Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
Yves Farge: ELSZEGŐDÖTT A A Pelabou farm ott található, ahol a falu már véget ér. Míg a többi házak összebújnak és úgy veszik körül a templomot, mint a kotlóst a csibék, ez a tanya elkülönül. A környékét nem csinosítják, nincs előtte egy szál virág, vagy díszbokor. A földje túl zsíros a burgonyának, túl száraz a lucernának és túl kötött a búzának, zabnak. A látogatót Pelabou anyó hangja állítja meg. — No, ml van? Az anyó akkor is mennydörög, ha nincs miért. Nyolcszáz méternyire lakik innen az öreg nyugdíjas vasutas, mégis tisztán hallja Pelabou anyó siralmait, valahányszor kelet felől fúj a szél. Két fia volt az öregasszonynak. Michel, az idősebbik egy napon lörni-zúzni kezdett, beszállították a városba és sohase látták többé. Jacques pedig, a fiatalabb önszántából ment a városba dolgozni, s amikor katonáskodás után megnősült és visszaköltözött a faluba, nem volt hajlandó többé gazdálkodni. Vett egy teherautót és azt vezette, ő lett a falu első számú fuvarosa. Hiányzott hát a fiatal férfiéra és Pelabou anyó meg úgy döntött: fel kell fogadni valakit. Egy télvégi estén elhívta magához Sa- vignon szomszédot, akinek sok hektár búzája, szőlője mutatja, hogy ért a gazdasághoz és Pelabou anyónak különben sincs másban bizalma, csak Savignon- ban. Át is jött a szomszéd, leült a kormos mennyezetű konyhában, padlódeszkáit a mosóié tette tönkre. Felhajtotta a bort, amit Pelabou anyó tett eléje a durván faragott asztalra. Aztán megivott még egy pohárral. — Ismerted Giuseppet, aki nekem rendbehozta a legelőm kerítését? — Az olasz? Nekem nem kell. — Akkor talán szót érthetnél Antoine Vaugnerayval. Nem mondhatnám, hogy ég a kezében a munka, de legalább tudja róla az ember, hogy kiféle. Pelabou anyó dühbe gurult, — Egy Vaugneray-fiút dolgoztassak, hogy aztán elmesélje a környéken: Pelabouéknál nem halad a dolog?! Hát ezt, hogy képzeled, Savignon? Az öreg kissé elbátortalano- dott, széttárta karjait, majd keze fejével végigtörölte a bajuszát, és felnézett a vénasszonyra. — írhatnál a mezőgazdasági szakszervezetnek. Ott foglalkoznak elhelyezéssel. írd meg nekik pontosan, mire kell a munkáskéz. Hosszú hetekig várták a választ, aztán elfeledkeztek az egészről. Eljött a nyár, a nagv dologidő és Pelabou anyó már napkelte előtt felült a szekérre, hogy bevigye a piacra a frissen szedett káposztát, paradicsomot, salátát. Egy júliusi délelőtt, amikor már elköltötte a tízórainak szánt, véreshurkáiát, megitta hozzá a pohár fehérbort és a keményen alkudozó vásárlókat szidva hazafelé tartott az üres szekéren, megpillantotta a fickót, akire volt. Magas, széles vál- lú ifjú. de a lába vékony, lötyögött raita a bő szárú nadrág Odasodródott a kocsi oldalához és köszönés helyett könnyedén megkérdezte: — No, how vagyunk? — Hazatérőben — felelte Pelabou an vő. Tetőtől talpig felmérte a férfit. — Jó termés volt az idén? — Ne is firtassa — zsémbeskedett az öregasszony, megrántva a ló zahláiát. Aztán megkérdezte: — Maga itt dolgozik a környéken? Y vés Farge (1899—’953) kiváló francia író, politikus és publicista. Novellákat, regényeket irt. A fenti elbeszélést Egyszerű szóval című kötetéből vettük. Közéleti munkásságának elismerése képpen o Béke vli,.jianácsba is (teválastlollúk. — Ma itt, holnap kisegítek a temetőben. Mostanában mindenütt talál munkát a magamfajta — No, estefelé szóljon be hozzánk — és Pelabou anyó elmagyarázta, merre van a gazdaságuk. Épp vacsoránál ültek, amikor a fickó megjelent az ajtóban. Mindjái't odatelepedett az asztalhoz. Neki is tálaltak levest. Oly fürgén járt a kezében az ónkanál, hogy még egy tányérral