Tolna Megyei Népújság, 1967. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
# i Veres Péter köszöntése Veres Péter Kossuth-díjas író hetven éves. Szavunk ünnepi csöngésű, de nem az ünnepre s az ünnepeidhez szóló. Inkább amolyan sommázás-féle: sűrítése, amennyire a szűkös terjedelem engedi, életútja, s írói munkássága legtöbb tanulságainak. Közmondásos pontosságát, ahogyan az élet és szellemvilág megannyi jelenségének, a legapróbbaknak is, lebírhatatlaa szívóssággal nevet ad, hiába próbálnák utánozni. A szemlélet, a stílus változásain azonban átüt s kötelez a lényegi igazság: sose add föl a világ vallatását, hogy érzékieted, gondolataid hálójába fogd, tettenérd a teljes életet, legjobb tudásod szerint. Aki erről lemondott: mestersége, hivatása, emberléte legfőbb törvényét szegte meg. Veres Péter eszmélésétől kezdve szüntelen vallatta a világot — hogy változtathasson a világon. Életútja — a nagy agrárproletár falu, Balmazújváros vili any taian viskói közül az irodalmi-szellemi élet központjába: sokakban a rendhagyó esetek hökkent csodálkozását kelti. Pedig nem afféle tüneményes „karrier* ez, melynek ívét a személyéé becsvágy mohósága húzta volna meg. Magatartásában, írásaiban egyaránt egy réteg szószólója, életének, szenvedéseinek, legjobb tulajdonságainak müvekbe sűrítő je, az irodalmi maradandóságba mentője volt E réteg: a valahai sze- < gényparasztság zárt közössége, hol az „elnyomás* szónak betű- szerinti értelme volt: a jogi osztottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a mindennapi betevőért folytatott örökös hare a természettel és az élet uraival egyszerre: e sors osztályosait olyan tömbbé tömörített«, mely a belőle kiszakadt író magatartását is életre szólón meghatározta. Az Induló Veres Péter írásai: e sorsközösség kinyila tkozásaL „Én nem mehetek el innen, sóba, sehova* — vallja egy korai versében. Törvényéhez hű maradt: lélekben soha övéitől el nem távolodott, de közéjük akarta hozni a nagyvilágot, mindent, ami szép, nemes és amit érdemes, dacolva a közönyei, hatósági vegzatúrákkal. Jelképes, hogy első nagyobb írása, Az Alföld parasztsága, a Markó utcai börtönben születik, 1936-ban. Egy év se telik el, s a nagy magyar publicista, Bálint György, e szavakkal hívja föl a balmazújvárosi parasztíróra a figyelmet: „Veres Pétert két napig faggatta a balmazújvárosi csendőrőrs. Kezét, lábát merőlegesen kinyújtva, arcát a mennyezet felé fordítva, órákig tartó görcsös mozdulatlanságban kellett a nyomozók kérdésére válaszolnia. Súlyos vádpontokat kellett tisztáznia: miért érintkezett Móricz Zsigmonddal, és Illyés Gyulával? Kéziratait és könyveit elkobozták.* Igen, a hatalom fölfigyelt rá, miért világos egy kunyhóablak a balmazújvárosi szegénysoron, megérezték, messze lobog annak a fénye, ámde hiába próbálták kioltani. Érezték, a szellemi honfoglalás, melynek Veres Péter előőrse és serkentője volt, valamiképp az igazi, a történelmi honfoglalás, a felszabadulás kicsikart előlege. Amint az író legjelentősebb műve, a Számadás, önéletrajz ugyan, de egy szegényparaszt eszmélését hűségesen fölidézve, a tömegek, a hárommillió koldus történetét, akaratát fogalmazta meg. Azt, ami a nép valójában volt, és amivé lenni akart Ez, a történelmi helytállás, Veres Péter sorsának és életművének másik fontos, kire-kire kötelező tanulsága. Igen, még ma is nehéz eldönteni, mivel tett többet: azzal-e. hogy megírta osztály ősiársai életét, olyan hitelességgel és részletességgel, hogy műveiből, a Szűk esztendőből, a Számadásból, a Próbatételből és a trilógiává bővülő Balogh-család történetéből a késő korok olvasója is elevenen maga előtt láthatja majd e napjainkban már multbafordult világot — vagy azzal, hogy a földreform egyik előkészítőjeként és sónaplója a Számadás folytatása mindegyre táguló szellemi önéletrajz. De ezenközben se feledkezik meg róla hogy ma is vannak némák, hallgatagon a dolguk tevők, akik magukért szólni rostéi lenek. Helyettük s a nevükben szól, igazukra