Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-21 / 300. szám
4 TOLTUK MEGYEI NÉPÜJSAO 19C6. december 2Í1 Szűcs István nótás kedve — Hallgassa csak! Aszongya, hogy... „Már én többet, már én többet Béreslegény nem Leszek. A kezembe, a kezembe Hosszú ostort nem veszek. Mert az ökör kibúgja azt hajnalban, Béreslegény hol háltál az éjszaka.” Mulatós gyerek voltam ám én valamikor. Másnapig sem fogyott ki belőlem a nóta. Az átkozott tüdő mintha minden pillanatban cserben akarná hagyni a gazdáját. Sípol, zörög, krákogásra ingerli az ajkat. A szív is úgy nyomja a mellet, mintha ki akarna ugorni, hol pedig éppen hogy megdobban, annyi a szünet, annyi a kihagyás, mintha nem is akarna már jönni a következő. Előbb-utóbb minden motor kiöregszik, eljut egy olyan pontra, amikor már minden alkatrészével baj van. Füstöl ott is, ahol nem szabadna, recseg, zörög, zakatol, de ereje már alig van. Szűcs Istvánnál az előbb-utóbb határozót nyugodtan leszűkíthetjük „előbb”- re. — Ne haragudjon, de vissza kell feküdnöm az ágyba. Fázom. Átkozott hideglelés. Átkozott... Pedig jó meleg van a szobában. Néhány perc alatt elcsitulnak a kellemetlen zörejek, megszűnik a test reszketése. — Én már csak a dunna alatt érzem jól magamat. Most megint el tudok mondani egyet: „Szilaj csikó nem eladó, Nem is zsandár alá való. Mer ha arra zsandár ülne, Szabad madár is rab lenne.” A dallam megkopott már. Rossz tüdővel, hamar fáradó szívvel különben is nehéz énekelni. Inkább csak régmúlt évtizedek fakó idézése ez. — Néha erőt veszek magamon és énekelek. Ilyenkor egy pillanatig azt hiszem, hogy még van valami bennem a fiatalságból. Ez egy kicsit enyhíti a fájdalmakat, eltereli a figyelmet a tehetetlenségemről. Több, mint egy évtizede lakom itt Sárszentlőrincen a lányomnál, de még nem is láttam a iiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiimimiiiiiiiiiiiiiiiiiHiii = falu másik végét. Ideragaszt ez az átkozott nyavalya az ágyhoz. Nyolcvanegy évemnek nagy részét ilyen nyomorúságos körülmények közt töltöttem. Nótás kedve, fiatalsága teljében volt azon az 1914-es vasárnapon. Az egész heti kaszálás után tán éppen az ivóba készült cimboráival, hogy egy üveg bor mellett el- darvadozzon, megrezegtesse a levegőt, nótába öntse búját, örömét. Hogy másnap reggel még a kasza is könnyebben táncoljon a búzatáblán. De dobszó rezegtette meg a levegőt. A falu kisbírája hangos szóval a falu tudtára adta, hogy kitört a háború, és a hadviselt korosztályban levő férfinép készüljön. Szűcs Istvánnal másnap már prüszkölt a vonat a laktanya felé, nem sokkal utána pedig ki a frontra. — Ahogy kiértünk, jött utánam a levél, hogy megszült a feleségem, s ő is, Éva lányom is egészségesek. Felnéztem a magas égre, te isten, ki vagy ott fönt, meglátom-e valaha a lányomat, viszontlátom-e a feleségemet? Vagy csak annyit tudnak majd rólam, hogy valahol egy földhányás örökre eltakar. Nótázva masíroztatták őket, mind közelebb mentek oda, ahol az ágyúk okádták a tüzet, a halált. Az ő hangja túlharsogta a többit. Szépen tudott dalolni, hát büszkélkedett a hangjával még itt is. Ki tudja, talán az első gránát elnémítja, a többiek három nap múlva még a nevére sem emlékeznek, de legalább ennyi maradjon meg a bajtársak emlékezetében: „Az a jó nótás ...” Valahol a dermesztő galíciai hidegben bujócskát játszottak a halállal ... Az ellenség golyói süvítettek, futni, menekülni