Tolna Megyei Népújság, 1967. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

6

Barabás Tibor:

PA gU

Tetszelgésnek tartottam, ha valaki azt mondta, hogy honvágya van Párizs után. Hogyan érezhet bárki honvágyat bármi iránt szülővárosában, a hazáján kívül? És — ha egy hétre is — de negyedszer ismét viszontláthattam Párizst, töredelmesen bevallom tévedésemet. Engem is áthatott Párizs légköre, házainak, palotáinak, tereinek történelmi leheleté, megragadtak az irodalom emlékei, szerelmes párjainak csókjai, múzeumainak rendezett gazdagsága és az a száz és ezer részlet, amelynek minden mozzanata: Párizs.

A repülőtértől az autóbusz hosszú időn át külvárosokon visz keresztül. Az utcákat fényes és roskadásig telt kirakatok szegélyezik. Az autóbusz ablakából csak gazdagságuk látszik, az egyre emelkedő árakat később tapasztalja az ember.

Kis szálloda kis szobájában laktam a Place BLanchon, egy metróállomásra a Pigalle-tól. Mozgalmas élet hullámzott a téren és a körúton, de az igazi élet este kezdődött, amikor a mozgó neonreklámok nappali fényt árasztottak, a sztriptizbá- rok előtt portások invitálták az idegeneket és a tükrös bárok magas székein megjelentek a lányok... A belvárosi áruházakban kevesen, a Dreyfuss-árubáz- ban tömegek voltak. Az utcákon szabadon folyt a selymek, cipők, női fehérneműk és harisnyák állandó vására és Párizs utcáit roppant és gyors kör menetbe ■járta a tömeg. Ha egy .városnak is lehet magas vérnyomása és szapora pulzusa, akkor Párizsnak van.

Magasabb hőfokon ' 61, mint bármely városa a világnak. S ez a magasabb hőfok ott izzik irodalmában, történelmében, a hűvös képtárak gazdag falain.

Vannak épületek, amelyek fényképészeti közhelyekké váltak, a Notre Dame soha. Akárhonnan nézzük pilléreit, minden tisztogatásnak ellenálló kapu- szentieit, gondolkozó ördögének filozofikus fintorát — mindenki számára tartogat valami egyénit és meglepőt. Párizs a történelmi nagyság és a modern élet szakadatlanul egymásra torlódó élményeitől felejthetetlen. Az Eiffél- torony második emeletéről széles, nagyvárosi panorámát világít meg a nap. de ha lepillantunk a Mars-mezőre, eszünkbe jut az a díszszemle, amely az olaszországi hadjárat győzelmes ifjú tábornokát. Bonaparte Na- . póleont köszöntötte, vagy az Éd- zak istennőjét megkoronázó Robespierre forradalmi gesztusa. A Montnarnasse kávéházi teraszain a Dóm, a Rotonde, a Clo- serie de Lilas márvánv asztalai mellett ülő szakállas fiatal művészeket és a szerelmes nőket nem ismerem, de holnap talán már emlegetik majd nevüket. Hiszen így ült a Rotonde-ban névtelenül harminc évvel ezelőtt Sartre és Reauvoir, Aragon és Elsa Triolet, Poussin, Picasso, Hemingway és Ehrenburg.

Manet, Monet, Gauguin színei heves érzések bátor kifejezői voltak. Tehura merész mosolyát ugyanúgy megőrzi majd a művészet, mint Moma Lisáét, Tahiti lázas, különös színeit éppúgy, mint Rembrandt tragikus félhomályát. A Rotonde-ban azt mondta a pincér, hogy Sartre és Beauvoir tegnap este még éjfélig ott voltak, de ma Japánba utaztak. Az utcasarkon leültünk a kávéházi teraszra. A terasz előtti kis téren ott állt, Rodin Balzac szobra. Ahogy a szürke bérházak négyszögében karnyújtásnyira ott magasodott a szob- rászi remek, — több volt, mint megható. A Rodin múzeumban sorakoznak a szobrász vívódásának tanúi és jelei, Balzac figurái.

