Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

i

f#

madách Mózes-drámája

színpadon

Ha Madách neve eszünkbe jut, A? ember tragédiájára gondolunk; ezt mindenki ismeri, többi művét jószerint senki (a senkin a közönség, az olvasók hiányát értve). Míg a Tragédia irodalmunk egyre tündöklőbb állócsillagává lett, s a nyelvi határokon túl is megszerezte rangját, idehaza egyetlen más munkája sem aratott sikert. Holott Madách korántsem volt ama dilettáns-fajta író. aki egy szerencsés pillanatában remekművet alkot, és soha többé nem tudja utolérni önmagát, hanem eszméivel tisztában levő. céltudatos alkotó, s egyéb műveiben is akadnak a Tragédia szintjéhez felérő tárgyak és mozzanatok.

Hegjobban megközelíti e szintet Mózes c. drámai költeménye; 1881-ben írta az Akadémia pályázatára, a díjat azonban nem nyerte el, mert a bíráló bizottság véleménye szerint, nem tragédia, hanem csupán .,dramatizált eposz”, azaz könyvdráma, színpadi előadásra alkalmatlan. ""Ezt az ítéletet az irodalomtörténet-írás, a műbírálat és a költemény előadásának kísérletei egyaránt igazolták. Ma. több mint száz esztendő múltán, mégis színpadra került, hiánytalan kritikai és közönségsikert aratott, s díszes kiállítású könyvalakban is megjelent. A megújítást, helyesebben feltámasztást irodalmunk történelmi és klasszikus értékeinek szerény, de annál avatottabb sáfára. Keresztury Dezső vitte végbe.

Nemcsak a művet, hanem száz évre visszanyúló történetét is újra kellett értékelnie. Először is korrigálja az irodalomkutatás közmegegyezés-szerű megállapítását, mely szerint: „A Mózes-drá- ma nagy eszmei értéke, hogy egy döntő fontosságú történelmi időben a végletekig való elszántságra, bátorságra, a nemzeti és sza- badságaszmények iránti rendíthetetlen hűségre és mindenféle ingadozással való szembefordulásra neveli a nemzetet, oljk erővel, mint egyetlen irodalmi mű sem ebben az időszakban.” (Horváth Károly.) E megállapításnak a mű puszta historikuma ellentmond; igaz. hogy Madáchot korszerű, nemes és hazafias indítékok ihlették ezúttal is, de Mózes-drámája csak 1880-ban jelent meg összes művei közt, „az a néhány szakember tehát, aki kézbe vehette, a pályázati bíráló bizottság köréből került ki, s annak elmarasztaló véleményét ismételte meg” — írja Keresztury a könyv utószavában, s így a „nagy” közönségre elkésett hatást sem tehetett. Színpadra azóta is mindössze két ízben került, először a kolozsvári Nemzeti Színház adta elő 1888-ban: „A közönség megillető- dött csöndben hallgatta végig az összesen két előadást; ez a meg- illetődöttség szólhatott a bibliai tárgynak, a szerző személyének, de főleg a színpadon lejátszódó példázat hazafias értelmének.” Utána 1925-ben a pesti Nemzeti Színház próbálta felújítani a darabot: „teljes sikertelenséggel”.

Érthető tehát, hogy Keresztury aki addig maga is csak „szakmai lelkiismeretességből” ismerte a művet eleinte ellenkezéssel fogadta a veszprémi Petőfi Színház kérését, hogy próbálja átsimítani. felfrissíteni. A legnagyobb nehézséget a darab nyelvezete, stílusa okozta: rendkívül egyenetlen, darabos, sokszor avult; erőteljes. költői szépségű helyek váltakoznak benne mesterkélt, nehézkes. egyszeri hallásra alig érthető, azaz „színpadképtelen” szövegrészekkel, olyannyira, hogy például a Nemzeti Színház 1925-i előadásán ..a közönség helyenként vihogni kezdett”. Ez egyrészt Madách írói alkatának eredendő, sajátos vonása, fogyatkozása, másrészt onnan ered, hogy elszigetelt, falusi magányában nem tudott lépest tartani az irodalmi s kivált a színpadi nyelv fejlődésével. Ennek maga is tudatában volt, s ezért kérte Aranyt a Tragédia kisimítására, s fogadta el javításait A Mózes stiláris csiszolására. gondosabb kidolgozására azonban már nem maradt ideje, mert 1864-ben meghalt.