nem lehetett, mert az biztos halál. Lövészárkot ásni nem volt idő. Végső kétségbeesésükben a jeges pocsolyába húzódtak, az mentette meg néhényukat a lövedéktől. Szűcs István életben maradt a fergeteges tűzviharban. De majdnem belefagyott a jeges mocsárba. Már- már ott tartott, hogy ha a golyó nem. hát a hideg öli meg. Meg- gémberedett végtagokkal kórházba szállították. Ápolták, gyógyították. Aztán vissza a frontra. A háború végeztével készülődtek haza, várták a vagonokat. Szűcs István fellélegzett: „Életben maradtam!’' Dalolni, nótázni kezdett és most nem bánatában, hanem örömében. — így kerültem végre haza. A kis újszülött addigra már járni, beszélni tudó „nagylány” lett. Szűcs István a fáradtságtól elgyötörtén tántorgott a családi ház felé. Kopott katonaruháját inkább ledobta volna, mert így talán meg sem ismerik. A kapuban játszadozó gyermekek közül egy kislány elkiáltotta magát: — Édesanyám, jön az orosz bácsi. A kis Éva volt. A szomszéd utcában lakó orosz hadifogolyra gondolt. Szűcs Istvánt tehát nem érte halálos golyó az első világháborúban. Ám végtagjai sosem gyógyultak meg. A háborúból nem engedték haza vele, hol a kórházba vitték, hol az első vonalba. A kéz azonban arra már nem volt alkalmas, hogy megszorítsa a kaszanyelet, a láb pedig gyengének bizonyult az egyébként könnyű testhez. Kiújultak a fájdalmak, örökre meggémberedtek az ujjak, de a lábfejek is. Lábát le is akarták amputálni, de ő nem egyezett bele. Amikor tehát választania kellett, hogy féllábú legyen, vagy húzza a meggémberedett lábfejet, ez utóbbi mellett döntött. Egész életére munkaképtelen maradt. Vagyonuk nem volt, a néhány holdas örökség csak ahhoz volt elég, hogy valahogyan eltengessék életüket. Még jó, hogy felesége kitartóan helyettesítette a munkában. Otthon volt, de sokszor azt sem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy talán jobb lett volna kint maradni a sok ezer bajtársával együtt. Mert nekik legalább nem fáj semmijük. Ő pedig egész életében gyötrődhet kínos sorsa miatt. A megszámlálhatatlanul sok nóta közül hol az egyiket vette elő, hol 5a másikat. Röpködtek a dallamok, sde a víg is éppúgy a keserűség Sszárnyán, mint a bánatos. ~ ■ 5 Hej, de sok keserűség van ezekEben a nótákban. Hiszen munkás ■jereje fél évszázaddal ezelőtt a Efronton veszett. Még akkor is, ha FEJEZETEK PfíÓW VAL NAPLÓJÁBÓL fő életben maradt. = BODA FERENC ■n +wrt*MN. 4 «null KÓSZÁL A legjobb számológép: az emberi agy A természet fölénye a t ichnikával szemben Az emberi kéz oly tökéletes szerszám, oly következetességgel összpontosul benne mindaz, ami az ember fizikai és szellemi tevékenységét kifejti, hogy nélküle az egész emberi test mint mechanizmus szinte értelmetlennek tűnik. Bizonyos manipulációk kivitele közben már-már az a benyomásunk támad, hogy a kéz teljesen önálló, a test többi részétől független életet él. A kéz legfontosabb funkciója kétségkívül az írás. Ennek megfejtése vagyis az olvasás azonban már az agy feladata, ennek elvégzése sok tekintetben még ma is ismeretlen úton történik. Az agy funkcióit a tudomány mindeddig csak hiányosan tudta megmagyarázni. Amint Wolf-Dieter Keidel professzor, az erlangeni egyetem 1. fiziológiai intézetének vezetője egy nemrégi előadásában kifejtette, a szerszámok, amelyeket az ember az idők folyamán készített, a faekétől a repülőgépig és atomreaktorig, végeredményben nem a kéz, hanem