Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
1 Gergely Mihály: Kosztümös — Mondja, telefonálhatok in-milyen lehet, hogyan dolgozik, nen Budapestre? miféle szokásai vannak... Szóval — Jé, az író elvtárs!... Mégis- mitől függ, hogy mennyi egy hét? mertem rögtön! Elfogadta a ta- — Hát... hogy nem hagyja-e nács meghívását...? Hogy ilyen cserben az embert a szerencsé- elfoglalt ember...! je. összehozza-e a véletlen érde— Most érkeztem, ezt a beszélgetést már nem tudtam otthon lebonyolítani. Az alacsony, dundi postáskisasszony bátortalanul kacér mo- 'soHyai nézte és kinyújtotta pár- nás, kurta kezét a kisablakon. — Isten hozta! Nem is hiszi, mennyire megszerette a falu a téli író—olvasó találkozón!... Hogy a tanács második meghívására is kát gyűjtenék! — Felhevülten repkedő keze, mintha véletlenül történne, megnyugodott a férfi vállán. Az író pillantása ekkor egy különös képre esett. Szinyei Merse Pacsirtájának nagyméretű, színes lenyomata volt, de valami való- színűtlenül megváltoztatta a kép hatását. Türelmetlenül az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, s végre megláthatta a tágas mezőbpn fölfelé emelkedő pacsirtát bámuló, gyönyörű, meztelen asszonyt — gyerekesen ügyetlePACSIRTA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA kés emberekkel, ügyekkel. ‘rail felöltöztetve. Valaki lemezA nő elnevette magát. szerűen merev kosztümbe öltöz— Akkor ez magának most tette a nézőnek hátat fordító asz- későn válaszolt, egészen elszo- olyan, mint egy izgalmas vadá- szonyt, de a satírozás alól is dia- morodtak... Jaj, de tót is hagyom szat? dalmasan sütöttek elő vonalai. — Léhet' mondani... Tudom, ki- — Miért öltöztette fel szecsit kegyetlen, komiszul önző ma- gény Pacsirtát? gatartás. — Ott állt a harminc- — Mert... tudja, milyenek a valahány éves nő. Közelről in- helybeliek... Egy kukkot sem ér- kább csinos, töltöttgalamb alak- tenek a művészethez, annál töb- jához illett a kislányosan pufók bet a megszóláshoz!..-. arc. Egyáltalán nem kívánta, — Pedig nagy kár érte! Olyan egészen más volt a zsánere, isteni alakja van Pacsirtának odakint állni, kerüljön beljebb! Úgyis most kezdődik aiz ebédidő, bezárom az első aj.tót. —«Elnézést kérek, hogy éppen ebéd közben zavarom! — Ö, ilyen kedves vendég nem mindennap fordul meg nálunk! — Előjött hivatalából, bezárta az ajtót. Az író észrevette, hogy a duzzadó kebel, az erős, remegő csípő mórikálása neki szól. Aztán a szégyenlősen lesütött szempillák alól előkíváncsiskodó kandi tekintet, végleg leleplezte a kisasszonyt. — Jöjjön... jöjjön hát beljebb! Milyen számot hívjak? A kisasszony* tárcsázott, beszélt, sürgetett, majd félénken rámosolygott. ^ — Remélem, félórán belül be- ébiódel"1'“VaÉv hozzák!... Addig talán... menjünk * , be, a szobámban sokkal hűvösebb vani • . — Köszönöm, — Igazán nem akarom zavarni! Ebédeljen csak nyugodtan. — Ráérek' úgyis szól majd a mama. ha kész az ebéd!... Tudja, ketten élünk itt... Csak szegény mama képtelen valamivel időre elkészülni. Mondom is neki gyakran: te aztán egy hétig meg nem maradhatnál a postán, ahol mindent percnyi pontossággal kell elvégezni. — Kövérkés, fehér kezével felnyúlt a kontyához, gondosan megigazította. — Szóval mégis csak eljött hozzánk! Meddig marad? — Talán egy hétig. — Olyan rövid ideig? — Tudja, milyen nagy idő egy hét?... Persze, minden attól függ. A kisasszony egy-egy