Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
f 6 Mohammed Dib: Győry Dezső: V TILOSBAN Az asszonyok kint álltak a kunyhók előtt, s tenyerükkel védték szemüket a Nap vakítóain tűző sugaraitól. A lejtős utca végén egy hajlott hátú, porlepett rongyokba burkolt öregember közeledett. Az utca porában játszó gyerekek rá sem hederítettek az idegenre, az asszonyok viszont — bármennyire elbágyasztotta őket a hőség — érdeklődéssel figyelték. — Mit keresel errefelé, öreg- apó? — Lakik itt egy ember: Tahar. Vele kell beszélnem. Erre már két asszony is odaszaladt hozzá, az egyik az öregember jobbkarját átvetette a saját vállán, a másik meg a balkönyökét fogta, úgy támogatták a végsőkig kimerült, majd össze- roskadó alakot a legközelebbi kunyhó hűs árnyékába. Hirtelen valamennyi asszony odasereglett, s egyikük megkérdezte: — Mit kívánsz Tahartóil? — Hívjátok csak, mondandóm van neki. Tahar felesége kilépett a sokaságból, a hegyoldal felé fordult, s tenyeréből tölcsért formálva szája elé, kiáltott: — Tahaaaar! A hegyek hosszan visszaverték a hangot, s nemsokára ott termett a fel la hók népes csoportja. — Üdvözlégy öregapó! — köszöntötték az idegent. — Mi szél hozott errefelé? — S így szólván hátrább taszigálták az asszonyokat és ők telepedték az öregember köré, M sarkára guggolva, ki földre kuporodva, ki pedig nekidőlve a kunyhó falának. — Pihenj csak öreg. Ma itt töltőd velünk az éjszakát, — mondta egyikük, s a többiek mind élénken helyeseltek. E pillanatban visszaérkezett egy asszony, ki az előbb észrevétlenül távozott, s egy nagy korsót, meg sült lepényt nyújtott a vándor felé. Az jólesőn húzott a mázas korsóból, ám a lepényt érintetlenül hagyta. — Nem maradhatok sokáig — felelte. — De ezt nektek hoztam. Ősz szakállát félrehúzva matatni kezdett rongyai között, s kihúzott egy köteg nyomtatott papírlapot. — Melyikőtök Tahar? — Én vagyok. — Fogd. Biztos vagyak benne, hogy tudod, mire valók. Egyébként a tieitek közül valakit félholtra vertek a csendőrök. Sa- dak. így hívják. Néhány asszony rimánkodni kezdett. A férfiak elhal! gattatbák őket, aztán újra az öreghez fordultak: — Miért bántották? Mit vétett nekik a szerencsétlen? — Semmit. Hiszen tudhatjátok. ■— Akkor? — Meg akarta értetni a mieinkkel, hogy olyan embert kell választaniuk, aki az ő érdekükben beszél. De odafönt neim akarják hallani a mi hangunkat. Hát ez történt. S az öreg fetszedelőzfködötit, nemsokára már egész kis pontnak tűnt alakja a lejtős utca végében. Az asszonyok szomorúan néztek utána. — Szegény. Biztosan nincsen családja — jegyezte meg Zahna- bint Mohammed. — Mindnyájunknak nehéz a sorsunk. Mi is szánandók vagyunk — felelte a kövér Salma, elnehezült testét a többiek felé fordítva. A féllahok ezenközben nekivágtak, hogy megkeressék az összeMohammed Dib 1920-ban született az algériai Ttemcenben. Kezdetben tanár, majd újságíró volt, több algériai lap és a kommunista francia hetilap, Les Lettres Francaises munkatársa. 1952. óta publikálja regényeit. Ismertebbek: A nagy ház, A tűzvész, A takács. Néhány novellája a Nagyvilág című folyóiratban magyarul ix napvilágot látott. vert Sadakat. Bachir kereskedő házában találtak rá, szaggatottan lélegzett, s bár ajka szakadatlanul mozgott, hang alig jött ki a torkán. Az emberek lehajtott fejjel állták körül a fiatal férfi saétroncsolt testét. Ali föléhajolt, és megpróbálja vigasztalná. — Majd, ha meggyógyulsz... — Nem ... nem tudok ... — nyögte Sadak, majd hirtelen erőre kapva kissé felkönyöiköit. — Nem félek a haláltól... Ezek kifosztják a földünket, s közben azt hiszik, erősebbek nálunk. De eljön majd az ő haláluk napja és ők még azt sem tudják majd, hogyan kell