az agy munkájából születtek. Kimutatták, hogy az emberi agy adattároló képessége, még mindig sokszorosan meghaladja a legnagyobb elektron agyét. G. Walter angol agy specialista kiszámította, hogy egy az emberi agy tulajdonságaival bíró gépnek pusztán a huzalozása tízmilliószor nagyobb összegre rúgna, mint amennyi felett az amerikai államkincstár rendelkezik. Egy ilyen gépnek az üzemeltetéséhez nem kevesebb mint egymilliárd kilowatt energiára lenne szükség. Az emberi agy ezzel szemben működéséhez mindössze 25 Wait energiát igényel. A természetnek tehát sikerült az úgynevezett információ-előkészítő* folyamatokat a molekuláknak megfelelő nagyságrendben, az agy (átlag) 10 milliárd sejtjében lebonyolítani. Ilyen teljesítménnyel a korszerű technika, minden eredményének latbavetésével sem képes versenyre kelni. De nemcsak az emberi agy képes rendkívüli teljesítményekre. A méhek csöppnyi agya is bámulatos műveleteket végez. Von Frisch kutató szerint, a méh úgy számítja ki a hazarepülés helyes irányszögét, hogy a zsákmánykeresés közben megtett út valamennyi szakaszának irányából átlagértéket képez, azt elfordítja 180 fokkal és kielemzi a repülés közben leírt görbéket. Az ilyen, nyilván öntudatlanul elvégzett feladat megfelel egy ötismeretle- nű egyenlet kiszámításának. Keidel professzor rámutatott arra, hogy az emberi agyban is vannak sejtek, amelyek ilyesféle számítási feladatokat végeznek* például valamely hangforrás helyének megállapításakor. Ha elhangzik egy fütty, a hanghullámok minden irányban szétterjednek. Ha mindkét fülünk egyenlő távolságra van a hangforrástól* vagyis ha szemben állunk ve’e* a hullámok egyszerre érnek mindkét fülhöz. Ha viszont, mondjuk* jobb kéz felől hangzik fel a fütty, a bal fül valamivel később vesz róla tudomást, sőt a hangámyék miatt csekélyebb intenzitással is. A különbség természetesen minimális, de agyunk mégis ennek alapján határozza meg a hangforrás helyének irányát. A számítást oly pontosan végzi, hogy képes figyelembe venni a másodperc 30 milliomod részének megfelelő időkülönbséget is! Az agyvelőnek az a része* amely ezt a számítást végzi, borsó nagyságú, és a fejlődéstörté- netileg igen korai eredetű hátsó agyrészben helyezkedik el. Az új Wartburg rövidebb az elődjénél, mégis több a férőhelye. Jól fest a korszerűen kiképzett, szögletes formájú, asszimetrikus lámpákkal kombinált hűtőrács. A légellenállást csökkenti a domborított szélvédő (valamennyi ablaka domborított). ^iimmimiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiimiimimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiN SZEGED „OKTOBER 31-ÉN BÉCSBEN TARTÓZKODTAM” Én október 31-én,1 Tisza Isitván meggyilkolásának napján, éppen Becsben tartózkodtam. Este érkeztem a Bristol-bárba. amelyben ismerőseim közül töbtien ültek, úm. gr. Sternberg Adalbert, gr. Colowrat, gr. Festetich és mások. Ok közölték velem a gyilkosság hírét. Többen annak a nézetnek adtak kifejezést: „Hála Istennek, hogy megölték”. Én hevesen kikeltem ezen szamár, igen egyoldalú rövidlátók ellen, akik ilyen nézeten lehettek, és megjósoltam nekik még aznap este, hogy ez nemcsak Magyarországra csapás, de majd ki fog hatni Ausztriára és egyáltalán a monarchiára, mert éppen Tiszára várt volna most nagy szerep. Tisza, ellenfelei céltudatos propagandája által, már akkor úgy volt beállítva a közvéleményben, mint a háború okozója és