újra és újra figyelmeztet, mint a hasonló című, már a hatirányítójaként, forradalmár politikusként részt vett a szegény- parasztság tengermélyi életének megváltoztatásában, hogy valóban és véglegesen múlt legyen, amit írásaiban megörökített. És, miután a felszabadulás megtörtént, népe — az ő szavaival élve — véglegesen a „nemzetbe emelkedett?” A folyamat máig se ért véget, figyelmeztet az író. A hódítás még nem teljes: a „szellem napvilága” még nem ér el mindenüvé. Ezért foglalkozik ma, a régi frissességgel és szívóssággal, a tudomány, a művészet, a szellemi élet megannyi problémájával: viszi övéinek, mindazt, „ami szép, ami nemes és amit érdemes”. így lesz Olvavanas években írt regényében. S ha ismét a múltat, a régi cseléd- sor nyomorúságát idézi föl, mint a Tiszántúli történetekben, nem az emlékekben merítkezik meg, s nem egy volt világba réved vissza, hanem a közösségi együttélés ma is érvényes és megsze'g- hetetlen szabályrendjét kutatja, erkölcsi törvényeire figyelmeztet. A hetedik évtized küszöbét átlépő Veres Péter gazdag ember. Gazdag, mert mérhetetlenül többet adott, mint amennyit kapott. Iszákja ma is kifogyhatatlan, mint a mesebeli szegényember tarisznyájából is mindig jut kinek- kinek madárlátta kenyér. Min denkinek, aki élni akar vele. B. Nagy László BÁRDOSI NÉMETH JANOS: Emberség zászlója Se kapu, se ország,, se szín, se rang, azért lobog örökké. Panasz-szava is érte van, de piros-labda-örömét ugyanúgy dicsőíti. Csordáit a vadnak vagy a maga-ellen valót megveti bátran. Emberség zászlója, leng, lobogj, földtől a csillagokig! CSANADY JANOS: Téli rímek A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról-ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegben, ők, a fagytól üldözött szavak. Fehér hó száll a fekete tolira, szél veri a zengő ágakat. Lassan bujdokolnak sorról sorra, , álmodva lángoló álmokat. Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora, Szalui János: EQY POHÁR TEJ Egy rövid hír juttatta eszembe a történetet Voit egy jó barátom. Évekig' dolgoztunk együtt. Nagyon jó ember volt Olyan, akire azt szokták mondani: „kenyérre lehet kenni”. Csak egy nagy baja volt Ivott Ö meg tudta magyarázni, hogy miért A történetek érdekesek voltak, bólogattunk » rá, el is érzékenyültünk, de a vége mindig ez lett: „Azért mégsem kellene innod!”. Nem használt a szép szó. Kezdetben még csak egy-egy órát késett, később egy napot is kihagyott, majd edmaradt néhány napig is. Ha bejött, mintha misem történt volna, leült az asztalhoz, szájába vette a cigarettát, hunyorgott a füsttől és dolgozott Dolgozott, mint senki rajta kívüL Egy nap alatt képes volt annyit dolgozni, mint mások egy hétig. Ezért sokáig elnéztük a késéseket — Nézd, Pálfai élvtárs! —hívta be magához a főnök. — Ez így nem mehet tovább. Tönkreteszed magad. Már csak hálni jár beléd a lélek. És az emberek is, a kollégáid is unják már... így nem lehet fegyelmet tartani. Mindig rád hivatkoznak... Pálfai lehajtott fejjel hallgatta a főnököt A szájában ott lógott a cigaretta, hunyorgott a füsttől és szárrta-bánta bűneit — Többet nem fordul elő! Ezzel búcsúzott és csak egy hét múlva jelentkezett — Jelentkezz elvonókúrára! —i javasolta a főnök. — Itt, ahol mindenki Ismer? — Elintézem neked, hogy elmehess egy másak városba. Jó ismerősöm az ottani főorvos. Biztosan felvesz. Senki semmit nem tud meg. A beszélgetés utáni harmadik napon vonatra ült Pálfai. Egy hét múlva hallottuk róla az első hírt A csemegés hívott fel bennünket Egy levelet olvasott feL Pálfai írta neki. Kérte, küldjön neki néhány üveg bort. De ne úgy egyszerűen. Csomagolja be szépen és tartalomként könyvet tüntessen feL Azt beengedik. De vigyázzon, nagyon vigyázzon, mert a főorvos olyan ravasz, mint a róka. A csomag nem ment el. Talán pontosan efölötti bánatában Pálfai papírt kért és írni kezdett. A főorvos az első mondat után elmosolyodott — Egy alkoholista naplója! Jó cím! — csippentett a szemével, miközben arra gondolt: érik