Tolna Megyei Népújság, 1967. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
<A iúMaiaíím MjábifrolpÁb Tavaly fedezték fel, illetve tették közzé Gustave Flaubertnek 19—20 éves korából származó feljegyzéseit és „titkos'’ gondolatait, idén kiadták németül, s tudtommal megjelentek angol fordításban is. Ezekben az ifjúkori írásokban már benne forrong a későbbi Flaubert minden ellentétes jellemvonása: a feszes fegyelem és a vad indulatosság, az aprólékos megfigyelés, a gondos tanulmány és a kicsapongó fantázia, a törekvés, hogy úrrá legyen anyagán és új esztétikát teremtsen, s ugyanakkor, hogy igazolja tételét: „A civilizáció támadás a költészet ellen.” Ezek a tulajdonságok később mintegy kettéhasadva, művekre osztottan jelennek meg oeuvre-jében, de itt még összevegyülve, egymás nyakára hágva kavarognak; viszont így fölfedik az alkati csírát, mely meghasonlásba vitte. Civilizáción természetesen a maga korának műveltségét, szellemi és erkölcsi állapotát érezte, s ez ellen indult támadásba. Voltaképpen a romantika és a jako- binizmus áldozata lett. Realista szemmel, született a világra, és visszahőkölt az előtt a lehetetlen és erkölcsi fogalomzavarban szenvedő figura előtt, akivé a forradalomban megszentelt Rousseau-i romanticizmus a polgárt torzította. Ez az alak eleinte féktatonke- dett a nagyszerű és aljas indulatokban, de végül is képtelen volt egyetlen egészséges erkölcsi normát leikébe belenevelni. Mint társadalomalkotó részint utópiagyárosnak mutatkozott, részint eleven negatívumnak, aki átlátva a szabadelvű humanitarizmus tehetetlenségét, sietve az anyag és az erő imádatába csapott át. Ez volt a jakobinus polgár útja az erényes Robespierre-tői a még erényesebb Homais úrig, s ennek halála után az erényeken egészen felülemelkedett nagytőkésig. Flaubert balsorsa az volt, hogy Homais úrban önmagára ismert, s ez a felfedezés egy életre szóló felháborodással töltötte el. E típus kisszerűsége megdöbbentette, de a kisszerűségek helyébe tenni semmit sem tudott Zola a realitás mocskos felszíne alatt mindenütt világmozdító erőkre vélt találni, s esz a hatalmas egyéni romantika — saját nagy csalódására — átsegítette a „tudományos” realizmus sivatagain. Flau- bertben nem volt ennyi epikai egészség; csak figurákat látott s rajtuk át jutott ei a realizmus tragikus hőseihez; Bouvard és Pécuchethez. Ezt az alakot mint végeredményt, mint a fejlődés koronáját, nem bírta elviselni, s mert — lévén jó realista — egyébben maga sem hitt, azaz jobbat alkotni nem tudott, a probléma megoldásának csak kétféle módját látta: vagy megöli a nyárspol gárt vagy elmenekül előle. Egész élete folytonos és keserű harc mindkét irányban. Az első eshetőség eleve reménytelennek mutatkozott: a nyárspolgár benne volt, ő maga volt s így csak saját halálával szállhatott sírba. De épp ezért szakadatlanul üldözte haláláig Megpróbál cselfogásokkal élni: felállítja a művészi érzéketlenség az „impassibility” tanát amelynek segítségével felül akar emelkedni tárgyán, amihez csak a művész alkotó kíváncsisága, hideg figyelme fűzi. Ám ez a hideg figyelem a művészettől szabad órák alatt vérengző dühkitörésekbe csap át, vagy szomorú mániává válik, midőn croisseti remetelakának tetejéről távcsövön vizsgálja a szabadba ránduló roueni nyárspolgárokat. Ügy hiszi, a gúny és a megvetés irányítja tekintetét, pedig az uzsonnázó polgárok boldog és öntudatlan reménytelensége voltaképp megrendíti Ő is közéjük tartozik, s balsorsa csak az, hogy a reménytelenség benne tudatos. Ez már a nagy tehetség tragédiája: látja, és nem tud belenyugodni. Flaubert, a nyárspolgár, a kiábrándulás lángelméje. Senki a kisszerűséget oly nagyarányúvá tenni, a sekélyességet úgy elmélyítem nem tudta, mint ő; a nyárspolgár lélektelen, szellemileg halott alakja, a „mufle mart” úgy megelevonül kezében, hogy legcsekélyebb életnyilvánulása undorral és haraggal tölti meg. „Ekkor egy szánalomra méltó képesség fejlődött ki szellemükben, — mondja Bouvardókról — az, hogy látták a butaságot, és nem tudták