Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
8 fOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG 196". február íz. Óriási felfedezést tettem. Felfedeztem a fúrás ellenszerét. Nem a fúrásbiztos páncélinget, hanem valami mást. Egy villát Uruguay fővárosában, Montevideóban. Ez a vil’zi egy köztársaság. Soltún a bolondok köztársaságának nevezik. Azért, mert ebben a köztársaságban mindenki az lehet, ami akar. Itt mindenkinek teljesül a vágya, de csak egyszer, mert a köztársaságnak mindenki csak egyszer lehet a lakója. Ennek magyarázata, hogy mindössze huszonötén férnek el a köztársaságban, amelynek folyosóján sokkal, de sokkal több név szerepel a listálcon, mint nálunk a lakásra várók névjegyzékén. Ebből következik, hogy nagyon sokan szeretnének egyszer valakik lenni, úgy mint nálunk. Csakhogy ebben a köztársaságban sokkal egyszerűbb valakinek lenni. Találkoztam például egy ellentengernaggyal. Gyönyörű egyenruhája volt, sok-solc kitüntetése és mindenki ellentengernagynak szólította. Megkérdeztem iőle: hol csináltatta az egyenruhát, mert fáintos egyenruha, az biztos. Nem csináltatta ö sehol. Maga készítette, hisz a kinti életben szabó. De minden vágya az volt, hogy egyszer ellentengernagy legyen. Most á vágyból valóság lett. És nem kellett megfúrnia egy ellentengernagyot, hogy helyette ő legyen ellentengernagy. Hát ez az ellenszere a fúrásnak. Ez a köztársaság. Képzelje el, szerkesztő úr, ha otthon is létesítenének egy-két ilyen köztársaságot, ahol életében egyszer mindenki az lehetne, ami szeretne lenni!? Egyszeriben megszűnne a fúrás. Mert az osztályvezető minden kockázat nélkül lehetne vezérigazgató és nem kellene fáradságos munkával megfúrnia először a főosztályvezetőt, az igazgatót, a vezérigazgatót, hogy végre megvalósíthassa élete álmát — ő lehessen a vezérigazgató. A szerkesztő úr már bizonyára hallott a Pató Pálok klubjáról. E klub tagjai azt vallják: „Amit ma megtehetsz, feltétlenül halaszd holnapra". El is halasztanak mindent. A napokban indultak el például az Amerikában másfél évvel ezelőtt bezárt világkiállítás megnyitására. Igazuk van. így legalább nem kell összezsúfolódva részt venniök a kiállítás megnyitóján. Ök lesznek ott egyedül. E furcsa klub tagjait csupán azért említettem, mert a napokban óriási szenzációt keltett Londonban az a hír, hogy a városi gázmüvek szerelői kimentek Lawrence Martin lakására, hogy bevezessék a gázt. A nagy eseményre összejöttek a riporterek, a fotósok, sőt a film- és tv-operatőrök is. Lawrence Martinék ugyanis pontosan húsz évvel ezelőtt írtak egy kérvényt, a városi gázmüveknek címezve, amelyben kérték a gáz bevezetését És a gázművek nem feledkezett meg róluk. Húsz évig őrizték a kérvényt... Hát ilyen dolgok történnek Angliában. Nálunk a bejelentés után maximum két hét múlva kijön a vízveze.ték-szerelö. Mindenki kijön előbb, utóbb, tízszeri molesztálás után esetleg egy éven belül is, csak az üvegező nem jön az istennek sem. Úgy látszik, hogy nálunk is van Pató Pál-klub, csak egyelőre titokban mültödik. Lehet, hogy van. Nem tudom. Én most már semmit sem merek biztosra venni. Amikor Amerikában az első önkéntes megfagyasztatta a holttestét, a XXI. századi élet reményében, biztos voltam abban, hogy Angliában hamarosan megalakul majd egy klub, amelynek tagjai mélyhüttetik magukat, hogy ilyen állapotban vészeljék át a huszadik századot. És mi történt? Megalakult a klub. A napokban tartotta első ülését, amelyen egy nagyon tanulságos filmet vetítettek le. A film főszereplője egy kísérleti nyúl volt, amelyet bacillusokkal megfertőztek és miután elpusztult, megfagyasztották. Pár hónappal később hozzákezdtek felélesztéséhez, egyúttal beoltották a fertőző betegségek ellen. És láss csodát: a hosszúfülű vidáman ugrándozni kezdett, sőt, egy friss káposztafejet is elfogyasztott. i