meghalni. Visszahanyablott s az őt körülálló kemény, barázdás arcú férfiaknak könny csillant a szemükben. Másnapra gvűlésit hívtak össze Bachir bódéjában, mely egybeépült a házávaíL Sötét, szűkös helyiség volt, keskeny ajtaján egyszerre csak egy ember léphetett be. A féllahok lekuporodtak a döngölt földre, mert az egyetlen kis pádon már hatan szorongtak. Várakozó, fojtott mormogás töltötte be a bódét. Megérkezett Ba Hamida, a falu öregje is. Neki ugyancsak helyet szorítottak a pádon, s ekkor Tahar beszélni kezdett. — Tudjátok mindnyájan, miért tartjuk a mai gyűlésit. A választásokról van szó ... Ezúttal még Sadakot is félholtira verték. Azt sem tudjuk túléli-e, beléhal-e? S mindez miért? Mert magyarázta a fellahoknak. hogy most már van saját jeflöltiük, részt kell venniök a szavazáson. Végignézett a hallgatóságán, hangja kicsit megremegiett, azután folytatta. — Ha most Sadalkrol beszéllek, azért vám, hogy megértsétek: ami vele történt, az vár miránk is. Meffhaitsuk hát a gerincünket,? Maradjunk távol az urnáktól? Nem, még akkor sem, ha azok mindent megtesznek is e célból. A ezavazóhelviséffot elvitték innen ötven kflométemvire, s ha odautazunk, féltartóztatniak. nem engednek hazatérni Máshol a hélviség egyszerűen zárva van. Miért van ez? Miért vannak a büntető expedíciók? A fegyveres járőrök, a házkutatások? Még az idegenlégiót is bevetik, mert nem akarják, hogy kilépjünk a homályból ... Ekkor a bódé mén véről, a házba nyíló ajtó felől éles női hang hallatszott: — Sadak már nem ismer meg senkit. Minden szó elhalt. AB suttogta csak maga elé: — Nem éri meg a reggelit.: : — Aztán felpattant és beszélni kezdett: — Lehet, hogy nem értetek egyet mindazzal, amit Tahar elmondott. Az idei nyár különösen száraz volt, kiégitek a mezők, s talán közületek sokan most arra gondolnak, „ne beszéljenek nekem választásról, amikor nem tudom, mivel lakunk jól a télen”. De látnotok kell, hogy itt is rólunk van szó. Gondolkodjatok csak! — Dehát végül is mit akartok tőlünk? — kérdezte egy ingerült hang a sötétből. — Látjátok ezeket a nyomtatványokat itt a pulton? — szólt Tahar. — Ezek a mi szavazócéduláink. Szét kell osztanunk, valamennyit a környékbeli falvakban még ma éjszaka. Csönd telepedett a helyiségre, a parasztok átgondolták a hallottakat. — Remélem, egyikőtök sem tagadja meg a részvételt az akcióban — fűzte hozzá még Tahar csendes határozottsággal... A néma éjszakában a kavicsok '’sikorgása is félelmes robajnak tűnt. — Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz kísérőt magad mellé, Ba Hamida? — Nem. Senkire sincs szükségem. — Dehát veszélyes, ilyenkor egyedül a hegyekben. — Én olyan ösvényeket ismerek, amelyeket azok még nappal se találnának meg — mondta az öreg gúnyosan és másodpercek múlva már csak szaggatott nevetése visszhangzott a hegyoldalban. A többiek is elszéledtek, kettesével járták a rejtekösvénye- kat, toronyiránt vágtak át a mezőkön és éjnek évadján bekopogtak a parasztházak ajtóin. Tahar és Laarej még pirkadat előtt visszaérkezett a falujukba. Amikor elérték a hegygerincet és lepillantottak a lábuknál szorongó kunvhók. sorára, láttáik, hogy az egyikben égnek a fáklyák, s minden felől igyekszenek oda a lepelbe burkolt alakok. — Nos, mielőtt a Nap feljön, nagy eseménynek leszünk tanúi — szólt csendes bizakodással Laarej, kinek fel esésére már estefelé rátörtek a szülési fájdalmak. Lesiettek a leitőn. Nemsokára már Laarei házához értek, briök- ték a kertkaput, s a fáklyákkal megvilágított szobában valóban ott találták a falu valamennyi assznnvát. A vajúdó nő, Salma körül Doudja, a bábaaszony sürgölődött. A loboffó lángok fér vén é,l furcsán hosszúkásnak tűnt az asz- szomvok arca. Satma fel-tel törő sikolvókat hallatott. Doudia fei- terelte a szobából a férfiakat. Nemttetrára fed hangzott az éle« csecseimősírás. Az atrva csukott, szemmé!, arcán vatemjivein földöntúli kiÍeieréccip] feküdt a gVÓ- kón ven, mí’kövben Don dia üoves, óvatos mozdulatokkal olajozta a csecsemő testét. Felkelt a Nan. Vj «szászán ín .»