minden bajnak a kútforrása. Pedig halála után néhány évre tudódott ki, hogy éppen ő volt az, aki mértékletes volt, és aki a háborút nem akarta, és mindig óva figyelmeztette saját országának szélsőséges politikusait, mily veszély jár azzal, ha Magyarország Ausztriától elszakad. Azok a bécsi kárörvendők, akik Tisza halála fölött ujjongtak^ nemsokára saját bőrükön is érezhették a reakciót, mert Becsben ugyancsak 1 1918. október 31-ről, a magyar polgári demokratikus forradalom kitörésének napjáról van szó. kitört a forradalom, és nevezett politikus uraikat nemigen lehetett láitni sehol sem, elbújták. Véletlenül találkoztam a Colowrat Ringen azon udvari automobillal, amely Károly királyt vitte Schönbrunnból Etíkartsauba.' A király arca, melyet egy pillanatra kivettem, sápadt és beesett volit. Ekkor láttam utoljára. A bécsi forradalom lezajlása tulajdonképpen igen enyhe volt.3 Apró veszekedésektől és verekedésektől eltekintve, az egész megmozdulás abban állott, hogy a régi rezsim emberei begyulladva, azonnal lemondottak és leköszöntek:. A csirkefogók pedig bicskával, azután olókkail félfegyverkezve a tisztek sapkarózsáit és csillagjait fejtegették le. Vagy pedig este bementek az előkelő lokálokba, és kiitták a vendégek teli poharait. Néhány ilyen mulatságos jelenetnek voltam szemtanúja. Egy este a 5 Ide vonult vissza IV. Károly és családja az Osztrák —Magyar Monarchia felbomlása után. IV. Károly itt írta meg a magyar trónról való lemondását bejelentő nyilatkozatát 1918. november 13-án. Az „eckartsaui levél” néven ismertté vált dokumentum 1918. november 15-én jelent meg a „Népszavá”-ban. 3 1918. október 30-án a monarchia osztrák képviselői összegyűlteik Becsben, és megalakították Ausztria ideiglenes nemzetgyűlését. Létrehozták az államtanácsát, amely a Keresztényszocialista Párt, a Német Nacionalista Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselőiből állt. A nemzetgyűlés a forradalmi hangulatú munkás-katona tömegek nyomására kikiáltotta az Osztrák Köztársaságot. megtolt Kaiser-bárban ültem férfi éis női társaságban, és amint csendesen iddogálva elbeszélgettünk a napi események felett, bejött két úgynevezett „Pülcher”,1 feltett kalappal. Az asztalokat végigjárva mindenütt kiitták, főleg a zsidók pezsgőjét. Sem a bártulajdonos, de a károsultak még kevésbé, és egyáltalán senki sem mert nekik szólni. Rendőr pedig nem is mert mutatkozni. A többiek röhögtek. Én még mondottam: ha asztalunkhoz is eljönnek, én felpofozom őket. De mielőtt elértek hozzánk, és útközben egy marcona kinézésű bécsi polgárnak a pezsgős poharát szintén ki akarták inni, ez nem volt rest, megfogva gallérjuknál ezt a két ok- vetetlenkedő Plattenbrudert,5 az üvegajtón keresztül úgy kipenderítette őket, hogy az aszfalton elterültek, utána pedig azonnal kereket oldottak. Egy másik jelenet alkailmával, mely a villamoson játszódott le, egy tábori papot inzul- táltak. Ekkor a kalauz segítségével a robogó villamosról dobtam Je őket a Wienzeilén. Miután én csakis polgári ruhában jártam, nekem nem támadt bajom velük, és azért gyakran közábük mentem meghallgatni egyik-másik beszédet, amelyeket különböző szónokok, holmi altisztek tartottak a kandeláberekről. Az effajta gyülekezés többnyire verekedéssel végződött, amelynél a legkritikusabb és legkomolyabb pillanatban sem hiányzott az a bizonyos wiener humor sem. 1 — csavargó. 8 — bandatársat.