megevett, mire a többiek befejezték. Aztán kért egy harmadikkal és amikor előkerült a hatalmas kerek sajt, jó vastag szeletet vágott belőle magának. Felhajtott egy pohár bort, és nézte maga körül a többieket. Asztalbontás után ki-ki éppen indult a dolgára, amikor egy különös figura jelent meg az udvarban. Nehéz bőröndöt cipelt a vállán, s megállva a lépcső alján, leengedte először a sarkára, majd a fenekére. Megemelte baszk sapkáját, zsebkendőt vett elő és megtörölte homlokát, amelyen izzadság gyöngyözött. — No, mi van? — Pelabou anyó állt a küszöbön és összefant karral vizsgálta a furcsa jövevényt. Armand Guichard, az elszegődött fickó segítőkészen odaállít a gazdaasszc %y mögé. — Merr- vr.n a napszámos háló- kamriia1» — kérdezte az idegen. — Mit képzel maga, hol van, szállodában? Pelabou anyó hangja a szokásosnál még egy fokkal erőteljesebbem mennydörgött. — Aki dolgozik, annak aludnia is kell. Ez az ém hazámban éppen úgy van, mint errefelé. A jövevény valóban furcsa volt. Sovány, koromfekete hajú és a kiejtése éneklő, idegenszerű. — Hát ez meg hogyan került- ide? — érdeklődött Armand Guichard. — Maga meg tűnjön innen — reccsentett rá Pelabou anyó és a jövevényhez fordult. — Én mindent megcsinálok, amit csak kell — mondta az idegen. Kaszálok, kavicsot hordok, krumplit kapálok, tehenet gondozok és úgy tudok fejni, hogy meg se érzi az állat. Énnálam sosem betegek a csirkék, estén- kint pedig megjavítom a szerszámokat, rendbehozom az ekét, meg fűzfaikosarakat is fonók. — De nekem nincs szükségem senkire. — De hisz maga engem felfogadott! — A férfi izgatottam kihúzott a zsebéből egy leveleit. — A szakszervezet szerződtetett engem magához. — Tisztuljon innen, minél előbb, annál jobb. — Az idegen lehuppant a bőröndjére, két kezébe fogta a fejét és úgy siránkozott. — Öh, szegény Spanyolország, szegény Spanyolország! Ez is csak azért van, mert menekült vagyok. Én kaszálok, aratok ... — Mondtam, amit mondtam. •— Pelabou anyó megfordult és jó hangosan behúzta maga mögött a konyhaajtót. Armand egy nagy kávésbögrébe vastag szelet kenyeret áztatott. Másnap délelőtt, amikor Pelabou anyó visszatért a piacról, már jól fenn iárt a Nan. Biztosra vette, hogy mindenkit a mezőn talál. A meglepetéstől tát- va maradt a szája, mikor Armand Guichard-ot a tűzhely mellett találta. — Hát maga? — Nem ébresztettek fel. Én legalábbis nem hallottam. — De most aztán iraimodás az istállóba, almozni, abrakolni, gyerünk! — Jól van, megyek már. Tízóraizni nem fogunk? — Az ember először dolgozik, aztán eszik. — Np'-m másként szokás. A is olaj kell, hogy jár- jan. — Felállt, s mint aki világFICKÓ életében ott lakott, a konyhaszekrényhez lépett, szalonnát szelt magának, a kockákat a kenyérre helyezte. — Meg sem várja, amíg ebédet készítek mindnyájunknak? — Ez csak arra van, hogy ki tudjam várni. Ne féljen gazdaasszony, mindjárt hozzálátunk, s akikor majd káderül, hogy ki vagyok én. Az ebéd után Armand semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felálljon az asztaltól. — Gondolja, hogy kóstolgat^- nak vettem fel magát? — dörögte Pelabou anyó. — Jól van. megyék már — mondta az ember, s belebújt a mellényébe. Aztán odalépett a falhoz, a szegen faitalpú cipő lógott, leakasztotta, Pelabou anyó rádördült. — Az a fiamé! — Dehát én se dolgozhatok mezítláb a trágyalében! — Csináljon, amit akar, az a fiamé! — Akkor megyek a cipészhez. Előlegezzen 50 frankot a fizetésemre. Pelabou anyót elöntötte a düh, s a káromkodások, szidalmak özönét zúdította a fiatalemberre, Az csak hallgatta, majd kihasználva a pillanatot, amikor szava egészen elakadt a haragtól, félvállról így szólt: — Úgy