippe. Az öreg visszaül a helyére, mosolyog. —- Meghibbant — véli Philippe. Odébb egy másik öreg, a bőre mintha papírból lenne, ezt mondja: — Látom, nyulat keresnek. — Ponge urat keressük. — Ott lent, a falu végén, az utolsó ház, a forrásnál. Most ugyan aligha találják otthon, kint van a földjén, legelteti a marhát, de nem lehet messze a háztól. — Maga legelteti a marháját? — Ahogy mindenki! A költő faluja ezen a napon nem volt ünnepi hangulatban, Viresac lakói igazán nem zavartatták magukat. Egy vénasszony, aki szilvát szedett, a létráról kiabált utánunk: Zules Renard (18S4—ISID) a századforduló francia irodalmának je- lentős alakja, a szűkszavúság klasz- szikusa. Rövid, szúrós mondatai mindig csak a lényeget mondják el, ezért igazi műfaja az epigramma. Négykötetes naplója, melynek részletei most jelentek meg magyarul, a néhány mondatba sűrített megfigyelések maradandó mesterműve. Magyarra először Kosztolányi fordította egyik regényét (Az étósdi). — Egy ember fut maguk után! Amikor megfordulunk, az emberünk áll ott, épp a mellényét gombolja, s így szói: — Mondják, hogy keresnek. Bocsássanak meg, egy szalmatetőnél segédkeztem, itt a közelben. Nagyon megtisztelnek. Hívott, hogy menjünk el hozzá. A lakásban egyetlen szekrény, két ágy, középütt asztal, a gerendán hagymafüzérek. összeismerkedünk. Philippe hallgat, a puska a lába között. Nem akarja elhinni, hogy költő házában van, a sapkáját se veszi le, amit egyébként csak a templomban tesz le, oda pedig nem megy soha. A költő vézna, sovány, negyvenesnek látszik, s izgatott. Kétségtelen, sokkal kifejezőbb 'enne, ha portól szürke haját eligazítaná egy fésű, kiszabadítva magas, széles homlokát. Mindenáron beszélni akar, de csak elemi iskolát járt, s folyton nyelvhibát vét. Az irodalom szó is bizarr hangokra törik szét. Az „a” erős nyoma- tékot kap, szinte kánya szárnya- csapását érezni benne. Mindig szerette az irodalmat, de inkább a prózát, mint a verset. Még az ezrednél kezdte, ott támadt ez a gondolata. — Ha fiatal koromban tanulhattam volna, — mondja — csinálhatnék valamit. így a saját kedvemre verselek. Nem is tudom, mit mondjak, de az emberek úgy gondolják, van bennem valami. Nem merem arra kérni, hogy vegye elő a verseit. Részt vett egy versenyen, amit egy irodalmi lap szervezett. Kék füzetet mutat, felismerem benne az egyik kis folyóiratot, amely ilyen pályázatokból él, mert az előfizetési díj jogot ad a szereplésre is. Ezt például Lamartine tiszteletére rendezték. A bíráló bizottság, amelynek elnöke Sully Prud- homme, véget nem érő névsor. — Nem látom itt a nevét, — mondja nekem a költő —• tehát csak prózában dolgozik. — Igen, de éppen ezért szeretem a költészetet. Ö verset is, prózát is küldött be. A verseket osztályozták, a prózát csak megemlítik. Mint költő, természetesnek veszi, hogy verseit jutalmazták, s mutatja is a nevét, amely csaknem elveszik az olvashatatlanul apró betűk tengerében. — Megőrzőm a gyerekeknek, — mondja. — Idővel majd megbecsülik. A két srác éppen hallja a nyitott ajtón át. — Na, — mondja a költő — hát így kell bemutatkozni? Köszönni se akartok? Nem akarnak. Egy asszony lép be, jön, megy, szót se szól, eltűnik. Később tudtam meg, hogy Ponge-né. Ennyi elég is első látogatásra. Amikor, felállók, a költő kiérzi tartózkodásomból, hogy tisztelem valószínűtlen reményeit, s óvatosan ezt mondja: — Ó, csak saját szórakozásomra csinálom, ennyi az egész. Nem költő vagyok én, hanem földműves. Elhagyom