Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
í 6 Szalai János: A BOHÓC HALÁLA Újsághír: Lelőttek egy brazil bohócot, mert nem tudta jól megnevettetni a nézőket. Fülledt nyári este volt. A meleg ráfeküdt a cirkuszi sátor ponyvájára, megizzasztotta az embereket, az állatokat. Peregtek a számok* Lovasok vágtattak, le-fel ugráltak a lóról. Az izzadt tenyerek tapsa élesen csattant a ponyva alatt. Valaki taps közben odafordult a szomszédjához és csalódott arccal megjegyezte. — Nem esett le senki a lóról. — Nem. — Pedig az lett volna az igazi. .. A taps megszűnt, fütty hallatszott. Megmozdult a porond. Nagy, hasáb alakú ládát cipeltek be. A két egyenruhás letette. ök kimentek, a bohóc pedig bejött. Bő nadrágja volt, nagy cipője leffegett, ahogy lépett, fehér bohócarcából kiugrott hatalmas, piros műorra. Meghajolt a közönség előtt, miközben leesett fejéről a kalap, amelyből nyers tojások gurultak szanaszéjjel. A közönség nézte az összetöri tojásokat, ő meg höl a közönségre tekintett, hol a tojásokra. Valami megfoghatatlanul mély bánat tükröződött az arcán. — Ki látott már ilyen bohócot? Megríkatja az embert. — Én láttam egy bohócot, az tudott röhögtetnil Egyszer láttam és két napig fájt a hasam a röhögéstől... A bohóc bánatosan elkullogott. Ekkor hirtelen felharsant a zene, kialudtak a fények, reflektorkarikák rohangásztak a porondon, mintha keresnének valakit, vagy valamit. Az egyik karikában megjelent egy zsinoros ruhás, fekete hajú fiatalember. Széttárt karokkal, balettlépésekkel közeledett a porond közepe felé. A reflektor követte, egészen a hasábalakú ládáig, amelynél megállt a fény és az ember egyaránt. A zene egyre jobban jajgatott, újabb két reflektor csapott le fénykarmaival a ládára. .4 zsinoros ruhás tekintetét végighordozta a nézőkön, aztán hirtelen megállt, mire a zenekar elhallgatott. A nézőtéren feszült volt a csend. Mindenki a szédületes dobpergéssel bejelenteti produkciót várta. A zsinoros ruhás kinyitotta a láda ajtaját és a közönséggel együtt várt. A ládából lomhán, szürke faszínűen előmászott egy óriási krokodil. A krokodil kitátotta a száját, mintha ásítana, vagy inkább, mintha el akarna nyelni valakit. Ezt a mozdulatát ki-ki ízlésének, vagy vérmérsékletének megfelelően értelmezhette. A zsinoros ruhás a krokodil felé ment, a krokodil meg a zsinoros ruhás felé. A zsinoros ruhás meglepődött. Egy hosszú, hegyes vassal a krokodil felé szúrt. Az állat kitátotta a száját és bekapta a vas végét. Hirtelen megrántotta a vasat és kitépte az idomár kezéből. — Látja?! — Látom! — Ez már kezd izgalmas lenni. A porond bejárata felől újabb vasat dobtak az idomárnak, majd egy nagy, átlátszó műanyaglap is a porondra repült. A krokodil támadott. Az idomár a vassal védekezett, maga előtt pajzsként tartva a műanyaglapot. A krokodil nem hagyta magát. Mind jobban a sarokba szorította az idomárt. Többen már felkeltek az első sorokból, a kijárat felé helyezkedtek, amikor az idomár kezében megvillant a fegyver, egy dörrenés hallatszott, lőporfüst szállt, és a krokodil teste egy vonaglás után olyanná vált, mint egy szürke fadarab. 