Keresztury, illő tisztelettel a klasszikus hagyományok iránt, Arany szellemében kívánta „élővé tenni” a dráma nyelvét, azonban feladata többet követelt Arany egy olvasásra szánt költemény nyelvezetét tette gördülőbbé, költőibbé, míg neki a színpadi beszéd követelményeire is tekintettel kellett lennie, azonkívül figyelembe vennie irodalmi nyelvünk fejlődését, természetesen csupán addig a mértékig, ameddig Madách stílusának sajátosságai megengedik.

A második fogyatékosság a dráma egyenetlen felépítésében, szervetlen tagolásában rejlett Madách megtartja ugyan a tragédia szabályaiban előírt öt fel- vonásra-osztást, azonban épp ez válik a mű hibájává: nem tudja hozzá alkalmazni a cselekmény menetét. Mint Keresztury megállapítja, „a mű természetszerűen két fő részre tagolódik: a zsidó nép kiszabadulásának és néppé kovácsolódásának történetére. Madách az első részt két felvonásra szabta, a másodikat a többi három, egyre rövidülő felvonásra. melyek ily módon megmegtörik a cselekményt, egyenetlenné teszik s lanyhítják a dráma lendületét. Itt tehát operatív beavatkozásra volt szükség, ki kellett elégíteni a színpadi dráma igényeit. Keresztury megoldása röviden ez: a művet két egyenlő, öt-öt képből álló arányos részre tagolta; a szerkezet ewsége, szerves felépítése érdekében egyes jeleneteket összevont, más részeket elhagyott, vagy ellenkezőleg kiemelt, erősebb hangsúllyal látott el, végül a dikció drámaiságát növelte, jobb. könnyebb érthetőségre törekedve.

Mindezeken kivül még egy zavaró körülmény mutautozott, s ennek kiküszöbölése érzésünk szerint döntő jelentőségű a dráma értékelésében, ezért bővebben idézzük Keresztury fejtegetéseit: „A Mózes végzete, hogy magyarázói — hol őszinte lelkesedésből, hol valamiféle történelmi alibi bizonyítására — főként korszerű, hazafias vonásait emelték ki. A nemzeti jelkép hamarosan egyértelmű lett: a zsidók a magyarokat, Egyiptom Ausztriát, Áron Deák Ferencet, Mózes Széchenyit vagy Kossuthot jelentette, a magyarázó vonzalmai szerint. Egy ideig elhittem, hogy a Mózes is azok közé a kulcsművek közé tartozik, amelyekben oly gazdag irodalmunk távlat nélkülien hazafias, elvakultan nacionalista. tehát szükségképpen provinciális rétege. Kétségtelen: Madách elkötelezett szellemű író volt: minden műve nagy reformkorunk, a forradalom, a szabadságharc és a rákövetkező évtized magyar forrongásaiból, roppant nekigyűrkőaéseiből és letöréseiből emelkedik ki. Volt, aki úgy ítélte meg, mint a magyar nacionalizmus tömény kifejezését.” Keresztury azonban sokkal többet lát benne: „Madách nem véletlenül választotta Mózest, az emberiség őskorának ezt a gigászi alakját, minden népvezér példáját, drámája hősévé. A zsidók története minden kis nép történetének példája lehet S lett is a történelem folyamán. A Mózes távlatai sokkal messzebbre mutatnak az 1860-as évek nacionalizmusánál. Madách annak a liberális humanizmusnak volt lelkes híve, mely reformkorunk legértékesebb ereként bukkan elénk. Legnagyobb költői erővel talán Vörösmarty Pázmány- epigrammája foglalta szavakba: ’Legszentebb vallás: a haza s emberiség.’ Ezért is lehet a Mózesnek nagyobb esélye arra, hogy kiemelkedjék irodalmunk szűk köréből, mint a feloldhat» tlanul, i

minden vonatkozásával magyar Bánk bán-nak.”