a szegényes, sötét hajlékot, ahol hiába idézik a francia költészet legdicsőbb neveit, nem adnak fényt, s ösztönzést sem. Philippe, aki az egészből csak egy rozsdás puskát vett észre, amely a falon lógott, azt mondja, amikor kívül vagyunk: — Ugyancsak kemény munka lehet, amikor este még ír ahelyett, hogy lefeküdnék. Én képtelen lennék rá. — Elismeri hát végre? — El. — Egy szóval sem mondta neki. — Sose hittem volna, — feleli Philippe — hogy egy ilyen ember, mint ez, költő. A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi kongresszusán, 1961. júliusában, a finn küldött javasolta: rendezzék meg évről évre, világszerte a színházi világnapot. Egy ünneppel több? Nem, csak a színházak megszokott munkájuk közben egy pillanatra a közönség elé állanak, s a világon mindenütt, azonos időben rövid vallomást tesznek önmagukról, munkájukról, céljukról. Kinek szól ez a vallomás, a közönség- nek-e, vagy önmaguknak, emlékeztetőül és Önvizsgálatul? Inkább mindkettőnek, s egyben az összetartozás bizonyitéka is, ízelítő abból a hatalmas erőből, amelyet a világméretű közösség jelent. Az első alkalomra, március 27-re, a párizsi Nemzetek Színháza 1962-es évadának nyitónapjára Jean Cocteau fogalmazta ezt az üzenetet, vallomást és bizonyítékot, egy évre rá Arthur Miller, aztán Laurence Olivier és Jean-Louis Barrault, 1965-ben a Nemzetközi Színházi Intézet jegyezte a fölhívást, tavaly pedig René Maheu, az UNESCO főtitkára. Ezidén ismét színházművész szói a világ színházaihoz és közönségéhez, színész, rendező és színigazgató egy személyben: Helene Weigel professzor, a Német Demokratikus Köztársaság nemzeti díjas művésze, Brecht özvegye, a Berliner Ensemble igazgatója. „Mi, színházi emberek — írja —. a magunk eszközeivel igyekszünk hozzájárulni ahhoz, hogy bolygónk végre valóban lakhatóvá váljék. Ez pedig azt is jelenti, és elsősorban azt jelenti, hogy színházi munkánkat egyszerre szenteljük a békés jelennek és egy barátságos jövendőnek, amelyben ember az embernek segítőtársa lesz”. A magyar színházművészet is ezt teszi. Emlékezzünk e napon egy pillanatra a hősi korokra, amikor a színház a nemzeti nyelv és irodalom terjesztője volt, s ekként a nemzeti fölemelkedés művelője, a nemzeti függetlenség toborzója is? Sorakoztassuk föl az adatokat, hogyan vált az utóbbi két évtizedben színházi életünk közkinccsé és újra a nemzet fölemelkedésének eszközlőj évé, a tudatformálás szocialista eszközévé? Megtehetjük, tegyük is meg. En most mégis két más dologról beszélnék (ha más ez csakugyan, s nem foglalata ez is amazoknak). Beszélnék arról, hogy a magyar színházi élet föllendítésére kiírt dramapályázat győztes munkáinak nyilvános bemutatkozása rövid napokkal-hetekkal előzte meg az idei színházi világnapot. Budapesten és az ország több más színházában mutatták be a díjnyertes drámákat, amelyek a közönség rokonszenvét is megnyerték azóta, ezt a legértékesebb díjat; reméljük, hogy az első bemutatkozásit sorozat követi majd, a drámákat bemutatja a többi színház is (talán vendégjátékok is segítik az ismerkedést), de azt is reméljük, hogy a pályázatot nyert művek zsilipet nyitnak, s új és új drámák születnek majd. A másik, amiről szólnék még: színházi életünk nemzetközisége. Nemcsak arra gondolok, hogy a színházi műsor mindinkább tükrözi a világ színházi eredményeit, a darabválasztásban és az előadások modem stílusában is. Arra a vendégjárásra gondolok, amelyre az elmúlt évben is vállalkoztak hazai