már a munka gyümölcse. Negyven oldalon mondta el Pálfai, hogy milyen is volt ő, amíg alkoholista volt, mennyi keserűséget okozott a családjának, a környezetének. Olyannyira sikerült az írás, hogy a helyi lap szerkesztőjének is megtetszett. Folytatásokban le is közölte a lapjában. A lapot mi is megkaptuk, hogy lássuk: mennyire magába szállt Pálfai. Örültünk. Őszintén örültünk. És nagyon vártuk Pálfait Pálfai is alig várta, hogy kiengedjék. Amint kiengedték, útja a helyi lap szerkesztőségébe vezetett. Felvette az „Egy alkoholista naplójá”-ért járó honoráriumot, és amint kifelé jött a szerkesztőségből, ellenállhatatlan vágyat érzett A vasútállomásig még kibírta. A restiben azonban megcsapta az a megmagyarázhatatlan összetételű illat, ami mindig ingerlő hatással volt rá. A sön- tésre könyökölt Egy ideig es?' nézte a borostás, véres szemíl embereket, akiket egy pillanatig csúnyáknak, utálatosaknak látott. Amikor ittak — ő nyelt. Aztán megúnta ezt a munka- megosztást — közelebb furako- dott a kiszolgálóhoz és bizonytalanul egy kisfröccsöt kért Akkor még úgy gondolta: megissza ezt az egy kisfröcsöt, ettől még nem dől össze a világ. Pedig miatta összedőlhető volna. A vonatra még csak fé szállt, de leszállni már csak 1 ember segítségévéi tudott Amikor letették, megcélozta állomás kijáratát és jobb ke; magasba tartva elindult, mint ha lökdösték volna és közbe folyton csak ezt mondta: — Lagsam, langsam... Ha berúgott, mindig i beszélt Igaz, hogy a langsamo kívül csak azt tudta németü „GrószEater hört rádió”, de ezt három szót csodálatosan tudti keverni. Nagyon szégyeüte az esetet é kerek egy hétig nem ivott Négy hónap múlva ismét vonókúrára vitte a vonat Buda pestre. Kísérőt is kapott A: egyik munkatársnőnknek éppen Pesten volt dolga. Ö kapta s feladatot: vigye el egészen a kli nikáig, ott adja át az orvosoknak. Csak nélküle jöhet haza. — Rendben! — mondta Julii aki neve líraiságához képes! markos nő volt A kis Pálfai elveszett mellette. Mondtuk is: ettől ugyan nem szökhet meg, egyetlen karlendítéssel öl kigyógyítja az alkoh olizmusbóL Julika másnap örömmel újságolta: a feladatának eleget Pálfai ott maradt — Könyörgött szegény! — sélte Julika. — Amikor meglá' a rácsos ajtót, majdnem letérdel' úgy könyörgött: „Drága Julikéin, ne hagyj itt!”. Nem tudtam elviselni a könyörgését Benyomtam a folyosóra és rácsuktam a rácsos ajtót. Hamarosan elvitték. Nagyon félt szegény! Innen csak egy üdvözlő lapot kaptunk tőle. A csemegés pejlig még azt se: Később egy távirat is jött. Rövid volt Ekkor és ekkor érkezik — ezt tudatta velünk. Felkészültünk a fogadására. Kipirult arccal jött, mosolygott .. — Sikerült? — Sikerült! — Na, akkor ezt megünnepeljük ! — mondtuk, és bevittük a főnök szobájába, ahol az íróasztalon állt egy üveg tej, meg néhány pohár. A főnök töltött Pálfai megszagolta a tejet, aztán koccintott. — Egészségedre! — Egészségetekre! — viszonozta Pálfai. Derültünk a tréfán, úgy látszott, hogy neki is tetszett a dolog. Két hét múlva, mintha lök- dösnék, úgy ment Pálfai a folyosón. Bíztatta magát: — Langsam., langsam..;' A főnök mérges volt — Már megint visszaestél? Nem is vagy te ember... Pálfai megtorpant — Én nem vagyok ember? Én? Hát ti mák vagytok? Gúnyt űztetek belőlem. Tejjel koccintottatok velem. Utálom a tejet... Az eset után, három hét múlva Pálfai fegyelmi határozattal a zsebében távozott Kirúgták. Sírt és fogadkozott Későn. Talán, ha nem koccintunk vele tejjel...? Ki tudja. Éppen most olvasom a hírt; ami ezt az egész történetet az eszembe juttatta, hogy egy coloradói városka seriffje azt hitte: sikerül biztos módszert találnia a túlzott alkoholfogyasztás leküzdésére. Behurcolta a részegeket az irodájába, rákényszerítette őket, hogy szemléljék meg tükörképüket, s miközben a részegek nézegették a buta pofájukat, ő erkölcsi prédikációval traktálta őket. E kettő együttes hatása nagyon megrendítette a részegeket. Olyannyira, hogy utána bánatokat megint csak alkoholba fojtották.