megtűrni. Jelen téktelein dolgok megszomorították őket: az újságok hirdetései, egy nyárspolgár arcképe, véletlenül hallott megjegyzés...” Egyik levelében, mely jóval régibb keletű a regénynél, ezt mondja magáról: „Most köztem és a világ között olyan mélység tátong, hogy gyakran csodálkozom, ha a legegyszerűbb és legközönségesebb dolgokról hallok, vannak bizonyos mozdulatok, hanglejtések, melyek kihoznak ( sodromból és né-, mely ostobaságoktól szédül a fejem.” S amit alig hinnénk, Bovaryné is -önarckép; benne a gyatra és korlátolt polgári éraelmességet boncolta halálra, vagy ha Freud- féle kifejezés jobban tetszik, igyekezett ki analizálni magából. Bovaryné öngyilkos lesz. s valóban ez az egyetlen megoldás. Eou- vard-t és Fécuchet-t azonban kénytelen életben hagyni, s így, mint önállósított Homais uraik, a sziellemi alacsonyrendűségnek, a laposságnak óriási típusaivá nőnek. Ök Flaubert életének nagy tanulsága: a nihil. Az ember helyére a természetben odailleszti a semmit, s ez a végzetes művelet elkeseríti. Homais úr, de kivált Bouvard és Pécuehet kisszerűsé- ge megdöbbentővé nyárspolgár voltuk hősiessé, folytonos apró kudarcuk tragikummá nő, és képzelethiányuk az adattömegek vízióiba hajszolja őket. Ez a második kísérlet: a menekülés. Megpróbálja ugyan, hogy felülemelkedjék a polgár szemhatárán az Education sentimentale- ban, de célja éppen az, hogy a csődöt mutassa be, s így kínosan, gyötrődve vonszolja magát a kifejletig. Szabad, külön világot csak képzeletben tud építeni magának, a művészet illúziójában, ahová nem üldözi a burzsoá kísérteié. A Ten tation ban és a Salammbaban ragyogó és hatalmas palotákat épít képekből és színfalakból, pompás remetelakokat, miket árnyalakokkal népesít be. A Tentaticnban sok mindent beleláttak: az eretnekségek szemléjét, a gnoszticizmus magyarázatát, vagy az egész egykorú világ előképét, de regénye valójában egy szent Antal korába képzelt polihisztor tudástömege laterna magicára festve. Dédelgetett műve volt ez, már egészen fiatal korában foglalkozott vele, jóllehet eléggé későn lépett fel nyilvánosan; benne menekülő és az adatok miriádjaival táplált képzeletét szabadjára eresztette, s a látomás kápráztató. SaJammbo, s a Heródiás már már csak külsőleges képek panorámája, a látomásból hiányzik a valódi élet. mintegy antik cirkuszi játékból. Egyedül a Vendégszerető szent Julián legendájában érinti meg a misztika varázs fuvallata. E hihetetlen felkészültségnek, erudiciónak is a meeekülésvágy, a bujósdi a lelki indítéka, éppúgy mint a mániákus stíluscsi- szol ásnak. Az értelem és a szé- penhangzás harmóniáját igyekszik megteremteni, s a nehézség mondatonként újra meg újra megakasztja. írás közben kihagyja egyes szavak helyét, és napokig tartó töprengés után tölti be, sokszor éjnek idején kiugorva ágyából. De mindez semmi ahhoz a küzdelemhez képest, melyet a tudományos alaposságért folytat. Könyvtárakat olvas el, hogy hitelesen írhasson le egy futó epizódot, s végső eredményül megállapítja, hogy eredmény nincs, mert a könyvek egymásnak ellentmondanak. Bouvard és Pécuehet rémképe még Karthágóban Is megtalálta; nem tudott megnyugodni, visszatért hozzájuk, hogy rájuk mérje a halálos csapást. Nem sikerült, utolérte a lángész tragédiája: ahelyett, hogy megsemmisítette volna a nyárspolgárt, — halhatatlanná tette. VÁRKCNYI NÁNDOR Most Jelent meg két kötetben Flaubert minden munkája. Alfredo Panzini % BANTE-LEGENBÄK Egy alkalommal Nápolyban volt, miután a király meghívta az udvarhoz, mert meg akarta ismerni bölcsességét és erényét A királyok már csak így szokták. Dante tehát elment s eljött az óra, midőn a király báróival asztalhoz ült. Egyszerűen volt öltözve, mint általában a költők, s ezért az asztal végére ültették. Az ebéd végeztével Dante felállt az asztaltól és elment. Nem sokkal később megkérdezte a király, holta ment Dante. Azt mondták neki, útra kelt Ancona felé. A király rájött, hogy Dante neheztel a megalázó vendéglátásért, ezért küldöncöt menesztett utána, hogy