4. közönség tombolt. Az idomár izzadt arcát töröl- gette. A közönség örül az ember győzelmének, az idomár pedig, miközben mosolyt erőltetett az arcára, arra gondolt: honnan szerez ő még egyszer egy ilyen ügyes, okos krokodilt, mint amilyen ez volt, amelyik most itt fekszik előtte, élettelenül a porondon. — Ez jó volt! — Ilyen eredeti produkciót még sohasem láttam... Görkorcsolyázók forogtak szédítő sebességgel egy kis köralakú deszkán, artisták dolgoztak fenn, a cirkusz kupolájában, szólt a zene... A bohóc minden szám között kijött a porondra, de arca mindig bánatosabb lett, hangja mindig fakóbb. Az utolsó előtti számnál odafordult az a bizonyos valaki a szomszédjához és azt mondta neki: — Én röhögni akarok a bohócon! — Én is! A bohóc ekkor éppen a zsonglőrök mutatványát készítette elő. Felállt az asztalra, hengert teL egy deszka alá. Ráállt az ide-oda billenő deszkára, amely alatt veszedelmesen gördült a henger. Ügyetlenül le kellett volna esnie, megütni a fenekét, az orrút, de ő csak állt, állt két hüvelykujját a hozentrágerba akasztva, bánatosan nézte a közönséget. Lövés dörrent. A bohóc a szívéhez kapott, tágra nyílt szemmel állt és mintha azt kérdezte volna a közönségtől: „Mi történt? Miért öltek meg?” Egy pillanattal később a bohóc eldőlt, leesett az asztalról, megütötte a fenekét, az orrát... A sátorban nagy kavarodás támadt. Elfogták a gyilkost, aki védekezésül csak ennyit mondott: — Én röhögni akarok a bohócon! Az emberek hazaindultak. Útközben arról beszélgettek: nem könnyű megnevettetni az embereket. Pedig az emberek szeretnek nevetni. Még ölni is tudnak érte... Egy óra múlva az esti újság különkiadásban együtt közölte a kettős tragédiát. A bohóc kislánya halálos beteg volt és tíz perccel később halt meg, mint az édesapja. KÁLDI JÁNOS: Az utca Szénrajz amelyiken naponta hazamegyek — hideg és kopár. Mégis csupa áhitat, s olyan, mintha a szélben lebegne. Nem akar a múltra gondolni, a bomba ütötte sebekre, a szétfröccsenő házfalak síró jajszavára, csak az. eljövendő évek énekére, mikor piros patakokban hömpölyögnek végig a virágok a betonjárda mentén, mikor majd itt valahol, ahol most forradalmat csinál a holdas katáng és vadkapor - egy széphomlokú kultúrházból dől ki a fény, g az ordítozás helyett a lelkct-rázó Bartók-zene szól. Én sem gondolok elmúlt rossznapjaimra, csak arra a csodára, ami jöhet még, csak arra az égre, ami testvériesen szelid lesz. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Koszorú Az ég bíbor-bozontot növeszt a félelem-nélküli tájra, gyöngyházburokban a szakállas szarvasok szája. Mennyei szomjazás a reggeli Nap alatt. Fejem fölemelem, hogy megérintsem a láthatatlan koszorúkat. BEBESI KAROLY: A szél Hegy ren megnemszolgált gyümölcsbe harap. Várunk. Szavaink költöző madarak. Megmásíthatatlan magasról szemléljük hajdanvolt életünk színterét. Talpunk alatt taposott virágok. Szemünkben gyötrő messzeség. TÉNAGY SÁNDOR: Város, falu Megyek haza — mondom s már indulok. Ha kérdezném: hová haza? — mutatná lábam válasza: kültelki utcák, gyárak, házsorok. Ha kérdezném: hová haza? — a szív felelne: régi lábnyomok után, oda, ahonnan feldobott sorsom dacos zivatara. Utam két végén — válogathatok — két állomás: az ott ez itt; befogad, megtart mindegyik. S egyszerre, lám, itthon s otthon vagyok egyként makacs a szív s a láb: cserélgetik a két hazák A TASSO BEMUTATÓJA Idán februárban került