A filmvetítés után vita volt. Jim Stuart ügyvéd azt ajánlotta: kivégzés helyett fagyasszák meg a halálraítélteket, mert ezzel két legyet ütnének egy csapásra: elteszik láb alól a bűnözőt, s az a XXI. században olyan fejlett társadalomba kerül, ahol hasonló bűnt már el sem követhet. Az öngyilkosjelölteket is megfagyaszthatnák. Az alakuló- ülésen kiderült, hogy a mélyhűtés óriási lehetőségeket nyit meg az emberiség előtt. Megfagyaszthatnának néhány bürokratát, háborús bajkeverőt és mást, hogy a huszonegyedik század embere élve láthass i azokat, akik megkeserítették a huszadik század emberének az életét. Szó, ami szó — erre az alakuló ülésre gondoltam én már akkor, de arra gondolni sem mertem, hogy az én pátriámban, Tolna megyében is megindulnak a hír leözzététele után a fogyasztási kísérletek. Méghozzá egy községben, ahogy mondják, igaz, hogy elég kezdetleges módszerekkel, jégszekrényben, de majdnem eredményesen. Még egy-két kísérlet és sikerül. Bebizonyítjuk, hogy mi nem ismerünk lehetetlent. Ezzel búcsúzom. Tisztelettel: A pakisztáni fakírok feltárják titkaikat Irta: V, Vlagyimirov — Szeretnéd megtudná a kígyó- bűvölés titkát? — kérdezte tőlem Aszad. — Nos, lehet róla szó. Csakhogy neked magadnak kell megfognod a kobrát, nyakad köré tekerned és a szemébe nézned. „Talán csak ijesztget?” — gondoltam, ,s tettetett mosollyal felkiáltottam: — Nagyszerű! Beleegyezem! Keleten lépten-nyomon találkozik az ember kígyóbűvölővei, aki pillanatok alatt elhelyezi kosarát a kíváncsi bámészkodók előtt és a kosár elé ülve, fuvolázni kezd. A következő pillanatban a kosárból kidugja fejét a kígyó, felemelkedve belekezd híres „táncába”. Én azonban többre vágytam. Szerettem volna megtudni e mágia titkát, szerettem volna valódi fakírral találkozni. Ezért hát felkerestem egy kom- jogi törzshöz tartozó fakirt. Aggódtam, hogy nem fogja feltárni előttem szakmája titkait, ám a „nagy mágus” megkönyörült rajtam, s asszisztensének helyi dialektusban valamit odabökve, munkához látott. Később kísérőm, Aszad lefordította a varázsló szavait: „Nos, hát foglalkozzunk egy kicsit ezzel a fiúval.” Először — a kígyó. A kosarakból sorra bújtak ki fekete, zöld barna kobrák, ázsiai és királykígyók. és egyéb számomra eddig smeretlen csúszómászók. A fuvola, a dob hangjaira — sőt, még a konzervdoboz csöngetésére is táncolni kezdtek. Ezután az egvik „táncosnőnek” házdnyulat kínáltak. A házinyúl néhánv pillanattal azután, hogy a kígyó meg- rrn.rta, már ki is múlt. A fakir, szalmaszálon keresztül mangólévet szopogatva, belekezdett magyarázatába. — Ha a kobrát kosárba tesszük és a fedelét hirtelen leemeli ük, a kobra nyomban felágaskodik, s éhben a helyzetben figyelni kezdi az embert. Ha hajladozni kezdünk előtte, a kobra is hail adózni foe. támadásra készülődve. Ez a hajladozás némileg az itteni táncosnők mozdulataira emlékeztet. Ezért mondták, hogy „táncol” a kebra. Nos és a zene? \ fuvola inkább a nézőket bűvöli el mint a kígyót. Megkérdeztem, veszélyesek-e ezek a kígyók? — Természetesen nett). Mit gondol, talán és őrült vagyok? A kígyóknak vagy kihúzzák a méregfogukat, vagy eltávolították a méregzacskóiukat. így tehát, még ha meg is marja az embert ez elváltaién nem veszAlves. A mérges kígyó „megszelídíthető”, de ez nagyon nehéz dolog. Ezek közül a kígyók közül csak az az igazi, az a veszélyes, amely nyu- lat kapott. Ez a kígyó azonban ritkán „táncol”. Az a feladata, hogy megmarja a nyulakat, s így meggyőzze a közönséget varázserőmről. Később találkoztam egy keleti bűvésszel, aki galambokat csinált billiárdgolyókból. Amikor azonban a keleti mágia iránt érdeklődtem, valósággal megsértődött. „Én Londonból és Párizsból kapom a berendezést” — jelentette ki büszkén a „varázsló” Engem azonban csuoán a keleti mutatványok érdekeltek. Csakhamar láttam is ilyeneket. A