Tolna Megyei Népújság, 1966. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
1 Szalai János: Kóró, zsebretett kézzel megállt az egyik kirakat előtt. Hosszasan nézte, de ha megkérdezték volna, mit látott:' nehezen tudott volna felelni. Talán könyvek voltak a kirakatban, talán játék, talán órák, talán cipők... Neki mindegy volt. Kirakat, amibe bele lehet bámulni és közben zavartalanul gondolhat, az ember arra, amire akar. Egy nő ment el mellette. Csak annyit látott belőle: piros kabátja van, esernyőt tart maga fölött és jók a lábai. Utána is nézett, miközben arra gondolt: a teremtés időszakában úgy látszik, alulról fölfelé mintázták a nőt. — Ha elmesélem a felfedezésemet a srácoknak, jót laholnak rajta! Egy autó nekiszaladt az úttestl tócsának. A tócsa felugrott, szétrebbent és tetemes . része Kóró ruháján telepedett le. Hirtelen végignézett magán, az öklét rázta, felszisszent, mint a támadó kígyó, majd akkorát ordított, mint egy oroszlán. A sofőr nevető arca feltűnt egy pillanatra az ablak mögött. Csak egy pillanat volt az egész, a méreg és • a megismerési vágy olyan vegyi keveréke, amely évtizedekre rögzíti az agyban a képet. Még a sofőr szájmozgását is látta. Mintha ezt mondta volna: — Huligán! Egy ideig még állt az utcasarkon, szeme a távolt vizslatta, aztán mintha megvetné az egész világot, elindult. Hátulról olyan volt, mint egy • ringó kérdőjel. Haja csapzottan lógott a nyakába, a háta előre görnyedt és karjai, amelyeknek kézfeje, bár a nadrágzsebben végződött, lezseren lógott. A zsebnél a széles szárú ■ nadrág nevetségesén kidomborodott, mintha két almát tettek volna oda. Az utca néptelen volt. Nevetségesnek találta, hogy amikor dúdolni akar, mindig csak egy dal jut eszébe, annak is néhány sora: „Lehet, hogy szép nem vagyok, és mégis hódítok, hogy miért, az többé nem titok”. Miért jut ez mindig az eszébe? — Hülyeség! Hülyeség ilyenen gondolkodni! — Egy vadgesztenye került a lába elé. Belerúgott, átpasszolta jobblábára, majd rövid szöktetésekkel futni kezdett. Néhány lépést futott, amikor hirtelen mozdulattal hatalmasat rúgott a vadgesztenyébe, amely felemelkedett, repült néhány métert és végül egy pocsolyán halt el. „Lehet, hogy. szép nem vagyok., . — Az istenit,/ hát már megint ez üldöz?! — villant át az agyán, miközben tovább fütyölte az ismerős slágert. Valami furcsa szag állította meg. Szimatolt, ízlelgette, elemezgette a szagot. Mintha égne valami! Valahol égetnek valamit. A kéményeket figyelte. A kéményekből vastag, sárgásbarna füst tekergett. Végigpásztázta az utcát. Hirtelen egy ablakon akadt meg a tekintete. Füstölt az ablak. „Lehet, hogy szép nem vagyok. ..” Dühösen abbahagyta a fütyülést. Nem, és nem fütyöli többé ezt a dalt, mégha bármennyire is kényszeríti valami ismeretlen erő belülről erre. Néhány táncmozdulatot tett, ami inkább hasonlított az iskolázáshoz, amit egy gyors, határozott mozdulattal lomha, lépésekké alakított át. Az eső egyre jobban nekieredt, álmosítóan zörögtek a bádogcsatornák. — Huh! — ugrott nagyot, megrázta magát, mint a vizes kutya, miközben valami fohászfélét mondott az egek urának, ajd olyan házra is esőt ereszt, amelyiknek csonka csatornája van. A füstszag egyre erősebb lett. — Mit csinálhatnak? Talán így irtják ki az egereket? Vagy talán tűz van? HULIGÁN A kérdések súlytalanok voltak. Annyira súlytalanok, hogy a vállán is könnyűszerrel rándított egyet. Mit érdekli őt ez az egész? Nem akar ő hős lenni. Nem akarja ő, hogy azt mondják róla: „Látjátok, ilyen egy derék fiatal!”. Ö nem derék, ő csak fiatal. A kérdés beléje telepedett és újabbat szült: „És ha kisgyerekek vannak bent?”. Elindult a ház felé. Benéz — gondolta —, bezörget és kész. Ha van valami, akkor fellármázza a környéket: tüzet kiabál és jöjjenek a tűzoltók. Ez az ő reszortjuk. Neki ehhez semmi köze. Ö sem bízhatja másra az autószerelést. Mindenki tegye a magáét. A tűzoltók is. Kopogott az ajtón. Semmi válasz. Tenyere rásimult a kilincsre. Lassan, óvatosan nyomta, miközben vállát nekitámasztotta az ajtónak. Az ajtó nem engedett. Be van zárva! — állapította meg egy pillanat alatt, amint benézett a kulcslyukba. Dörömbölni kezdett. Most mit csináljon? Riassza az utcát? — Van bent valaki?! Nyöszörgésfélét hallott. • Eltávolodott az ajótótól. Néhány lépés után megállt. Kissé ólaira fordult és úgy szaladt az ajtónak. A deszka reccsent. Mintha a füst tartotta volna az ajtót. Amint kinyílt, mint a megáradt folyóból a víz, úgy hőm- pölygött kifelé a csípős füst. Kóró berohant. lehet a gyerek neve? Fiú-e, lány-e? Ezt nem is figyelte meg! A fal hirtelen megszakadt. Kóró beesett a mélyedésbe. Fel akart kelni és úgy érezte, itt a vég. Nem. 