színházaink, a barátkozásra, szomszéd országok színházaival, az Opera és a Pécsi Balett táncosainak külföldi sikereire, a budapesti Madách Színház olaszországi előadásainak lelkes visszhangjára, a Bábszínház franciaországi útjára — és más vendégjátékokra, lengyel, német, francia, szovjet, angol színházak magyarországi látogatására. Mi más lenne ez is, mint a színház nagyszerű hivatásának folyamatos vállalása, a békés jelen és a barátságos jövendő munkálása —■ színházi világnap, állandóan. ZAY LÁSZLÓ BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Gyermekkori táj A mákfejek, mint csengetyűk kezemre-tapadva sírtak, úgy vittek, úgy vezettek egy idő előtti tájba. Eszméletem még gyenge volt, de színeiben, hangjaiban mint gubóban a lepke kitörni készült a világba. v Ö szép remegés, reggel, életem ébredő hajnala, tájak, titkok csodái, finom remegések, hol vagytok? Lehunyom szemem, keresve nézek a darazsak világába, buta kapufák zárnak el, az évek zavaros vizei zúgnak. Ha megfoghatnám egy pillanatra, mint áramütés érne, az idő előtti világ megvilágítaná életem. Múzsa segíts, kis méhecsk"' mákok csörgői a kertben, ne hagyjatok magamra a sötétség viperái előtt. Fordította: Csányi László Jo Hanns Rosier: Röpke ismeretség Az ember sohasem lehet elég óvatos, különösen akkor, ha utazik. Ezt tapasztalta barátunk, Hanns Petermann is, amikor hetykén és merészen odalépett a fürdőhely sétányán egy elegáns hölgyhöz és megszólította. — Láthatnám önt ismét kisasszony? Az ifjú hölgy megrázta a fejét, ám csöppet sem barátságtalanul tette hozzá. — Nem vagyok kisasszony. — Nem? — Nem. — Kár. — Talán. — Férjnél van? — Igen. — És a férje? — Nincs itt. Egyedül jöttem. Hanns Petermann beleszagolt a friss reggeli levegőbe. — Akkor talán lehetne ... A fiatal hölgy azonban rendkívül komoly arcot vágott. — Nem. Semmit sem lehetne. Először is ilyesmit én egyáltalán nem csinálok, másodszor: tudja az egész fürdőhely, hogy férjnél vagyok és, hogy egyedül érkeztem ide. Mit mondanának az emberek, ha hirtelenjében meglátnának magával? — Azt lehetne mondani az embereknek ... — Szóval? — Az embereknek azt lehetne mondani, hogy én vagyok a férje, és most érkeztem látogatóba. A hölgy meghök- kenve megállt. — Hm! Az biztos, hogy magát, fiatal barátom nem ejtették a fejére. — Korántsem. — Meglátszik. — Szóval, megegyeztünk? A nő nevetett, és hevesen rázta a fejét. — Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. De azért lehetséges volt. Amikor három órával később Hanns Petermann megérkezett a szállodába, melyben a hölgy már három hete lakott, megkérdezte: — A feleségem rendelt szobát a részemre? — Igen, a második emeleten. — Köszönöm. Hanns Petermann vidám szívvel cipelte fel a bőröndjét, átöltözött, majd röviddel utána büszkén, ragyogva jelent meg a szálló éttermében. Hiába, a férfiak nagyon büszkék a maguk kis győzelmeire. Egy pincér lépett hozzá. — Szeretnék a teraszon vacsorázni a feleségemmel — mondta neki Petermann. — Lehetséges ez? — Nagyon sajnálom, de ez nem megy. — Nincs szabad asztal? — Asztal még lenne, — felelte a pincér — viszont a nagyságosasszony negyedórával ezelőtt elutazott. — Elutazott? — Petermann érezte, hogy a jókedve cserbenhagyja. — Igen, elutazott — ismételte a pincér. — És nem hagyott hátra nekem valamit? — De igen — bólintott a pincér. — A háromheti szállodaszámláját. Azt mondta: „adják át a számlámat a férjemnek, aki. éppen most érkezett.” Fordította: Zilahi Judit