először magyar színpadra Goethe: Tasso- drámája a Thália Színházban. A bemutató nem részesült osztatlan elismerésben, sőt a beszámoló kritikák a darab értékelésében, magyarázatában sem értenek egyet. De a művei kezdettől fogva sok volt a baj; már maga Goethe panaszkodott Eckerman- nak, hogy a Tassát párdarabjával, az Iphigéniával együtt csak három-négyévenként egyszer adják elő Weimarban, s akkor is siker nélkül, ám ennek szerinte nem a darab az oka: „A közönség unalmasnak találja — mondta. — Nagyon érthető. A színészek nem gyakorlottak e darabok eljátszásában, s a publikum nem gyakorlott a meghallgatásukban. Ha színészek többszöri ismétlés által beleélhetnék magukat a szerepekbe, úgy, hogy az előadás elevenné válnék, mintha nem betanult lenne, hanem saját szívükből fakadna —, akkor a közönség sem maradna érzéketlen”. ö maga nagyon is életteljesnek, színpadra valónak tartotta, egyrészt mert „érzékiesség” (Sinnlichkeit) van benne, másrészt, mert fiatalon írta: „Az én Iphigéniám és Tassom azért sikerült, mert elég fiatal voltam, hogy a magam érzékiességével áthassam és elevenné tegyem a tárgy eszmeiségét”. Ez minden színmű sine qua non ja: „Egy színdarab papíroson — semmi”. Más alkalommal erősen hangsúlyozta, hogy nem valamely „eszmét”, drámai gondolatot akart kifejteni benne (mint például a Faustban), hanem az életet megragadni: „Eszme, — mit tudtam én! Itt volt Tasso élete és az én saját életem, s azáltal, hogy két ilyen különleges figurát ösz- szekevertem, kialakult bennem a ,Tasso’ képe... A több udvari, szerelmi és életviszonyok egyébként olyanok voltak Weimarban, mint Fenarában, s az én ábrázolásomról jogglal mondhatom, hogy csont a csontomból, hús a húsomból”. — Tasso, az udvari költő tehát ő maga, s Goethe nem is titkolta, hogy a dráma megírásával élete egy válságától akart megszabadulni. Ezt a darab párizsi bírálójáról, Ampéreről szólva mondta el: „Mily helyesen jegyezte meg, hogy weimari szolgálatom és udvari életem első tíz éve alatt jóformán semmit tem produkáltam, a kétségbeesés űzött Itáliába, s ott megújult alkotó kedvvel a ,Tasso’ történetét ragadtam meg, hogy evvel a nekem való tárggyal megszabaduljak weimari benyomásaim és emlékeim rámtapadt fájdalmas és terhes részétől. Nagyon találóan nevezi tehát Ampere a ,Tasso’ -t felfokozott ,Werther’ - nek”. Itt van a mű kényes és vitatható pontja, sőt talán sikertelenségének oka is: Goethe szenvedély-drámát kívánt teremteni, ezáltal elszakadni saját romantikus korszakától, s ehhez a „fokozottan wertheri” tárgyhoz a francia klasszikus tragédia formáját választotta. Ez még nem lett volna hiba, mert hiszen Corneille és Racine is szenvedélyes „figurákat” vittek színre, Goethe azonban mintegy szubjektív belső (romantikaellenes) rea-xció hatása alatt túlhajtotta a francia klasz- szikus dráma szabályait: a mértéktartást átvitte a dikcióra is, mellőzve mintaképei hatásos tirádáit, sőt mértéktartóvá tette („kiszabott kőtára szedte”: Katona) figurái viselkedésének motiválását is. Nem sodorta őket a dráma dialektikus közösségébe, s így surlódó felületek nélkül, jellemük és vívódásaik önkörébe zárva, valójában párhuzamos monológokat szavalnak. Tasso kedélybeteg. Leonora hercegnő pla- tónikus lélek, Antonio prózai természet és