óztak a férfiak 1«. és mindnváian az egész falu nézte akoov Doudja magasra tartja a kicsit. — Tótjaitok tttV F-gV Sadak eltávozott köz.",lünk, s a helyére áll egv máioíV. ■— A boldogság lakozzék nála! Öröm kísérje lépteit! Sose állja útját akadály, vagy kelepce! — zsongták kórusban az asszonyok. fordította: ZILAHI JUDIT CSANÄDY JÁNOS: A harmadik lét Az éjjel mellettem feküdtél, éreztem gyenge vállauat. amint a hajpihés ezüst szél a takarókon átszaladt, de aztán — nem voltál sehol. Eltűntél valahova, mint legszebbhavú emlékeink; a nyár egy ritka-szál virága, mely egyszer nyílik csak. Hiába, hasztalan is kutatnám drága testednek virágszirmait; szerelmünk megújíthalatlan egy szer-volt titok az anyagban, mely benned öntudatra nyílt. Testünkön át teret kapott valami halhatatlan élet; időtlen idők óta érett, s egyszerre kettős alakot öltött, mint iker meggy füzérek; és teret és időt kitöltött, és dalolt bennünk boldogan valami erős harmadik lét, valami roppant hatalom: a részvét egy más életében, az együttérzés — nem veled — túl az íjként feszülő testen, semmibeszórt nyilak nyomán a nyílni készülő titokkal... Az éjjel mellettem feküdtél, de mint ki hirtelen kilobban, szívemben, e múló anyagban simítom már csak hőit helyed. Hajtsd ide kedves fejedet. rOiák$zeifelem „Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket — Óh lassan szállj éi hosszan énekelj, Haldokló Sok mind® megváltozott az utóbbi emberöltő alatt. Olyan változásokon ment át a világ és az embereik, mint azelőtt száz, meg kétszáz év alatt sem. Nem árt hát emlékezni az idősebbeknek, és ráébredni az idő vágtatására a fiatalabbaknak. Nem a két világháborúról, nem a gőzhajtású automobil-ősről, nem is a Blériot vászonról, a bamibuszrudakból és dróthuzalokból szerkesztett húsz lóerős, óránként 75 kilométer sebességű s mindössze 350 kiló súlyú repülőgépről — melyen világ csodájára 23 perc alatt repülte át a La Manche csatornát — a szuperszonikus légiökéses gépóriásókig megtett fejlődésről akarok beszélni. Még csak nem is a házilag kötött pamutharisinyától a sieiymetverő nyloncsodákig beszáguldott technikai bravúrról. Egyszerűen csak a szerelemről. Az első szerelemről, aminek századelői kínjai s örömei már érthetetlennek, nevetségesnek és hihetetlennek tűnnek a mai ifjú szerelmesek szemében, hiszen óik már felügyelet nélkül járhatnak a jégpályára, a tánciskolába és házibulikon vesznek részt... Az örök szerelem „formai” változásáról akarok beszélni. * Tizennégy éves múltam. Égj’ osztálytársammal a jégpályára tartottam. Akkor láttam meg Husit. A Rima hídján Gizi ba- rátnéjával kis korcsolyájukat szíjon csörgetve már hazafelé tartottak a jégpályáról. Ilusra bámultam. Valami édes villám vágott.-belém. •*- Ö! A nagy ő. így neveztük akkoriban az ideált. Az enyém most érkezett meg. Tisztes távolból, kifürkészhetetlen akaratra követtem őt a piac felé. Aztán vettem egy füzetet. Naplónak. Beleírtam a dátumot és — még most is megvan — ezieket a korszakos szavakat: — „Ma láttam meg Húst...” És első Múzsámhoz este már megszületett az első szerelmes vers is. Költő lettem. Akkortájt nem lehetett megszólítani a lányt 32 utcán. És a barnás bőrű, gyönyörű, nagy szemű Hús nem járt védem tánc- órára sem, ahol a legyezőjüket billegtetve, árgus szemmel figyeltek a mamák, vagy a gardedámok. Ilus akikor tizenkét éves