Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
«DI fsi®8&&k9RI RÉGI KARÁCSONYOK EMLÉKEZETE... A bomba bére Ötmillió dollárt kér az amerikai hidrogénbomba megtalálója : .mint az a fázó kis madár, aki sírfa, de bírja, ami fáj”. (Szabó Lőrinc: Nyitnikék) — Ne is kérdezze, mert én csak sírni tudnék, a karácsonyainkra gondolva — mondja Lujza néni. — Gondolhatja, milyen karácsonyuk lehetett a lelenc gyerekeknek. Madocsán sok az olyan felnőtt, akit kivettek a családok a men- helyekről, így nevelődtek úgy- ahogy. Ilyenek voltak a Simon gyerekek is. Simon Lujza, Molnár Lajósné az egyik, ötőjük közül. A madocsai, Bölcskei utca 231- es számú ház asszonyát éppen ebédezés közben találom. Hétfői napon, a vasárnapi maradék kacsapecsenyéből falatozgatnak férjével. — Hol itt, hol ott értük meg a karácsonyt. Kisbéreskedés, liba- pásztorkodás a nagygazdáknál, ház körüli munka, kapálás a kisebbeknél is. Tizennégy esztendős volt a kishúgom, amikor kiscseléd- ként Bölcskén felakasztotta magát. Az istállóban aludtunk a legtöbb karácsonyestén, csakúgy mint máskor. — Melyik a legemlékezetesebb karácsonya, Lujzi néni? — Tíz esztendős lehettem. Akkor karácsonykor másforma volt az étel. Szégyellem kimondani, de nem tudtuk kivárni a vacsorát. Éhségünkben elloptuk az asztalról a frissen gőzölgő kenyeret. Majd a szívem szakadt meg, mert az új ruhát — amit a menhelytől kaptam — az ő édeslányuk vette fel karácsonykor. (Négy gyerek volt azoknál is, akikhez Pécsről idekerültünk.) Én erre emlékszem amíg csak élek. Minden karácsonykor eszembe jut — fejezi be elfúló hangon, zokogva Lujzi néni Felszakadtak a régi sebek. Mire emlékezhet az idősebb testvér, Simon János? — Mindig, minden esztendőben állítunk fenyőfát a béke és egyetértés ünnepén — mondja a két utcával odébb lakó sógornő, Simon Jánosné. (Az árván nevelődött férj nincs otthon, málnát pótolnak a kertészetben). Minden évben ragaszkodik a férjem a fenyőfához, pedig nálunk már nem kicsik a gyerekek. Nekik nem volt karácsonyfájuk. — Hogy’ látja a feleség? Melyik a legemlékezetesebb karácsonya férjének? — Egyet mindig emleget. Gyö- pös Bánéknál, vagy Szekeres And- ráséknál, másik helyen történt? Nem tudja már, de mindig emlegeti. Olyan az ember, hogy felejt, de a nagyon jót, nagyon rosszat mégsem tudja feledni. Hazajött katonáéktól a családfő, így lett igazi ünnepe a páromnak. Mindig mondja, hogy ő akkor lakott jól először igazán életében. Szalonnával, kenyérrel jól tartotta a katona családfő. Megemlegeti amíg él. Karácsonykor a terített asztal mellett mindig szóba kerül — mondja szomorkásán Simon Jánosné. • A félárvák háborús karácsonyáról egy szekszárdi tanítónő tanítványainak így „mesél”. Nagy figyelemmel, szinte isszák szavait: Ágyba bújt már á három gyerek. Meglátszott a lehelet is a gyenge villanyfényben. Hideg a szoba, nincs mivel fűteni. Az özvegy édesanya keseregve nézi szendergő gyermekeit. Markukban szorongatják a karácsonyi ajándékot, a piros almát. Nekik az egy kis fán csak sárga termett. Ilyenkor mindig kicserélik a szomszéddal. Nekik ilyen a karácsonyuk. Az édesanya is ágyba bújik, csendesei sírdogál. Egyszercsak váratlanul. kopognak. Erősen, határozottan. — Szentisten, ki jöhet hozzánk ilyen későn? — ugrik fel az édesanya. — Én vagyok, a szomszéd, ne ijedjen meg! — hangzik az ismert hang. Éberen figyelnek, már a gyerekek is pislognak a váratlan fényben. Kikerekedett szemekkel lesik az ajtó tárulását. A jövevény púpozott, jó falatokkal teli tállal a kezében lép be a szobába. — Itt ez a kis kóstoló szomszédasszony. Fogyasszák egészséggel — teszi le, a szemet-szájat ingerlő, kolbásszal, hurkával, tepertővel, frissen sült hússal teli tálat. — Hiszen maguknak sincs sok — veszi át restellkedve, de ragyogó tekintettel az édesanyám, mert ő volt, velünk történt gyerekek. *— Tíz esztendős voltam akkor, a legidősebb a testvérek közt. Ilyen volt a mi családunkban az 1943-as esztendő karácsonya — fejezi be a tanító néni. Minden karácsony előtt elmondja évente változó kisiskolás tanítványainak az igaz történetet a szekszárdi új iskola egyik