rebbenő mégis nyúlt érte és magához karolta. Rugalmatlanul lágy csípője volt a nőnek. — Jaj, ne!... nem szabad!... Nem vagyok én olyan!... — Milyen? A nő értetlenül, zavartan mosolygott, aztán blúzát kezdte libegtetni a kivágás fölött. — Istenem, micsoda hőség! Jöjjön! — Előre sietett. — Beszólok a mamának, hogy ráér az ha meghívhatmár ebédeltem. — Én meg igazán várhatok, jót is tenne, ha fogynék kicsit, ügye?... Csak né szeretnék olyan borzasztóan enni!.., Rögtön jö vök! — Pillanatok alatt visszatért. — Erre tessék! A szoba le volt függönyözve, a szemnek hozzá kellett szoknia a homályhoz. A hivatal után itt valóban kellemes volt, de a szoba levegője nyomasztóan áporo- dott. Tele volt zsúfolva nagymamáktól örökölt bútorokkal, térítőkkel, nippekkel, zongorával, a falakon rengeteg kép, köztük egy-egy színes reprodukció. Az ágy fölött nagy szentkép, holdfény, olajfák-hegye. — Ó, tudom, maguk művészek a magamfajta, egyszerű ember mozdulattal szemöldökén simított otthonát nehezen viselik el. végig, majd ruháján talált vala- « nő a kanapéra ültette, maga mi elrendezni valót. Mosolya las- is arra telepedett le, s miközben san nekibátorodott. beszélt, egyre közelebb fészkelő— Mitől?... Ó, mesélje már, dött hozzá, olyan izgalmas lehet a maguk — Miből gondolja? munkája! Tudja, rémesen szere- — ó, csak úgy!... — Idegesen tek olvasni, a zongora mellett az nevetgélt. — Pedig magam is a naev szenvedélvem. és sokszor imádom a művészeteket! Csak elképzelem magamnak az írót, volna pénzem, nem reprodukcióBARANYI FERENC: E VALLOMÁS... Mióta biztosan tudod hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele — hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön, Már gyermekláncfű-bolyháit lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret-nem szeret” pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret — vallott a sorsvirág s lehet e vallomás a veszte... Talár szeretlek? — megszeretsz. Szeretlek! — s talán nem szeretsz te Ügy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja, vagy szívébe lőjön, -ejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts — azt várom én halálraítélt-izgatottan. Végleges kiszolgáltatottan. A kisasszony zavara elmúlt, a férfi mellé lépett, mintha ő is a megmásított képet nézné, de forró, puha testével egészen hoz- zádőít. — Ismerné csak... itt élni ezek között a sivár lelkű emberek A másik szobában megszólalt a telefon, Budapestet kapcsolták. A férfi hamar végzett és elköszönt. Már mindent tudott egyhetes útja első szereplőjéről. SÓLYMOS IDA: kéz Arc, tükörből Érzelgős és betonkemény, nem változtatja lelemény; marakszik rajta túlvilág és rögszavú totalitás, ütközik partján egy kevély madár s a kutyafogú éj, a szelíd hajzaton pedig kígyó gömbölyűi reggelig — fejemre élő korona... ki dühe szerezte oda? II Miért is adom étekül arcomat mezítelenül, mikor tudom, hogy elveszejt, tüskefalú sorsomba rejt, pedig tudom, hogy véremet veszi és testembe temet. (Pedig a test olyan hajó: koporsónak nem volna jó!) Pedig a végtagok... A láb sínyli a gerinc ostromát: az lénia kíván lenni, holott inog, akár a lenti füvek, ha jeget köp az ég. Kicserzett arc. — Hiszen a tíz ujja szomorú-kevés védeni és megőrzeni, mi fényből-árnyból kell neki, III. Ha tetszik, nézheted betonnak, de hangyacsípéstől behorpad. Az a gerinc ez, mely begörbiil, ha tett és ábránd összezördül. Az