Kétségtelen, hogy Keresztury helyesen látta meg a dráma mélyebb értékeit, s ehhez képest tűzte ki feladatát — olyasmire vállalkozott, „amit a mű restaurálásának lehetne nevezni”. Hogy vajon sikeresen végezte-e el, valóban „élő színpadra alkalmazta” — minden kritikai elemzésnél érvényesebben dönti el, mint állta meg helyét a színpadon. A megújított művet először Veszprémben mutatták be 1966. március 4-én, utána Várpalotán. Ajkán, Pápán, Inotán, Peremarton- ban, Devecserben, Székesfen érvárt és Budapesten, összesen 38- szor, s egyik veszprémi előadását a televízió is közvetítette. Ezzel bebizonyult, hogy megáll a színpadon, s hogy drámai repertoárunk egy klasszikus művel gazdagodott

Várbonyi Nándor

BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS:

TIHANYI LEVÉL

— Illyés Gyulának —

Már a mólónál mondták

hol laksz,

de a kedves arc

nem fogadott,

ablakod

egyik szárnya

félig tárva

volt,

nem tudom, a hold

izgatott-e,

vagy más baja volt

szívednek

mikor útra keltél?

— Most itt állok e kedves szigetnek meredélyén:

távoli lényed közeiét szimatolom, a patkóvas az ajtón hunos, mondom sóhajtón.

Ha itt volnál, kérdeznéd: mi bajom?

Vágtázik velem a vég, százhuszas pulzus, tán több is, hiába szép a szép, a kék víz, ég, az öböl alig tündököl, mert láz öl, láz, meg alázat, ahogy a jobbágy-házak gubbasztanak a nagy torony alatt,

V ersí ró-zugai uat megsímoga tóm, egy kapás mondja: nem vagy itt.

Furcsán hangzik, mert mégis néztük egymást, a közös-időt-sorsot, miegymást, a némán hunyorgó szemek egymásba ölelkeznek.

Hát így van ez. barátom,

belátom,

furcsa,

házadnak nincsen kulcsa, itt vagy, mégse vagy itthon.

De nem tűnődöm a titkon, mehetünk tovább, még Lőrinc kihűlt otthonát simogatom meg, aztán az autó berreg.

Ludak rönnennek szét, s a szép álom-vidék eltűnik,

majd újra, meg újra feltűnik egy zugba Csokonai ligete,

Lilla, hideg e holt takaró itt, pádon a lomb-takaró.

Hahó, hahó...

Persze,

a kicsi regélő lány verse

szíven ver, amíg a tenger ez a szép japáni kép előttem foszlik szét lila körökbe törve,

az alkonyt ködbe.

CSERHÁT JÓZSEF:

Látogatóm

Miért is jöttél? Önszántadból?

Vagy csak azért, meri mostanában hallottad meg: véres a szárnyam?

Vagy csak azért, hogy megkérdezzed:

milyen íze volt aznap a csóknak, a szívverések hogyan kocódtak egymáshoz, mikor megszülettél? Ruhánkkal föld alá merült a láda, a házaspárnak lángból volt az ágya — lángban születtél.

Győzöd-e követni ésszel?

Ismerkedtünk a rettegéssel,

amikor megszülettél.

Kovácsoknak löktem vas helyett — üssék — ütötték szívemet:

szikraként születtél.

Evező híján két kezemmel lapátoltam. A ladik megfeneklett, de innen indul, ha meghajnalodik.

Gyere hát beljebb. Nézz körül. Ilyen a környezet.

amit a szemem megunt.

Rosszul teszed, ha megkönnyezed.

Nevess. Akkor lesz Igazunk,

Ha már eljöttél apádhoz,

vesd le a kendőd, zordabb, szigorúbb ajtót itt se nyit ránk,

ebben a kicsiny szobában a tel, megítélheted, mennyit ér. ami számodra belőlem maradt.

Kalácsot hoztál? Lehet, hogy megkívánom,

csak gyere már végre közelebb, gyere, réglátott édes lányom,

beszélni szeretnék veled.

Jöhettél volna előbb is,

de ha csak így érkezel, ennyire későn. Legalább ne állj a dérsömörös tizenkettedik lépcsőn,

A visszaképzelt fenyőfa alatt

dőljön a panasz, ügy jó, ha kidőL Szemét az üres szemgödör

várja csak úgy, mint én vártalak.