fiatal tanítónője. • A régi, többnyire szomorú karácsonyesték ma már a múlt ködébe vesznek. Az emlékezet csak a legjelentősebb élményeket őrzi meg. Karácsonykor emlékezik a pedagógus, az árván nevelődött parasztasszony, soha nem felejtve emlékezik a ragaszkodó feleség. A költő sorai szerint sírták, de bírták ami fáj. Bensőséges családi ünnepségeket tartunk a mai karácsonyestéken. a boldogság és béke kiharcolt ünnepén. SOMI BENJAMINNÉ BETLEHEMETEK (MTI -foto — Tormai Andor felvétele.) Francisco Simo Örts spanyol halász türelme fogyóban van. Négy hónap múlt el azóta, hogy június 27-én bejelentette követelését az Egyesült Államok Spanyolországban székelő 16. légierő-parancsnokságán. Az amerikaiak azóta a fülük botját sem mozgatják. A halász elszánta magát és pereli az Egyesült Államokat. ötmillió dollárt követel a találó jogán. Mert néki köszönhetik az amerikaiak, hogy ez év április 7-én megtalálták azt, amit 80 napon át hiába keresett 2200 amerikai tengerész. Az elveszelt 20 mega tonnás hidrogénbombát ő fedezte fel a Földközi-tenger sziklás fenekén, 800 méter mélységben. Négy ezüstösen csillogó hidrogénbomba hullott le a magasbó1, amikor január 17-én egy D—52-es típusú amerikai bombázórepülőgép 10 000 méter magasságban összeütközött egy sugárhajtású és ugyancsak amerikai „szoptató” tartályos repülőgéppel a spanyol Palomares városka közelében. Három bomba a paradicsommal beültetett földekre zuhant, a negyedik a tengerbe esett és sokáig nem tudták megtalálni. 18 amerikai hadihajó, egy egész flotta kutatott utána elektronikus készülékeivel. Átkutatták a partvidéket, mintegy 150 négyzetkilométernyi területet. Két zseb- tengeralattjáró, az Alvin és az Aluminau a tengerfenéken kúszva keresték a veszélyes bombát. Az Egyesült Államokban elektronikus számológépek számítgatták a bomba súlyát, az összeütközés helyét és a szél erősségét figyelembe véve, hol tűnt el a hidrogénbomba.. Az elektronagyaknál azonban jobban működött Simo halász megfigyelőképessége és eanlékezőtehetsége. A halász ugyanis a szerencsétlenség napján futott ki kis hajóján a dél-spanyolországi AguUas kikötőjéből és a káprázó napfényben a magasságból leereszkedni látott egy ejtőernyőt, amely később elmerült a tengerben. A parti hegycsúcsokhoz ! gazod va, azokon mérve a tavakat, igyekezett emlékezetében tartani, a mennyekből alászálló szállítmány eltűntének helyét. A kétkedő amerikaiaknak meg is mutatta később, hol van a bomba. Eleinte mosolyogtak rajta, később azonban az Alvin tengeralattjáró kapitánya valóban a megjelölt helyen találta meg az ejtőernyőbe burkolt hidrogén- bombát. A vidék föllélegzett, hogy megszabadult az atomsugárzás és a fertőzés veszélyétől. Nemcsak Palomares, hanem egész Spanyolország is nemzeti hősként ünnepelte a halászt. A spanyol sajtó becézve mint Bomba-Ferit emlegette a - szerencsés megtalálót. Az Egyesült Államok madridi nagykövete, Angier Niddle Duke emlékérmet ajándékozott a büszke segítőtársnak, ezenkívül 6000 dollárt nyújtott át a nagykövet a kutatásban részt vevő kapitánynak és halászhajója legénységének. Simo mindaddig elégedett volt, amíg két ügyvédje, Marano Aguilar Navarro, a madridi egyetem nemzetközi jogtanára és Eduardo Cobos ügyvédtársa nem csillogtatták meg előtte a meggazdagodás lehetőségét Gabriele d‘Aimiuizio: Szegények kincse Volt egyszer, már azt sem tudom, hol, egy szegény házaspár. Olyan szegények, olyan nyomorultak voltak, hogy nem volt semmijük, égen és földön. Nem volt kenyerük, amit a szekrénybe tehettek volna, s nem volt szekrényük, amelybe be- tehették volna a kenyeret. Nem volt házuk, amelyben helye lett volna a szekrénynek, s föl- decskéjük sem volt, ahol házat építhettek volna. Ha lett volna földjük, akár csak egy zsebken- dőnyi is, annyit talán összekuporgatriak, hogy egy házat tákoljanak össze. És ha lett volna egy szekrényük, biztos, hogy valamiképp, egyik sarkában, valahol találtak volna egy dara b kenyeret, vagy néhány morzsácskát. De nem volt se földjük, se házuk, se szekrényük, se kenyerük, igy hát igazán nagyon szegények voltak. De nem is annyira