visszahívja. Dante visszatért, s igán szép ruhát öltött. A király pedig az asztalfőre ültette, maga mellé. Hozták az ételt, * Dante mindent a ruhájára borított, az itallal egirütt. A király is, a bárók is namtot néztek. S így szólt a királm — üraságod olyan bölcs, hogyan tehet hát ilyen illetlenséget? Dante pedig így felelt: — Mindaz a tisztelet, amit felségedtől kaptam, ruhámat illeti, kapja meg hát az öt illető részt. Mert most sem var gyök ostobább, mint annak előtte, amikor az asztal végére ültettek, csak azért, mert hitvány volt az öltözékem, * most is ugyanolyan okos vagyok, de szép a ruhám, hát az asztalfőn a helyem. • Történt, hogy Dante Verona uránál vendégeskedett, s így szólt hozzá az udvari bolond: — Mit szólsz ahkoz, hogy én, a bolond és tudatlan, sokkal gazdagabb és megbecsültebb vagyok, mint te> afc* költő vagy és okos? Dante így válaszolt: — Ha találok egy fejedelmet, aki éppúgy hasonlít hozzám, mint te a gazdádhoz, sokkal gazdagabb leszek nálad. • Dante kitűnő, mondhatnám csodálatos tehetségének példájára mesélik ezt a legendát. Egyszerűnek tűnik, mégis jellemző. Midőn Dante Firenzében élt, a meleg évszakban az volt a szokása, hogy esténként a Santa Repara- ta, ma Santa Maria del Fiore térre ment ki, ahol akkor egy alacsony fal állt, sitt levegőzött. Nos, egy este ismeretlen férfi állt eléje, s így szólította meg: — Uram, válaszolnom kell egy kérdésre. de nem tudom, mit mondjak. Urasá- god olyan okos, hogy megfejti ezt nekem. A válaszra váró kérdés így hangzik: Melyik a legítesebb falat? Dante gondolkodás nélkül így felelt: A tojás. Egy évvel később Dante ugyanott ült a falon, s ismét elébe lépett az ismeretlen., s megszólította, mintegy folytatva az egy évvel korábban megkezdett beszélgetést: — Es aztán mivel? — Sóval. — felette Dante. Fordította: CSÁNTl LÁSZLÓ GOETHE-HÁZ WEIMARBAN Goethe weimari lakóháza építészeti egységet alkot a Goefche- múzeummal. Ott őrzik az emléktárgyaknak azt a kincsestárát, amely Goethe ténykedését demonstrálja. „Vendégségben a Fraueapliamon” — szól egy program. — vasárnaponként ugyanis a költő weimari lakóházában gyűlnek össze Goethe barátai, hogy beszélgetéseken sok olyan tényre hívják fel a figyelmet, melyeket a nyilvánosság nem is* mer. Az összejövetelek vendégei« nek a Goethe Könyvtárban, — amelyet a látogatók egyébként csak a rácsokon át tekinthetnek meg, — bemutatják a bibliofil* ritkaságokat is. Szakértő magyarázata mellett lapozhatják tel m látogatok Goethe művészi mappáit, s bemutatják az ásványgyűjtemény érdekes darabjait i& A weimari Fraúenplanon lévő Goethe-ház dolgozószobája BEBES1 KÁROLY: DÉL Szárnyatlan száll az idő. A kerítés mögött megnevezhetetlen tárgyak hevernek. Kővonatú udvar, kővonatú ég — a fenti csupán egy arasszal nagyobb, de udvar az is: — a csillagoké.!. A gazda kilép jószágai közé, árnyéka hosszan vetül a csillagkerítésre, — de — mivel nappal van —■ a kerítés láthatatlan. Övé a hatalmas tábla gabona: a jószágudvar mögötti sekély, de parttalan hullámzó sárga folyam, övé a madárdúc fenn’ — e gyémánt-hangokban dermedt kristály-palota, Isten varázsinge is övéi **' kilép jószágai közé, lép egyik fellegről a másikra — boldog? — szeme alatt gondkarika, — s mert nem érti, mi történik vele, érteden mered a mindenség nagy ablakaiba HEGEDŰS LÁSZLÓ: A várakozó leány Ott állt a Liget szélén a megálló kijáratával szemben, hallgatag, sietők, őgyelgők közt szelíd váró, kontyos haján a délutáni nap lomb-réseken átütő sugarával. Tizenhat év körüli, barna lány. Gondokat unva sajduló magánnyal, lopva figyeltem őt. — Késik talán, akire vár, vagy talán ő se sejti, miért, kire. Nyár van, s oly ifjú még, ■— Tudott rólam. Láthattam, rám felejti, ha férpercre is, szép komoly szemét. Hajához kapott, féltőn igazítva. Pad várt közei s a hajló délután. Majd. hogy sose tudjam meg, mi a titka, mentem a sort-álló többi után. De visszanéztem, percre még feledve, hogy mögöttem már nehéz férfi-mult, s van valakim. Csak várt komolyan egyre, állt ott magában. S lassan alkonyait.
