Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

E TOLNA MEGYEI NÉPtf.ISAG 1955. december 11. Mindenekelőtt tudatom, hogy eleget tettem a kérésnek: részt vettem Marseille-ben az Európai Papírzsák Termelők Szövetsége háromnapos értekezletén, amelyen ott volt né­hány szekszárdi megfigyelő is. Az értekezlet témája ugyanis az volt, hogy a nehéz súlyú hulladékvödrök, az úgyneve­zett kukák helyett papírzsákokban kellene összegyűjteni a szemetet. Köztudomású, hogy a szemétszállítás Szekszárdon is kukákkal történik, és ezek a kukák ma már korszerűtle­nek, ezért új, korszerűbb módszerek után kell kutatni. Ezért utaztak megfigyelők a Marseille-i kongresszusra is. A küldöttség vezetője — tizenhármán voltak, hogy ott a hely­színen azonnal dönteni is tudjanak — elmondotta: a jövő évben Szekszárdon már mindenki papírzsákban gyűjtheti a szemetet. Jártam Üj-Guineában is. Itt találkoztam a valuta egy nagyon sajátos válfajával. Wawa Pogó, az egyik fejvadász­törzs főnöke éppen kerékpárt vásárolt, amikor felkerestem, ís mit gondol, mit adott a kerékpárért? Hatvan zsugorított és füstölt emberfejet. Ezek után ne csodálkozzon rajta, hogy nem csináltam vele interjút, mert ugye a kerékpár romlik, elavul, és ha újabb keréktárra lesz szüksége, esetleg az én fejem is fizetőeszközzé válhat... Szó ami szó, repülőgépen és autón rohantam Belgiumba, pontosabban Brüsszelbe. Itt már vártak rám, sőt nemcsak rám. Itt mindenkire várnak. Felirattal várják az autósokat. Sőt bíztatják is őket, hogy csak minél előbb érjenek be Brüsszelbe. A felirat a következő: „Vegye igénybe a Vendem temetkezési vállalat szolgálatait. Nem muszáj fékeznie, mi mindenképpen várjuk". Nem mentem be Brüsszelbe. Mert én nem vagyok egy anhalti herceg. Az angyalát, hát elmesélem, hogy mi is tör­tént az anhalti herceggel. Agyvérzést kapott. A mecklen- burgi herceg nyomban elküldte hozzá a háziorvosát. Amikor az ort:os visszaérkezett, a mecklenburgi herceg nyomban faggatni kezdte: „Hall őfelsége?”. „Nem” — válaszolta az orvos. „Lát még?”. Az orvos megint nemmel válaszolt. „De beszélni csak tud?". Az orvos ismét tagadóiéig rázta a fejét. „De hiszen ez rettenetes!” — kiáltott fel a herceg. „Hiszen akkor őfelségének le kell mondania!”. „Óh, dehogy!” — fe­lelte megnyugtatóan az orvos. „Uralkodásra még alkalmas!”. A történet régi. Azóta már sok királyt elzavartak, her­ceg is egyre kevesebb lesz és mint hallom: otthon is rájön a dér a kiskirályokra. Az orvosokról jut eszembe. Á napokban Párizsban együtt voltam a színházban egy régi öreg boncnok barátommal. Gyönyörű nő táncolt a színpadon. Az én kedves boncnok barátom szeme elé kapta a látcsövet és felsóhajtott: „Mi­csoda izmok! Ezeket szeretném most mindjárt a laborató­riumomban preparálni!”. ' Megvallom őszintén. Én egészen másra gondoltam. Talán arra gondolt az én kedves boncnok barátom is, aminek a napokban szemtanúja voltam Olaszországban, pontosabban Pozzuoliban, Sophia Loren szülőhazájában, ahol a művésznő szülőházán emléktáblát helyeztek el. Az erre vonatkozó községi határozat többek között kimondja, hogy a művésznő: „.. .ezeréves népének klasszikus szépsé­gét és lelkének nemességét összekötötte a legmagasabb művészettel...” És bizonyára ismerte Heltai Jenő egy kis kabaré-versikéjét is, melyben ez olvasható: „Legyen a tisz­telt lelke másé, nekem elég a teste is”. Szóval errefelé azt tartják: jó, ha valakinek van lelke, de ha pénze is van mellé, az nem rossz. A pénzt itt imád­ják, siratják, égetik... Igen, égetik és közben siratják. Lon­donban láttam