látom, nem fogjuk megérteni egymást. Megfordult, lassú, nyugodt léptekkel átvágott az udvaron és eltűnt az út porában, mintha csak nyomába eredt volna a szerencsétlen spanyolnak. Az öreg nyugdíjas vasutas az est leszálltáig hallgatta Pelabou anyó mennydörgését. S aztán már csak azért nem, mert akkor nyugat felől kezdett fújni a szél. Fordította: ZILAHI JUDIT Italok és kocsmák Babilonban SZÉKELY DEZSŐ: Így jó, így igaz A percek mohó rügyei az idő ágán kipattannak. A rügy a termést üzeni, mint eljegyzés a lakodalmat. A perc a halál ügynöke — mondják a bölcsek, meg a vének «—, mindegy: hívod-e, űzöd-e, elfut s nyakában ül az élet A perc? A perc, én kedvesem, süvít mint lövedék a fronton, még addig sem marad velem, amíg a nevedet kimondom. De lásd: ez így jó, így igaz. Idők árnyéka dől a napra, szempilláim bokra havas. Egymásról álmodunk alatta. A párizsi Louvre-ban őrzik a legrégibb írásos emléket, amely eddig előkerült; ez az un. „monument bleu”, korát az ie. negyedik vagy ötödik évezredre teszik, Nin-Harrának, a földművelés és aratás istennőjének felajánlott áldozatról van rajta szó, mégpedig sörről és készítésének módjáról. Mezopotámia forró síkságain nem termett meg a szőlő, s így a bor nem szerepelhetett az istenekhez méltó italok között, noha bizonyára régibb, mint a sör. Mindazáltal a poharazás kedvelői büszkén mutathatnak reá, hogy a világ legrégibb írása erjesztett italról beszél, és a szó szoros értelmében oltárra helyezi. A gabonatermesztés kezdete Babilóniában is a mondák ködébe vész, s mint mindenütt, itt is az árpa és a tönköly volt a búza előfutára. Mindkettőből lehet „sörkenyeret" és malátát készíteni. Az un. Hammurápi-korból (ie. 2000 körül) fennmaradt ék- iralos cseréptáblák jó képet nyújtanak az akkori gazdasági életről, mert javarészt a templomok, földbirtokok, malmok, sörfőzők elszámolásait tartalmazzák. Ezekből megállapítható, hogy a legrégibb időkben az árpa 40—60 százalékát, a tönköly 60—40 százalékát tette ki a gabonatermelésnek. Ezek száraz adatok, érdekesebb kérdés, mennyit dolgoztak fel ebből a száraz anyagból szeszes folyadékká? Abban az időben a pénzgazdálkodás még nem igen fejlődött ki, és természetbeni járandóságokkal fizették a munkát, cserélték az árut, szolgáltatták be az adót. A cseréptáblákról megtudjuk, hogy a napszámos a vetés, aratás és nyomtatás idején, egyéb járandóságai mellett naponta kb. egy liter „közönséges” sört kapott. Egy óbabiloni pecséthenger képe szántó parasztokat ábrázol,’ tekintélyes nagyságú söröskorsóval a hátukon. A jelek szerint ugyanis az egy liter csupán a fogyasztás alapegysége volt. Minthogy öntözéses gazdálkodás folyt, létfontosságú szerepet játszott a csatornák vízének elosztása; ehhez képest a vízemelő kerekeknél dolgozó munkások naponta egy liter „erősebb” sört kaptak. Mert amint a cseréptáblák elbeszélik, többféle szesztartalmú és többféleképpen fűszerezet söröket főztek, a vékony kesernyéstől a dupla édes luxus-sörökig. Ezek révén aztán mód nyílt az ünnepek hangulatának kellő árnyalására és emelésére. Viszont a természetbeli fizetéseket teld nt ve, nem lep meg, hogy a magasabb- rangú papok, udvari emberek, hivatalnokok napi sörjárandósága öt literre is fölment, a király feleségei és udvari dámái pedig három litert kaptak, mégpedig, persze príma söröket. Ha nem itták meg mind, eladhatták, illetve cserélhették. A babilóniaiak italbírásáról világo6 fogalmat nyújtanak a korsók: fólember magasságú, hasas cserépedények voltak, s a sört kényelmesen melléjük telepedve, görbe csöveken Fritz Cremer, Arno Mohr és grafikusok műveiből kiállítás képen: Hans Theo Richter „ című gr Hans Theo Richter