a kenyér miatt panaszkodtak, inkább otthont szerettek volna. Kenyeret még csak kaptak, s néha valamit a kenyér mellé, s az is megtörtént, hogy egv korty borocskát is adtak nekik, De a szegények inkább koplaltak volna, ha van otthonuk, ahol befűthetnek néhány száraz ággal, s a tűz előtt ülve szelíden elbeszél- I gethetnek. Valóban, nincs nagyobb jó a földön, még az evést is beldértve, mint meghúzódni négy fal között. E négy fal nélkül olyan az ember, mint a bolyongó állat. És a két szegény olyan nyomorultnak érezte magát, mint még soha, amikor eljött a szomorú karácsony estéje; szomorúak voltak, mert ezen az estén mindenkinek tűz ég a kályhájában, s a cipőjüket is belelógathatják az emberek a hamuba. Amint így panaszkodtak és dideregtek, az úton, a sötét éjszakában, találkoztak egy macskával, mely rekedt, s mégis kellemes hangon nyávogott. Macska volt valóban, éppen olyan nyomorult, mint ők, csont és bőr, s a szőre is vedlett. Ha a bundája jobb állapotban van, biztosan, jobb erőben lett volna. S ha jobb erőben lett volna, a bőre nem tapad a csontjához. És ha a bőre nem tapad a csontjához, biztosan van anv- nyi ereje, hogy egeret fogjon, s akkor nem lett volna ilyen sovány. De szőre kihullott, a bőre csontjaihoz tapadt, hát igazán nyomorúságos macska volt. A szegények jók és segítenek egymáson. A mi szegényeink befogadták a macskát, eszükbe se jutott, hogy esetleg megehetnék, sőt adtak neki egy falat szalonnát, amit ők is ajándékba kaptak. A macska, miután evett, megindult előttük, s egy elhagyott öreg házba vezette őket. Két zsámolyt találtak ott. s egy tűzhely is volt, amely egy pillanatra megvillant a holdfényben, aztán eltűnt. S a macska is eltűnt a holdfénnyel, s a két öreg ott maradt a sötétben, üldögéltek a sötét tűzhely előtt, amely miután nem égett benne a tűz, még söfétebb- nek látszott.-r- Ó, — mondták, csak lenne egy darab fánk! Milyen hideg van s de jó lenne megmelegedni egv kicsit, s aztán mesélnénk egymásnak. De hiába, a tűzhelyben nem volt tűz, mert. ohtan szegények voltak, neonon szegények. És akkor két szén- darab izzani kezdett, a tűzhely mélyén, sárgán, mint az arany. Az öreg dörzsölni kezdte a kezét és így szólt a feleségéhez: — Érzed ezt a jó meleget? — Érzem, hogyne erezném! — mondta az asszony. És kinyújtott tenyerét a tűz elé tartotta. — Fújd meg egy kicsit, — mondta még. — Akkor lángra gyullad a parázs. — Nem, — felelte a férfi, — akkor gyorsan ellobbanna. És felidézték a múltat, szomorúság nélkül, mert úgy érezték, elég erőt ad nekik a villogó parázs látványa. A két. szegény megnyugodott, boldogok is voltak. S szívük mélyén megemlékeztek a gyermek Jézus ajándékáról, s forró hálát adtak neki. Melegedtek és egész éjszaka meséltek egymásnak, mert tudták, hogy egyszer Jézus kegyeibe fogadja őket. hisz a két szén úgy csillogott, mint két új pénzdarab, s fénye nem apadhat el. És amikor jött a hajnal, miután melegben és kényelemben töltötték az éjszakát, a tűzhely rriélyén megpillantották a macskát, amely nagy. sárga szemével nézte őket. őket pedig az a tűzhely melegítette, amelyben a macska szeme világított. Olaszból fordította: CSÁNYJ LÁSZLÓ A két jogtudós szerint az amerikaiak rengeteg időt és pénzt takarítottak meg azzal, hogy Simo megmutatta a bomba helyét és az a véleményük, hogy ötmillió dollár jár a szerencsés megtalálónak. Az összeg állítólag a bomba értékének az ötszöröse. (Spiegel) BÉN SEI JÓZSEF: Részegek L Huszonegy frficcs. A járda keskeny, fejében szégyen, jókedv bánat. Görcsös torkából felszakad s sírásba buggyan a gyalázat. A könny az utcán szétfolyik, rekedten torz nótába kap. Megszédült álmai fölött egymásra dőlnek a falak. 2. Lesi a kiürült pohárt ami maradt, magába önti. Szemében ős-riadalom, szó nélkül is tud könyörögni. S mikor már minden részlet egy hódító egésszé foszolt a kőre hajló homlokán sápadtan tétováz, a hold. 3. Bél van. A téren ndtaszót zendít egy szétázott torok. A polgár sétál. Fülel és kifordult szájjal fintorog. Kikerüli a részeget, mint mikor mellette ivott Magánügy, — mondja s szidja a fellazult közállapotot.