klasszikus turbánt viselő mágus szemem láttára növesztett ki egy mangófát a magjából. A következőképpen történt. A mangófa magját földel teli bádogdobozba ültette. Három pálcából és egy vászondarabból napellenzőt rögtönzött föléje. Többszöri ráolvasás után ledobta a vásznat, s a dobozban már megjelent a fiatal hajtás. Még néhányszor megismételte a ráolvasást, s ezután mindannyiszor levette a pálcákra helyezett vásznait. A fa minden egyes alkalommal 10—15 centimétert nőtt. Ez a trükk körülbelül egy óráig tartott, mert a labilis háromlábú sátor minduntalan összeomlott es a mágus mindannyiszor dühös képet vágva kénytelen volt bemászni a vászon alá, hogy megerősítse a három lábat. Amikor a vászonnal első ízben takarta le a háromlábat, ruhája red ölben már ott volt elrejtve a mangó- haj-tás. Akikor dugta a hajtást a földbe, amikor a napellenző állványát „megigazította”. Valahányszor levette a vásznat a háromlábról, mindannyisszor különféle zacskókat és egyéb holmit rakott rá. Amikor felemelte a vásznait, alatta már ott lapult a következő méretű mangófa. Ezt a trükköt csakis mangófával lehet végrehajtani, mivel törzse és levelei igen rugalmasak, kis helyen elférnék és így „összehajtogatva” nem törnek meg. A következő „csodát” együtt hajtottuk végre: a mágus és a mindenbe belekötő megfigyelő. A mágus apró, postabélyeg nagyságú porcelánt és egy kis szén- darabot nyújtott át nékem. — Én elfordulok, te pedig rajzolj valamit a porcelánra. Ezután elvette tőlem a ponoe- lándarábkát, úgy, hogy ne lássa, mit rajzoltam rá, ráfújt, s viszszaadva arra kért, hogy tapossak rá. Amikor ezt megtettem, megfogta a kezemet és a poroe- lántörmelók felé közelítette. Valamiféle varázsszöveget mondott, s amikor megfordítottam a kezemet a tenyeremben ugyanazt a mintát láttam, amit korábban a márványra rajzoltam. Ámultán kezdtem tanulmányozni a tenyeremet... A titok egyszerű volt. A mágus először a szénrajzot a nagyujjá- ra „kopírozta”, majd átvitte a tenyeremre. — Keleti mágia? Természetesen. Ez a leghamisítatlanabb „keleti” mutatvány. Nincs semmiféle készülékem, mindent mindent a kezemmel és a ráolvasással érék el — magyarázta mosolyogva a mágus. — De ha akarod, elviszflek egy igazi „varázslóhoz”, aki a tenyér vonalaiból megmondja a jövőt és a múltat. — Mister, ön rendkívül szerencsés ember! — jelentette ki ä tenyérjós, alighogy átléptük a küszöbét. — Ma kellemes találkája lesz egy lánnyal! Anélkül, hogy szóhoz jutni engedett volna, folytatta: — Most a tenyér vonalai alapján megmondom, hogy hívják önt és mikor született. Ugyanezt megmondtam a zanzibári szultánnak is, aki aztán emlékül autogramjával fnega j ándékozott. Nos, itt van ez a papírlap. írja bele a közepén lévő körbe a nevét és mutassa meg kísérőjének. Csák úgy, az ellenőrzés kedvéért. Felírtam a nevemet, megmutattam kísérőmnek, összehajtottam a papírlapot s zsebre akartam vágni. A tenyérjós azonban elvette tőlem a papírt, apró darabokra tépte és szétszórta. Ezután behatóan tanulmányozta a tenyeremet, sokáig dörzsölgette ráncos homlokán, s végül kiejtette a nevemet. — Most pedig szorítsunk kezet javasoltam. Úgy tűnt, hogy az a papírdaratíka, amelyen éppen a nevem állt, a varázsló ujjai közé volt szorítva, a homlokát dör- zsölgetve, egyszerűen elolvasta. — Bocsánat egy pillanatra — szólott a tenyérjós, s átsietett a másik szobába. Ezzel véget ért ismerkedésem a keileti mágiával, jobban mondva azokkal a mutatványokkal, amelyek általában bámulatba ejtik az embereket. (A Komszomalszkaja Pravdá-ból) Szekszárdion a Bczerédj és Széchenyi utca végén a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat tizenkét kőru'i :1 'Ja szorgalmasan bontja a szanálásra ítélt épületeket. A KISZ lakásépítési akció keretében az itt „kibányászott” értékes tégla- és faanyagot társasházakba építik be Foto: Bakó Jenő.