egy filmet. Tragikus film volt. Ez abból is látszott, hogy már a film elején elkezdett a közönség szi­pogni, a végén pedig mindenki sírt, kivéve engem, mert engem az ilyesmi nem tud meghatni, én egy szocialista embertípus vagyok. Hogy mit láttam a filmen? A film azt mutatta be, hogyan égetik el a forgalomból kivont bank­jegyeket. És mit gondol, kik égettékt azok, akik el akarták lopni annak idején — a fegyencek. Hát nem megható?! Egy másik megható esetről is beszámolhatok. Azt mond­ta nekem egy ismerősöm: „Johannes, gyere Berlinbe, olyant látsz majd ott, amilyenről még nem is hallottál!”. Hát erre kíváncsi voltam. Még hogy én. Vitéz Johannes Hári olyant látok, amilyenről nem hallottam? Ezt nem hiszem el. Szó, ami s;:ó, Berlinbe utaztam. És olyan láttam, amilyent még nem is hallottam. Paul Staecker százéves létére megunta az özvegységet és ismét megnősült. Elvette saját megözvegyült menyét. Ha nem tévedek, most a volt menye anyósa lett snj&í magának. Ezzel búcsúzom. Tisztelettelt „Nem hiszem, amit írtok..." Irta: Lusztig Imre Levelet kaptam Rózsi nővérem­ből. Ez nem újság, mert hírt ad magáról legalább egyszer egy hó­napban. Az újság az, hogy leve­lében többek között ezt írja: „Ol­vasom az Amerikai Magyar Szót. Sok jó és szép olvasnivaló van benne, de nem hiszem, amit ír­tok... Legalábbis nem minden esetben. Nem hiszem el például azt, hogy 300 betegre egy ápoló­nő jut.” Nem írnék lapunkban Rózsi nővérem e megjegyzéséről, ha ez csupán az ő véleménye volna. A napokban beszéltem egy olva­sónkkal, aki nemrég tért vissza magyarországi látogatásából. Em­lítette, hogy otthonléte alatt ba­rátai, rokonai és ismerősei kér­dezték tőle> „Ugye nem igaz, hogy olyan nagy tüntetések, harcok folynak a négernegyedekben? Ugye ez inkább csak afféle pro­paganda?” Magam is tapasztaltam, amikor elbeszélgettem a csepeli munká­sokkal; nem hitték el, hogy fél­millió egyén él közsegélyen New York városában. Ök is úgy vél­ték, hogy az csak propaganda. Általában helyes megfigyelés az, hogy magyar honfitársaink hajlandók elhinni mindazt, ami jó az Egyesült Államokban, 3e mindent kétségbe vonnak, ami az érem másik oldalát mutatja. Csak az igazságot írjuk Rózsi nővéremnek válaszomban kihangsúlyoztam, hogy lapunk szigorúan ragaszkodik ahhoz az alapelvhez, hogy csak az igazsá­got közöljük. Időnként azonban önkéntelenül is becsúszik egy- egy igazságtól eltérő cikk,- de ez a kivételek közé tartozik. Idézünk a New York Times- ból: Azt a hírt például, mely arról számolt be, hogy 300 betegre jut egy ápolónő, a New York Times hírneves polgári napilapból vet­tük át. Ez az újság a nagy kapi­talisták legosztálytudatosabb szó­csöve és nincs érdekében, hogy ilyen hírt alap nélkül leközöljön. Az ország és talán a világ e legnagyobb napilapja október 25-i vezércikkében olvastuk: „Éveken át tartó közömbösség után, a város lakossága kezdi fel­ismerni a városi kórházakban uralkodó szégyenletes helyzetet.” „Nem újság, hogy ezekben a kórházakban nincs elég orvos, ápoló és egyéb személyzet, hogy hiány van orvosi műszerekben és gyógyszerekben. Az újság az, hogy ezekre a tényekre a lakos­ság is ráeszmélt.” Hit mond a „Bellevue" hivatalos lapja? A Bellevue New York városá­nak legnagyobb kórháza. Itt „gondozzák” azokat, akik nem tudják a privát kórházak magas költségeit megfizetni. A kórház újságot ad ki, amelyben a követ­kezőket olvassuk: „Mi már régóta ismertük az intézetünkben uralkodó hajme­resztő (horribile) állapotokat, de eddig senki sem törődött velük. Mindenki szemet húnyt az