így tovább, voltaképp nem kerülnek szembe egymással, így tehát Goethe klasszikus, azaz arányos, fokozatosan tagolt fejlesztés helyett helybentopogó cselekményt konstruált. E szervi hibán úgy látszik, az sem segített, hogy a Thália rendezője, Kazimir Károly, merész húzásokkal majdnem felére csökkentette a szöveget, vagyis tömöríteni kívánta a drámát. S nem segíthetett. Szabó Ede szabatos és művészi, azaz jól mondható fordítása sem. VÁRKONYI NÁNDOR Leskó László: A% emberke délelőtt je Az emberke a boltból ballagott hazafelé egy fél kenyérrel a hóna alatt. Édesmami küldte egy cédulával a boltoshoz, a cédulán mindenféle furcsa vonalak voltak, az emberke még nem tudta elolvasni a titokzatos jeleket. Baktatott fölfelé az emelkedőn, meg-megállt, bámészkodott. Egyszer egy fél patkót nagyon szeretett volna felvenni, habozott is, hogy belesiillyessze-e feneketlen zsebébe, de aztán mégsem tette. Édesmami pőrölne, ha látná. Édesmami nem szerette, ha mindent összefogdos kenyérhozás közben. A kapirgáló tyúkokat széles ívben kikerülte. Félt a rangos, hegyes öreg kakastól. Az Édes- mamira gondolt. Biztosan ott áll a tűzhely mellett és kavargatja a rántást. Az emberke tudta, hogy Édesmami a fekete ruhájában áll ott, fekete a kendője is. Nem szerette a fekete színt, attól valahogy mindig szomorúak lesznek a felnőttek. Még ópapa is, pedig az igazán jó móka volt, amikor felülhetett a cifrazsinó- tos kocsis mellé a bakra. Még a lovakon is fekete pokróc volt. A felnőttek sírtak, Édesmami is. Csak az apja nézett maga elé konokul, száraz szemekkel. Este mindnyájan sokat ittak, vendégek is voltak, s valaki azt mondta neki: „Mit vigyorogsz, te kölyök! Micsoda kölyök! Most temették el a nagyanyját, ez meg vigyorog!” És tovább ittak, meg énekeltek. Az emberke ballagott a nagy poros, kígyóformájú országúton, és játszott. Azt játszotta, hogy az út menti jegenyék óriások, akik ijesztgetik őt. Futott egy jó darabon. Eszébe jutott a tegnap este. Megint pöröltek. Édesmami, ópapa, meg az apja. Tulajdonképpen szerette az apját. Öt sohasem bántotta. „Ittál!” — mondta Édesmami vádlón és nagyon szomorú volt. De ő ilyenkor szerette az apját, mert hozott egy zacskó cukrot és nagyon mókás arcokat vágott. Aztán azt is hallotta, hogy egyre jobban kiabálnak. Öt ilyenkor mindig ágyba dugták, de a nehéz dunyhák forró ölelése alól ki-kikandikált, és figyelte a falon táncoló óriási árnyékokat. — Megöllek benneteket mind! — kiáltozta az apja, s rá Édes- mami fojtott sírása felelt. Az emberke tudta, miért gyű- rődtek másnap reggelre az Édesmami szeme alá kék táskák. A fél kenyeret letette az asztalra, Édesmami szelt is neki egy karéjt, de ő a fejét rázta és azt mondta, hogy inkább játszani szeretne. Hátrament a púpos szénaboglya és a fáskamra közötti térségre. Ez volt a birodalma. A nagy fűrészbak már várta. Hajó volt az ő szemében. Csodálatos fehér gőzös, kéményekkel, amelyekből éjjel-nappal dől a fekete füst. Vékony hangon tutult egyet. Aztán meggondolta magát, nem volt kedve hajót játszani. Csutából csinált babáit fektette le a porba. Egy husánggal ütni kezdte őket, és sivító hangon kiáltozta: — Megöllek benneteket mind! Megöllek benneteket mind! Fullasztó nyári délelőtt volt, a füvek esőt kérve ágaskodtak az ég felé.