Sokat gondolkoztam azon, mi az oka, hogy a múzeumok valóban lenyűgöző hatását a legjobb tárlatvezetők is képtelenek közvetíteni. A magyarázatot alighanem a képek és szobrok fárasztó gazdagságában kel.1 keresnünk, és abban, hogy az utas telhetetlen, s nem ismeri szellemi befogadóképességének határait. Több ismeret, mint emóció befogadására képes az ember. A lelkünk előbb fárad bele a szépségekbe, mint az értelmünk. A Louvre termeit járva megrendülünk a szamotrakei Niké fenségétől, a miiéi Vénusz harmóniájától, Leonardo, Remrandt és Manet remekedtől, de tanulmányozhatjuk termeit, s még mindig csak fel villanásokat, pillanatokat tudunk rögzíteni a világ mestereinek ötezer éves csodáiból. Nem tudtam elszakadni az egyiptomi íródeák terakott színezésű szobrától. Ül, ölében az írótábla, jobbjában írószere, fejét felemeli, tekintetében feszültség, átható értelem, a világ megértésére és megismerésére összpontosított figyelem van. És szorongás is, mint aki tudja, hogy minden leírt szavától az élete függ.

Végül is, mi Párizs? A Champs Eiysée fényben úszó kirakatai, a védtelen autósorok rubint- szemefeként világító hátsó lámpái, az Arc de Trióm phe forradalmi géniusza, a Luxemburg taván kis vitorlásokkal hadakozó gyerekek; a ház, amelyben Ady vagy József Attila lakott, a Madeleine fehér oszlopai, amelyek alól Chopin koporsója indult a temető felé? Mi Párizs? A Szajna partján sütkérező szerelmesek, Napoleon sírja a Hotel des Invalidesben, vagy a Boulevard St. Michel ezer ölelést látott diákszállói?

Mindez, és még más is. Nem a Folies Bergere ívlámpái és táncosnői vezettek el Párizs megértéséhez, hanem egy kis vendéglő fenn a Montmart.re-on, túl a szőlőkön, ahol a vidám és

jelképes bohém-szüreteket rendezik. Ebben a parányi vendéglőben minden szennyes volt és kopott. A helyiség nem nagyobb, mint egy lakószoba, három— négy megreccsenő lépcsővel. Csak egy piros vászonnal díszített villanykörte világított és parányi játék-reflektor a zongora meLlé lépő énekesekre. A fiatalok padokon ültek, oly szorosan átölelve egymást, mintha valaki el akarta volna szakítani őket. Egy munkás-zubbonyos öreg jelentette be a fiatal sanzonénekeseket. A zongorista is túl volt a hatvanon. Az ő dalait énekelte mindenki. Egy huszonöt éves Yves Montand állt elénk. Fekete pulóverben, két kezét a nadrágszíjba akasztva arról énekelt, hogy . milyenek is a franciák, mennyire szeretik a nőt, az evést, a jó ivást, a rügyező fákat, a játszó gyerekeket, csak egyet nem állhatnak, ha parancsolgatnak nekik... Fiatal nők és férfiak énekeltek itt Párizs mosolyáról és könnyeiről, — reményeiről és csalódásairól. E dalokat — telve közhelyekkel^ — annyi ízléssel, érzéssel és némi ön-gúnnyal fejezte ki a költő és az énekes, hogy egy nagy nép emberi mélességét éreztük belő lük. Egy műfaj valóban nemzeti, százados hagyományait és egy öreg város fiatal, lázadó lelkét.

Thomas Mann önarcképe 1889-ből a nagy német író emlékének szentelt párizsi kiállításon

DEVECSERI GABOR:

A napnak

\ napnak újra vége van,

2 nem telt el hiába, egnappá őszült; átsüt rajta a holnap ifjúsága.

Tört sugarak, kékfényű felhők.

Ezüst hab hűvös ég alatt..,

Egy napernyő-színű esernyő zümmögte benne a nyarat.

n.

'ötétcsillagszemű, holdarcú Dávid,

• Hág porondján parittyás királyfi, néltóztatott leánynak megszületni; hidd el, világ, hogy így is győzni fog!