elret­tentő valóság előtt. Most, amikor a közönség tudatára ébredt a való­ságos helyzetnek, talán történik valami a helyzet megváltoztatá­sára.” így ír a Bellevue kórház hiva­talos lapja. Hi a valóság? Rockefeller kormányzó bizott­ságot nevezett ki a New York-i városi kórházak helyzetének ki­vizsgálására. A vizsgáló bizott­ság elnöke, Norman F. Lent sze­nátor, a vizsgálat befejeztével mondotta: „Nem hiszem, hogy jelenté­sünk hűen visszatükrözi azokat az elképesztően borzalmas viszo­nyokat, melyeket a szegény be­tegeknek kell elviselniök a városi kórházakban.” Kedves Rózsi nővérem! Kedves magyar honfitársak! E szavakat nem én, az Amerikai Magyar Szó szerkesztője mondta, hanem a New York Times tudósítója számolt be a kórházakban fenn­álló helyzetről. Nem én, hanem a New York-i törvényhozó testü­let felsőházának, a szenátusnak egy taigja tett jelentést. Nem mondhatjuk, hogy túloz­nak. ' Ha nem írják meg a teljes igazságot, az csak azért van, mert nem akarják a nyers való­ságot minden takargatás szépítés nélkül a világ elé tárni. Személyes tapasztalatok Egy régi, jó barátom Parkin- son-kórban szenved már évek óta. Felesége a napokban a kö­vetkezőket mondta el: „Férjem már évek óta beteg és én ápolom, otthon. Időről idő­re vizsgálatra viszem a „HIP” (Health Insurance Policy) orvos­hoz. Orvosságot adnak neki, de mondják, hogy nem lehet rajta segíteni. A napokban észrevettem, hogy felduzzadt a hasa. Beszélni nem tud, de valahogyan tudomásom­ra hozta, hogy nem képes vizel­ni. Kihívtam a HIP-orvost, aki mondta, hogy férjemnek adjak meleg fürdőt és másnap hívjam fel az ügyeletes orvost. Az or­vos utasítását teljesítettem, de másnap reggel férjemnek már nagy fájdalmai, voltak. Mikor az orvosnak elmondtam, hogy férjem milyen állapotban van, utasított, hogy vigyem azonnal a legközelebbi kórházba, amit meg is tettem. Ott órák hosszat kel­lett vámunk, míg jött az orvos. Megvizsgálták és azt mondták, hogy 50 dollárt kell azonnal le­fizetni és felhatalmazást kell alá­írni egy szükséges műtétre. Fel­háborodtam, mikor ezt hallot­tam. Először is, a Medicare-tör- vény előírása szerint csak 40 dollárra jogosult a kórház. Má­sodszor ki és mikor határozta el_ hogy férjemnek műtétre van szüksége? Felhívtam a HIP-or­vost és ő azt mondta, hogy ne írjak alá semmit, hanem vigyem egy másik kórházba. Taxit hívtam és férjemet egy másik kórház­ba vittem. A közös kórteremben helyezték el, hatvanad magával. Az orvosok megállapították, hogy műtétet kell végrehajtani rajt*. Korán reggel volt a műtét és én a földszinti váróteremben vár­tam az orvos jelentését. Azt mondották, tíz óra felé majd értesítenek, hogyan sikerült a műtét. Vártam. Tíz óra, II óra, déli 12 óra. Már azt hittem, rossz hír vár rám, azért nem mondják, mi történt. Az ápoló­nő mondta, hogy férjem már né­hány órája ott van. Az operáció sikerült, de önkívületben van. Senkit nem ismer meg és állan­dóan ki akar ugrani az ágyból. Világos volt, hogy férjem ál­lapota megkívánta, hogy a követ­kező három napon ápolónő le gyen mellette. Lementem az iro­dába és kértem, hogy küldjenek ápolónőt férjemhez. Azt mond­ták, hogy a három.napi ápolónő­szolgálat 159 dollárba kerül, amit előre le kell fizetni. Lefizettem az összeget. Az első ápolónő a nyolc óraj műszakra munkába állt, de az idő leteltével nem volt, aki felváltsa. Éppen akkor ott voltam a kórházban és az irodában meg­kérdeztem, hol van az ápolónő? Azt felelték, sajnálják, de nincs. Tiltakoztam. Mondták, hogy visz- szakapom a pénzt. Erre én azt mondtam, hogy nekem most