a láb ez, amely szaladna hemperegni selyem szavakba. Az a kéz ez, mely osztogatna, ha marcipánból volna marka. Ez az a homlok, mely egy lámpa sárga fedőjét napnak látta. IV. Nem, nem olyan egyszerű, mégsem! Ezzel az arccal kezdtem s végzem; ez teremtődött boldogságra, jött, hogy lenne a fénynek háza s gyönyörű törvényét betöltve ereszkedjék alá a földbe. Ez lenne az arc, mely ragyogna bátor szemekre, boldogokra, a boldogság boróka-bokra. Ez lomé. Ez?! bArdosi Németh János: Csillag és parázs Jankovich Ferencnek Együtt indultunk domb, hegyek tövéi’,, tarisznyánkban a dús teli remény, cl nem fogyható vággyal, a friss dal ajkunkon szólva szállott magasan, Aztán förgeteg törte az utat, a vándortársak sorsa megszakadt, vagy csak a vihar verte utunk széf. álmukban hallva egymás énekét? Testvéri dalod szárnya megveri ablakomat és szívem ismeri minden zöngéjét, tüzét, dallamát. _ Parázson égve, várva kínhalált, jöhet pajtás a végső lobbanás, megtart minket a csillag és parázs. EGER (Szlovák György rajza.) Diákszí njátszás 1966. Az Elbúsiilt deák Bonyhúdon Korom Mátyás, a Kétség és a Rojtos léptek a bonyhádi kollégisták elé a közelmúltban, amikor az ottlakó diákszínjátszók bemutatták Vörösmarty Mihály Elbúsúlt deák című darabját. Korom Mátyás, azaz maga Vörösmarty szíves jóestét köszönt és belopta magát Mészáros Ferenc ta- ríár, az előadásban közreműködő szereplők és a közönség — középiskolás diákok — szívébe is. Bonyhádon nagy dolog történt! Olyan hagyományt elevenítettek fel, amelynek gyökerei a XVII. századba, a magyar színjátszás kezdetéhez nyúlnak vissza. Látványos kivitelű előadásokat a jezsuiták, pálosok, szerényebbeket pedig a protestáns és ferences iskolák tartottak az 1700-as években. És volt ezeknek a kezdetleges színielőadásoknak még egy nagy és nemes feladatuk. Az előadások — « szereptanulás, a próbák, a közönség előtti bemutatkozás — az ifjak jellemfejlesztését szolgálták. Szerep- játszás közben morális nevelést kaptak az iskola diákjai, jó modort, társasági fellépést tanultak. A protestáns iskolákban a XVIII. században már az előbbi célok sajátságos, eleven diákízzel keveredtek. A legtöbb esetben klasszikus, ókori témákat travesztáltak, anakronisztikus módon költöttek át, tréfásan utánozták az eredeti történetet. És felcsillant a diákos csínytevés, a humor a kamaszos. pajzán hang. Bonyhádon nagy dolog történt! Vörösmarty Mihály elbúsúlt deákját mutatták be a kollégisták, egyelőre csak a bentlakók előtt. Vö- rösmartyt tanultak és nem vidám jeleneteket, mulatságos bohózatokat magyar klasszikust az operettes hangvételű kétes értékű egyfel- vonásosok helyett. Nem kezdeményezés ez — csak egy XVII. században elkezdődött hagyomány felelevenítése, egészséges és mindenképpen dicsérendő folytatása. Érdemleges dolgot cselekedtek, mert a szereptanulós a próba, az előadás — az ifjak jellemfejlesztését szolgálta. Jó modort, színpadi mozgást, meg fellépést tanultak. ízes, szép magyar nyelven szóltak mintegy „bocsánatkérés gyanánt” a hétköznapok jassz-nyelvéért. Korom Mátyás színpadra lépett Bonyhádon. Nem kezdeményezés ez. s nem is csak a. bonyhádiak művelik. S hogy akkor miért érdemel eny- nyi szót, ennyi dicséretet? Mert kevés az olyan diák-* csoportok száma, amelyek a klasszikus darabok bemutatásával foglalkoznának, Pedig valahogy így kellene kialakítani a diákszínjátszást 196ű-banl MÉRY ÉVA