PÁL JÓZSEF:

Nosztalgia

Vörös az ég alja mint vaskampón a hús Cigarettám füstje keserűen koszorúz

És a KÖZÉRT neonja messziről akár Esti fészken kotló zöld-fény-tollú madár

Mohos eső szemerkél cipőm is tocsog A felhő-ég holdja könnyes-szürke lucsok

Hosszú hajú leány néz jó jó kicsikém Oldalamban nehéz kés érzem vérzek én

S a liántestű rímpár azon mereng Nyári tüzem füstje vékonyan merre leng

És a szél a szél is mi hajamba kavart S az a küszöb nélküli boldogságnyi part

S a megtöretett fű a derékaljnyi föld Rajtuk és az ősz ég eső-pörölye dong

S te fészken kotló jó jó kicsikém Vaskampón a hús érzem vérzek én

Szabó Pál:

A TEJ

Legfőbb vágya volt, hogy beköltözzenek a városba és ott éljenek, a gyermekek ott járjanak iskolába, aztán este moziba, meg színházba menjenek, aztán. .. vasárnap délutánokon kirándulni, mindenhová, amiről csak írnak és beszélnek, kiváltképpen a képes újságok. .

S ehelyett... itt eteti a kacsákat, libákat, a csirkéket, s a kot- lókkal bajlódik, meg... hallgatja, hogy hol, merre dohog a férje Zetorja.

A gyerekek a régi temetőnél rúgják a labdát, ordítoznak, ahogy a torkukon kifér és táncolva ugrálnak is hozzá.

— Berti! Jóska! Nézzétek már a libákat, leúsznak a csatornán!

Két fiúval kevesebb a csapat, valameddig, de a labda újra pukkan, s Kovács Ferencné, született Bogdán Rózsika sóhajt egyet, könnyűt, s bemegy. Pest. A nénje ott él, családjával együtt és egyre varázslatosabb képeket fest leveleiben a fővárosról. Persze, ő is látott már belőle nénje révén egy-mást, van mire támaszkodjon a képzelete.

Mindazonáltal a vágy alig más, mint zsongó képzelgés, hiszen nagyon szépen, s nagyon jól élnek az urával. Kitűnő ember, minden kézi munkához ért. A házat is annyira rendbe hozta, hogy a tanács, mikor egyszer szárnyára kelt a hír, hogy Pestre akarnak költözni, kérte — nyolcvan- ezerért. Jó lenne állatorvosi lakásnak.

S ebben a pillanatban erősbö- dik a motordohogás. A Zetor felbukkan a saroknál, s a nagykapunak fordul. Megáll. Rózsika, mint hogyha valami meglepetést, titokzatos dolgot várna, kinyitja a kaput. Semmi. Vegyis... nem sok. Deszkát hozott, amolyan selejtes anyagot a fűrésztelepről, mert készen van teljesen az istálló, csak a jászol hiányzik, nem kapott előbb anyagot.

A Zetor befordul, megáll.

— Mi az? — kérdezi Rózsi kíváncsian.

— Deszka. Tudod... csak megveszem a Bacsa Sándor tehenét...

— Ne vedd meg, Feri! — mondja Rózsi, csaknem sikoltva.

— Hogyne venném! Hiszen... miért vásároljuk mi a tejet literenként háromhatvanért, amikor el is adhatjuk ugyanannyiért? Ma is leadja a nyolc, tíz litert, s ráadásul februárban fia is lesz, és... tíz liter, az harminchat forint naponta! Havonta meg any- nyi, mint... — Nem tud számolni, mivel az asszony szinte kétségbeesve sikoltja:

— Jó, jó, de... fci feji meg? Én? — ujjával a mellére mutat.

— Hát persze. Nem is én.

— Én húzgáljam, markolgas- sam azt az izét... — Megsápad kegyetlen, mert hisz ilyent még sose tett. S szinte látja a tehén négy, vastag, eléggé hosszú csecsét

— Na-ná, mit gondolsz? Nem mondom, amikor ráérek, hát... megfejem... meg én. Szívesen. De úgy, általában a te dolgod.

