Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
Szakonyi Károly: BORGO Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümolcs- ' fák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pi- . hen. Jonatán almák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg tek- nőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye rhindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt... Vörösbort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a savanykás. bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt . hittem — s talán ő is — hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még, ggy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kellene, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón... — Anya vérnyomása? — Igen. mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, ‘ miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, • ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Látom őt, tudom mi a dóiga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. Dehát ez kevés. Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha , szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot. — Borgo — hallom egyszer- csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám — azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeli- szekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül FODOR ANDRÁS: M eg m i n g • Húsz éve hordalak magamban. Járok a kert előtt, ahol naponta láttalak. ' Látom az udvar útjain megbillenő fejed virágát, vállad mögül szemembe sütni szirom-szép arcodat. V' A társak osúfolnak miattad. Érzem a felnőttek somolygó derűje nem csitul: Ki látott már ilyen szerelmet, ahol a lány homokban játszik fodrok habjába ringadozva pillék között vonul?! Húsz év után mi mást feleljek barátaim, ti kedves kétkedők most elhiszitek-e, válla mögül még mindig ő, egy gyermek arca néz; egeket fürdető mosollyal kísér mindenfele. SÓLYMOS IDA: Negyven után Lefolyt egy év munkában, szorgalomban s megint az ágy — kinyúlok mozdulatlan s megint hodály, homállyal megrakottan s megint a tél. Itt mindig alkonyat van. Engem tolikönnyű szédület is elvihet. Negyven után kj kérdi már: mit és minek? * Arcod felel még bárkinek? Végképp elkótyált kenyered az irgalom? (Láttam egy szemétkupacon) Hálámról mit makoghatok? hogy elfogyott? az érte-való gyász is elhagyott. Ha felnyúlnék, mint kopjafa — zenied tán megszólítana? ígyan, dehogy! mlákeim elkérdezik: üllőd honnan származtatod, londjak magamról szózatot? .örvény gyúr, Isten alkotói: alaha talán engem is. Naptárlapokat nyaggatok és munkát koldulok. Fel sem rezzensz, ha meghalok. ez most ide? Félévszázaddal ezelőtti dolgok ... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pincér. Vagy a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondéro- kat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de ez a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk hozzá a kövek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg, szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kimúlt. A baitársam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát- gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, hogy él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyiho- gását! Ä gyufa ellöbbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: — tratatratatra ... Máris odasoroztak. Elég volt a felvillanó fé- nyecske, bemértek. Lehasaltunk a öszvér mellé, ott vijjogtak körű lőttünk a golyók .. — Kockázatos volt, — szólok közbe —, kockázatos volt egv ősz vér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért, Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja ... Szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. v Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem ... Ha ottveszett volna ... — Bizony — mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossz rágondolni, hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok... Élek... Amikor annyiszor volt veszélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatán almák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. TAKATS GYULA: Véletlen nem lehet Jeges domb fölött tüzes szivárvány, mintha égne a két karom ágán. Szívem fölött kegyetlen hidegbe villog, mint egy edzett sarló-penge. Szilánkos búban állok alatta, lábam körül térdig csont-avarba. Mint fehér kupola, olyan most a tető. Ez az árva cseléd-temető. Csont-cementből, jéggel borítva világít a bádog alkonyatba. A kertjében madár sose dalolt! Se szobor!... Se Krisztus!... Lombja se volt. A részvétlen üres nyugalom pallosa fekszik e halmokon. s alattuk névtelen had és történelem! — Számukra még Itt sincs kegyelem... . Csak ez a zsenge szivárvány feszül égnek a két karom ágán? Aztán ez is az isten-hírével elcsillan hideg koszorú ívével jeltelen, mint ez a kivert temető, ha a tavasz ekékkel ront elő?... — De váratlan, mintha tüzes tinta szívem szerint történelmet írna, úgy szikrázik, csattan a papírra ujjamról e szivárvány pirosa, s hogy ezt írom, véletlen nem lehet, soraid közt tiszta történelem. LATOR LASZLÖ: Delelő n E palakék-láng-poklon át még-íölfclé már-zuhanás, ez a felsajgó ugyanaz, ez a gyötrőn-gyönyörű más, e magát szüntelen szülő, magát faló fekete nap, ez a sejtekbe örökült, magja-hasadó pillanat, e társulni tülekedő, társultan kopárabb magány, ez a jég-józan áhítat, e mégis-át-a-tűfokán, CSÄNYILÁSZLÓ: e híg közegben táguló nem-tudni-közepű világ, e tartóztató-taszító, e kívánatlanul kívánt, ez volna hát, ez, amiért iszamos bőrű csecsemőt, kivetett ama kocsonyás tengerből valamely erő, e csontökölbe szorított talán-tudat, mely milliárd éj-évnyit fut, fellobban, és kioltja egyetlen magát. Mindig ugyanaz Aliig bundákba burkolóztunk télen, s vártuk a könnyű, víg tavaszt, mennyi munka állt tervként, félig készen. — no, majd ha fölenged a fagy! De az is eljött és a tétlenségen mint a reménység, csillogott a Nap, ám nem csappant a szándék és remény sem, ősszel! — mondtuk a tikkadt fák alatt, s tél jött, bundákba burkolóztunk állig, s álmélkodunk, hogy mennyi munka vár itt. s reménykedünk a tavaszig, a nyárig, halálig. : ■ >. ííjí: Up; TÉLI ÖRÖMÖK (MTI-foto — Vadas Ernő felvétele.)