nem pénzre, hanem ápolónőre van szükségem. Sajnálatukat fejezték ki. Dühömben és felháborodá­somban nem tudtam mitévő le­gyek. Végre mondtam, adják visz- sza a pénzt, hogy tudjak más­honnan ápolónőt szerezni. A tisztviselő kijelentette, sajnálja, de csak utalványt adhatnak és két-három hftbe telik, amíg az utalványra kifizetik az összeget. Vérnyomásom ismét magasra szökkent. Mehetek most kölcsönt kérni barátoktól, ismerősöktől és azután ápolónőt keresni! Mint az őrült, rohantam ide-oda, míg végre sikerült mindkét problé­mát megoldani. Most, amikor ezt elmondom, már egy hét telt el, de a 159 dollárból visszajáró 139 dollárt még ma sem kaptam kézhez. A férjemen végzett műtét si­kerrel járt és tíz nappal később hazaengedték. Jártni nem tudott. Tisztán tartása, etetése stb. meg­kívánta az ápolónő szolgálatát. A „Medicare” törvény értelmé­ben a kórházból elbocsátott be­teg százszori ápolói látogatásra jogosult. Kértem az orvosunkat, hogy rendeljen ki bejáró ápoló­nőt. Az orvos így felelt: „Kedves asszonyom, ebben a kórházban tíz ápolónőt tartanak ilyen. be­osztásra. Ez a tíz ápolónő a kór­ház tíz legnevesebb orvosának betegei után néz. A többi beteg részére nincs ápolónő”. így mű­ködik hát a „Medicare” törvény1 Jól hangzik papíron, de amikor kivitelezésre kerül a sor, már más a kérdés. Nem tudom mi­tévő legyek. Férjemet otthon ke­zelni és ápolni nem tudom. Sa­ját költségemen privát ápolónőt kell keresnem. Férjemnek intézetben a helye A privát ápolónő sok pénzbe .kerül és megtakarított pénzem fogytán van. Valamilyen inté­zetbe kellene férjemet elhelyezni. Meglátogattam egy intézetet a gyógyíthatatlan betegek részére. Megmutatták a kórtermet. Ágy, ágy mellett összezsúfolva, a be­tegek nagy része féllábbal a sír­ban. Szívbajosak, bénák, Parkin- son-kórosok, végelgyengülésben szenvedők egymás mellett. Az ágyaknál nincs csengő, mellyel hívhatnák az ápolónőt. Kérdé­sünkre azt felelték: mindenkinek kiabálni kell, ha segítségre szo­rul. A beteget felveszik, ha van üresedés és ha nincs pénze, ak­kor a nyugdíjának felét és, élet­biztosítási kötvényét az intéz­ménynek kell átadni. Aki ebbe a környezetbe kerül, annak nem sok idő kell, hogy utolsó útjára kísérjék. Fél-privát kezelés El lehet helyezni a beteget eb­ben az intézetben négyszemélyes szobákban is, ez azonban napi 22 dollárba kerül. Minden orvosi vizsgálat, röntgenkép, orvosság, külön költséggel jár. Privát szo­ba is van, napi 32 dollárért. Itt is minden egyéb szolgálatért kü­lön felszámítanak. Mit mondjak még? Férjem ott­hon van. Az ápolónő ott van min­dennap és én fizetem. Pénzem fogytán van. Férjem egészségi állapota csak rosszabbra változ­hat. Nem tudom, mitévő legyek? Eddig tart ismerősöm rémtör­ténete. Az ő esete nem kivéte­les. Ehhez hasonló és még ennél is borzasztóbb esetek mindenna­pos események itt, New Yorkban és az ország minden városában. Ez az igazság, még akkor is, ha ez nem hangzik kellemesen fü­lünknek. Az amerikai magyarok érzik a saját bőrükön, hogy ez az igazság. Itt az ideje, hogy az óhazai magyarok is belássák: nem minden arany, ami fénylik Amerikában. Három Amerika van. A gaz­dagok, a bőségben dúskálók Ame­rikája; a nyomorban élők, a nél­külözők, a nyomortanyák lakói­nak Amerikája és azok Ameri­kája, akik a kettő között, hol viszonylagos jólétben, hol vi­szonylagos nélkülözések köze­pette élnek. Meg kell ismerni e háromféle Amerikát, ha teljes, tárgyilagos képet óhajtunk kapni az ország 200 millió lakosának életéről. (Amerikai Magyar Szó) /

Next

/
Thumbnails
Contents