Pilanatig csönd. Rózsika csak áll, néz, aztán a régi temető felé fordul, ahonnan harsan a gyermekek lármája.

— Abból ugyan nem eszel, amit én fejek! — mondja csendesen és lódul be a konyhába.

Ezzel a pillanattal kezdődött el a baj. Folytatódott azzal, hogy suttyonban még aznap levelet írt Pestre, a nővérének. Nem szólt se este, se másnap egyetlen egy felesleges szót, se rosszat, se jó, se a gyermekekhez, se a férjéhez. Csak mosott, vasalt, ret£ dezkedett. Ezt a ruhadarabot ide, azt meg oda.

Másnap délután zaj támadt az udvaron. Bacsa Sándor, meg az ura vezették be az udvarra a tehenet. Rózsi mégjobban elsápadt. Azt hitte, mire idejön a tehén, a levél is megérkezik Pestről, és tessék, levél nincs, a tehén meg itt van... de ő nem feji meg, nem és nem! Hál ezért ment férjhez Kovács Ferihez?

A tehén nagy esemény, nemcsak az udvaron, hanem az utcában is. Egy tehénnel több, és több tej megy esténként a csarnokba. Érdekes, azonnal elterjedt a hír, hogy Rózsika nem akarja megfejni a tehenet! Előbb csak a környéken beszélték, aztán túl, hamarosan felkerült a szó a Nagyutcára, és este már Bogdán József, Rózsika apja is tudta.

— Elmegyek, megnézem, mi aa igaz a szóbeszédből, mi nem — mondja szelíden a feleségének.

— Eredjél, apja, eredj... — feleli az asszony halkan, és nagyot sóhajt. Ö még többet tud, mint a férje. Tudja, hogy lánya ma, vagy holnap eltűnik a faluból és nincs tovább.

Az öreg Bogdán éppen akkor nyit be az udvarra, amikor a veje, Kovács Feri a kútgárgyán a tejet szűri, és a konyhából hangos, civakodó beszéd, meg gyermeksírás hallik.

t — Mi van itt? kérdezi csendesen.

— Hogy mi? Hát menjék csak be, a konyhába, akkor megtudja! — bömböli inkább a veje, mint mondja.

— Mit tudok meg? — s a hangja olyan szelíd, olyan alázatos.

— Azt, hogy... a lánya megveszett, levelet kapott és menni akar Pestre!

— Igen? Pestre? — s lassan, nagyon lassan, szinte lábujjhegyen megy a konyhába. S közben annyi minden eszébe jut. A rengeteg prédikáció, amit széjjel szórt itten a faluban... a gyermeket úgy kell nevelni, hogy szelíden, szépen, még szóval sem bántani, csak érvelni, meggyőzni, egy újjal hozzá soha nem nyúlni. .. Rózsi félkattíntja a villanyt. Ölében csomó holmi, s bámul az apjára.

— Mit akarsz, kislányom? — kérdezi az apja. Rózsi, mintha darálót hajtana, úgy hadarja:

— £n nem arra születtem,

hogy térdig járjak a ganéban, hogy felkeljek hajnalban, hogy tehenet fejjek, hogy... — az apja beleszól:

— Nem arra születtél, hát mire születtél, kislányom? — de az utolsó mondatot már ordítja és elébe toppan. — Hol az a fejő? Vedd a kezedbe azonnal.és fejd meg azt a tehenet, mert..

— Megfejtem már... — mondja a veje az ajtóban riadozva.

— Nem baj, én látni akarom, hogyan feji. Ahol annyi tej volt. maradt még valamennyi... Hol az a fejő? — De immár harsog nemcsak a konyha, hanem az egész ház.

• • S alig pár perc múlva az új, frissen meszelt ól gyenge derengésében Rózsika ül a kis széken, térdei között a fejő, és eléggé gyengén jön még egy kis tej. De jön. És lám, nem is olyan kellemetlen dolog a fejés.

.. .És reggel már vidámabban vitte a fejőt az ólba, este még- inkább, és mára már ő maga hordja a tejet a csarnokba..,