múlt. így hát nem is tárhattam ki előtte nagy titkomat, jóllehet egyre készültem rá. De majd a verseim! Odaadom neki. Azok mindent elmondanak. És „meghódítják”. Mindennap írtam egy verset. Néhány hónap alatt egy egész füzetet teleírkáltam versekkel, amelyekben egy mai nyelvészbarátom szerint annyi a modem, hogy kétszer lemagáztam: Magába szerettem s többé meg nem állom, megmondom, kimondom: Maga — Ideálom. És naponta megvártam a polgári iskola előtt, a piacon, meg a Gizi barátnőjének a házánál, és köszöntem. A legnagyszerűbb trubadúri ötletemnek azt tartottam, hogy köszöntem neki az iskola előtt, aztán élfutottam a kerülő úton a piacra s a házuk előtt megint köszöntem neifci. A család nyáron már vizát- lábon állt. De én csak nem mertem megvallani a remegve érzett titkot. Csak a költeményeimet tisztáztam le nagy igyekezettel egy miniszer-papírból készített füzetfélébe. Még be is szekundáztam miatta görögből! Ez volt az első és utolhaítyúm, szép emlekezet!.. (PETŐFI: Tündérálom) só szakundám egész gimnazista- koromban. Éjjel-nappal csak rá gondoltam. Ha pár szót válthattam véle, pirultam és izzadtam, « De aztán húgom barátnője, Pásztory Ditta egyszer magával hozta őt is. Lementek a kertbe virágot szedni. — Most! Itt az alkalom. Add oda a verseket! — bíztattam magam. És a letisztázott versfüzetet a matrózblúzom buggyába dugtam. De nem mertem ajtóstól rontani a házba. Leszakítottam egy fehér nárciszt, visszasiettem a szotóba, s egy kis sorsjegy-reklámra ráírtam: — „Átadhatom a verseimet?” Ezék a sorsjegy-reklámoédulácskák olyanok voltak, mintegy gyufáskatulya fél címkéje. Az egyiken ez állt: „Török — szerencséje örök!”, egy másikon ez: „Kis — szerencséje nagy!” összesodortam a szöveges cédulát és bedugtam a nárciszom kelyhébe. — így add oda — bíztattam megint magam. — Akkor sem a húgod, sem Ditta nem veszik észre a nagy manővert. Szaladtam a kertbe. Csodaszép késő tavaszi nap volt. Szánté nyár. Minden ragyogott a napfényben. Smaragdszínű volt a friss lomb, gyémántgömbként csillogtak a virágzó fák. És minden csupa illat. A csodálatos kép közepén Ö hajladozott a nárciszokért. Csokorba szedte. — Tessék, Ilus — nyújtottam át az én cédulás nárciszomat, és már ajkamon volt a szó, hogy „olvassa el, cédula van benne!” Büszke voltam, hogy ilyen regényes lovag vagyok. Fölnézett rám azokkal a gyönyörű, hallófékete, édes kél szemével. Ha tudtam volna énekelni, él kezdtem volna dúdolná az akkor népszerű nótát, hogy: Ragyogó két szép szemednek álmodója lettem... Szerencsétlenségemre nem volt se hangom, sem hallásom. De még a szépprózát sem fejezhet- bern be. Mire kinyögtem volna, kikapta a kezemből az üzenetet rejtő nárciszomat és a csokrához csapta: — Csak egy?... Miért nem segít szedni? — és az én nárciszom már éltűnt 3 többi között Ez nagyon lesújtott. Oda a regényesség, oda 3 szép modorú ostrom. Oda minden! Aztán isimét nekiduráltam magam. Irhatok még egy cédulát egy másik nárciszba. De sietnem kell, mert Ditta és a húgom már végeztek a virágszedéssel és felénk közeledtek. — Mi a kedvenc virága, Ilus? — sóhajtottam gyorsan, bízva, hogy azt mondja, a nárcisz, és akkor én mégis megmondom neki, hogy mindjárt hozok még egy szál titokzatos nárciszt. Rám nézett, mosolygott. — A szamárkóró! —- És eá- nevette magát * Csak érettségi után adtam oda. neki a versfüzetet, amikor már kardos-sarkantyús tüzérönkéntes- kónt úgy beszéltem neki az ón tündérálmomról, mintha legalábbis nagyapó-mesét mondanék, egy letűnt világról. Ötven évvel később, Egerbe látogatva, fölkerestem. Most ott él. És megmutatta a versfüzetemet. örültem neki és derültünk rajta. De sajnos, már nem tudtam elpirulni ettől az örömtöL I / /