Egy csésze tea

Magda teát főzött az anyósának, aki fél órával ezelőtt érkezett az új menyétől.

Tudta, hogy az új menynek félelmetes híre van, s az öregasszony éppen azért látogatta meg, hogy ezt a hírt személyesen ellenőrizze. Az új menyről, a negyvenéves özvegyasszonyról azt mesélték, hogy porcelán vödörben tartja a szemetet és naponta kétszer fényesíti a parkettet. Magda viszont hetenként egyszer törölt port, s a tegnap levetett ruhája még ott hevert a dívánon.

Ismerte az anyósát. Tudta: hosz- szabb beszámoló következik majd a pedáns menyről, félreérthetetlen célzásokkal azokra a személvekre, akik félórái továbbalvást többre becsülnek, minthogy becsukják a reknmiét. Elekre a beszámolókra ismeretségük óta többször sor került, s eddig az öregasszony fiatalkoráról szóltak. Most azonban az úi menti mindezt elhnmábrnsíthatja, sőt háttérbe szoríthatja. Az új mentire nmianis az anyósa beszélte rá a fiát, az eatietlevt. aki még nőtlen. sőt agglegény ttolt.

Forrt a víz, de bosszankodva vette észre, hnrni elfoat/oti a kockacukor. Zsozsó tegnap azt esze- oette, mialatt beszámolt párizsi élményeiről. Az öregasszony természetesen nem szól majd ezért csak beszfvja a felső ajkát s ettől Magdának viszketni kezd a bőre.

Leforrázta a teát, tálcát vett elő, csontszínűt, ünnepit. Ezzel akarta ellensúlyozni, hogy a rádió szélén feltehetően porcsík van, és az asztal lába még mindig törött.

Kekszet is talált egy zacskóban s némi töredezett teasüteményt. Az egészet beegyensúlyozta a szobában. aztán megadóan leült. És megdöbbent. Az öregasszonynak sáros volt a cipője. Megszáradt sárfoltok éktelenkedtek a sarkán és a harisnyája ráncot vetett. Az anyósa mániákusan tiszta volt

Hírhedt zsarnoka a pedantériának. Legendák keringtek róla, apró történetek, amelyeket mosolyogva de némi tisztelettel adtak tovább a délutáni sziesztákon.

Most vette csak észre, hogy az anyósa sír. Utoljára akkor látta könnyezni, amikor kanadai bátyjának gyászjelentése megérkezett. Akkor is csak néhány pillanatig tartott az egész, mert rögtön szidni kezdte a sógornőjét, aki harmadrangú gyászértesítőt csináltatott.

Az öregasszony csendesen sirt, halk csuklásokkal és Magda hallgatott. Ült és zavartan kavargót- ta a teáját. Aztán az öregasszony beszélni kezdett, szipogva panaszkodott, akadozó, tört mondatokban — az új menyére. A zavaros és hosszú történetből Magda eavetlen lényeges mondatot jegyzett meg: „ .. .és aztán azt kiabálta, hogy inkább igazítsam meg a szőniieg rojtját, mert öszszermhancnltam. Én’

__Én. aki...”

És folytatódott a történet tovább, de Manón most már mindent értett. Azt. hogy az öregasszony miért nem veszi észre a szekrényből kiVvendiiráiő pizsamaviial és miért dől hátra olyan otthonosan a fotelben. És a sáros cipőt is értette, a harisnyát is, az anyósa csendes hadüzenete volt ez az új menyének.

Nagy diadalt érzett. Neki ugyan soha nem volt porcelán szemetesvödre. de az anyósával egyetlen egyszer sem veszekedett, önmegtartóztató nyugalommal élte vénig rövidebb-hosszabb látogatásait.

— Anyuka — tolta most oda készséges mozdulattal a teáscsészét — igya meg, egészen kihűl.

Az öregasszony hálásan nézett rá és a bögrére, melyben a sötétbarnára sikerült tea párolgóit. Ivott belőle és azt mondta:

— Nagyon jó ez a tea, fiam. '.l lassan megtanulod...

BEN DE IBOLYA