német nyílt a Műcsarnokban. A Gyermekével beszélő anya” »•fikája. át szívták, melyek a hordó fenekéig értek, minthogy a pelyva és a seprő a tetején úszkált. A templomi raktárak elszámolásaiból kitűnik, az is, hogy az ünnepeken, rendszerint havonta kétszer, az áldozati ceremóniák után hatalmas italozásokat tartottak. Ezek is vallásos jellegűek voltak, mert miután az istenek szobrai előtt, kellő imák és füstölések mellett, az oltárra öntötték a sör egy részét, a többit megitták, „hogy megteljenek az istenséggel”. A mámor tehát isteni állapotnak számított, ám a tökrészegség nem, különösen ünnepeken, miután megeshetikj hogy a hívő megszentségteleniti a magába szívott malasztot. — Ritkább és drágább ital volt a pálmabor, helyesebben pálinka^ minden keleti pálinkának ősapja; de szakrális használatáról nem tudunk. A babiloni kultúrának egyik leghatalmasabb emléke Hammu- rápi király törvénykönyve — ez megint a római jog ősapja, s e ró* ven máig is él. A kódex 108. és 111. paragrafusa a kocsmákkal foglalkozik, és évszázados szokásjogokat rendszerez. Meglepően nagyszámú csapszék: kocsma, vendégfogadó hívogatta a szomjazókat a városokban és az utakon, legtöbbjüket már akkoriban asszonyok vezették. (A mi népdalaink is majd mindig kocsmárosnót, emlegetnek.) Többnyire saját főzetű söröket szolgáltak fel azonkívül datolyapálinkát A sörfőzést és árusítást a törvénykönyv szigorú feltételekhez kötötte: „Ha a kocsmárosná a sört* nem gabonával fizetteti meg — 60 liter sört 50 liter gabonával számítva — hanem ha a sörért pénzt kér és hozzá csaló módon a nagy súly szerint a közönséges súly helyett (a pénzül szolgáló ércet ugyanis súly szerint osztályozták) vagy pedig ha az Ital értékét alacsonyabbra szállítja, mint a gabona értéke, azaz ha ily módon gyengébb minőségű, az árnak nem megfelelő sört szolgál fel, akkor a kocsmagazdát vagy gazdasszonyt el kell ítélni, és vízbedobni.” — Itt tűnik fel az első ármaximálás a történelemben, ami egyúttal annyit jelent, hogy a sör tömegcikk^ népszükséglet volt. A tilalom áthágását roppant szigorúan, víz- befullasztással büntették, áryie csak papíron, illetve cseréptáblán, mert a cseréptábla-szövegefe sokaságából az is kiderül, hogy Hammurápi ármaximálását utolérte a mindenkori maximálások sorsa: a gyakorlatban keresztül- vihetetlennek bizonyult. Hogy a kocsmák mily jelentős szerepet játszottak a közéletben, mutatja a fenti 108. paragrafus egyik rendelkezése, amely súlyos bírságot ró ki arra a vendéglősre, akinek asztalánál elégedetlenek gyűlnek össze, hogy államellenes terveket szőjenek. Említettük, hogy a vendéglőket többnyire asszonyok vezették, s hogy a helyzet máig sem igen változott. Nyilván az emberi természet valamely közös vonásán alapszik a dolog, mert a vendégek is jobb szeretik a csinos1 kocsmárosnét, mint a bajuszos gazdát. Minden korok költészetén végigvonul a szép csapiáméról szóló dal és történet. Ennek az irodalomnak elején a szép Ku-ba-u kocsmárosné története áll. Mint az ékiratos szöveg elmondja, Ku-ba-u egy közkedvelt vendéglőt vezetett, melyet főként katonatisztek látogattak. A férfiúi természet egyik alapvonása szerint több mint valószínű, hogy ajánlatokkal környékezték meg a babiloni söntés virágát. Egvikük azonban komolyan vette a dolgot, és őt is komolyan vették, mert végül összeházasodtak. Ebben még nincs semmi rendkívüli. A történet azáltal emelkedik ki a többi közül, hogy a katonatisztből király lett, ennélfogva Ku-ba- u-ból királyné. Vezető pozícióját úgy látszik, e magas állásban is megtartotta, mert a király nevét nem tudjuk, egy tábla sem említi; a dinasztiát Ku-ba-u-ról nevezték el. Várkonyí Nándor