'Ilyen könnyen nem adom meg magam — gondolta, és előre csúszott. Mint a hernyó, küzdött a centiméterekért... Valaki riasztotta a tűzoltókat, a mentőket. A mentők érkeztek előbb. Hordággyal futottak be és egy gyereket hoztak ki. Később még egy embert hoztak. — Nem látta, ki volt a második? — De igen! Ismeri, a r gyerek, az a huligán! Késő este volt, amikor Kóró észhez tért.. — Hol vagyok? — Jó helyen. — Hány óra? — Tíz! — Késő! Hétkor kezdődött a házibuli! — jegyezte meg és a kimerültségtől elaludt. — Hagyjuk. Talán álmában mégiscsak eljut arra a házibulira — kacsintott az orvos, intett a nővérnek, és lábujjhegyen elhagyták a körteimet. LOVÁSZ PÁL: — Van itt valaki? Ismét nyöszörgést hallott. A hang négy-öt méterről jöhet! — állapította meg a füstben, amely veszettül támadta a torkát, a tüdejét, a szemét. Vaktában a hang felé tartott. Egy széknek rohant, amely pa- rázslott. Nem látta, csak érezte, amint a parázs beleharap a kezébe és hallatta a huppanást. . A szeme könnyezett, a torka kiszáradt és mintha ezer tűvel szúrkálták volna. Valami puhába akadt a lába. _ Lehajolt. — Gyerek! Mint a rongybohóc! — tette hozzá gondolatban és a keze-lába mozgó gyerekkel futni k^Jdett. Néhány ugrás után kint volt az udvaron. Csak annyit látott, amikor kiért: a gyerek arca ma- szatos — a haja csapzott A gyereket az udvarra tette és rohant vissza. — Van itt valaki?! — kiáltozott és keze a semmiben matatott. Szédülni kezdett. Remegő kézzel tapogatta a falat, a padlózatot, miközben egyre erőtlenebbül kérdezte: „Van itt valaki?”. Ilyen nagy szobában még soha nem volt. Se vége, se hossza a falnak. És hol van az ajtó? Hol van a kijárat? Elesett. Érezte, tudta, nem botlott ő meg, az ereje botladozik. Ki innen! Csak még egyszer ki innen! Miért nem lármázott, miért egyedül kezdte ezt az egészet? Ha kijut, megdicsérik. Azt mondják: bátor, becsületes gyerek ez a Kóró! Talán még a srácok is megdicsérik! De ki akarja, hogy megdicsérjék? Ö nem akar példakép sem lenni! Ha nem jut ki: akkor elsiratják. A gyerek szülei is sírni fognak a gyermekük életének a meg- mentőjét siratják benne. Koszorút is tesznek a sírjára: „Emlékét örökre megőrzi megmentettje. Pistike és szülei”. Tényleg: mi Régi falusi képek NYÁRFA Rezgő levéltorony, útszéli szélfogó; rejtőző ágbogán sötét fészekcsomó. Kirázza lombkötényét: „gyertek kis éhesek!” S kék mannáján együtt fal lúd, kismalac, gyerek. Kék árnysubája ád ingyért jó fekhelyet; sudara legfölül égudvart sepreget. E P E R F A Vénebb a rác kofánál, .jobb, mint a mostohád. Hogy szőjje lágy selyemmé: hernyónak gallyat ád. TÉNAGY SÁNDOR: Gyilkoslói emlék Soha szebb tájat, fenyegetőbbet nem láttam még s nem féltem soha ennyire. Mintha kigyulladt repülőgép zuhant volna a hegyek tövébe. Hallom még: a fenyőerdő megroppan, zúzódik, csikorog, s látom: lefejezve mered az égre. Ez most már így lesz mindörökké? Sosem elalvó rettegés? Veszély? Karóba húzás? Sortűz a képzeletre? Mindig csak támaszt markoló tenyér? Engedj utamra, erdők lakatlan belvárosa, háborút mutatsz, fáid gerenda-roncsait, a tó: mint robbanás után utcányi üvegcserép, bátortalanná nyűgöz s megvakít. Engedj utamra, hogy elfelejtselek s ne gondoljak háborúra, meggyötört fákra, csak békére, amilyen igazán lehet, amire alig emlékezik már az emlékezet. VÍZLÉPCSŐK (Herner Lajos fametszete) VIHAR BÉLA: TÁLTOS A GYERMEKKORBÓL A koranyári reggelen, ahogy a kapunkon kiléptem, mint látomás a fényességben, ott rugkapált szemben velem egy hátasló, a kicsiny táltos, odakötve gyeplöszárral a karcsú, lombos akácfához. Ezüst tűzzel villant a zabla, aranylott a nyalka nyereg... Csak egyszer ülhetnék én rajta, de nem lehet, de nem lehet —, intett szívem, és mohón néztem az utcánkba betért csodát, a habfehér, zászlós sörénnyel táncoló gyöngyös paripát. Fölrezzentem. Jött a gazdája, a kert felől egy idegen, a csizmaszárban kurta pálca, no, öcskös — szólt — megengedem, ha kedved tartja, pattanj rája, fordulj egy kört, ám ügyesen... - s a Iában már kengyelbe vágva, kapaszkodtam, nyújtva kezem, fölfelé, föl, s küzdésem láttán lendített fürgén a legény, és fenn voltam a táltos hátán, fent a világnak tetején, alattam tátongott a mélység, vállamra röppent most a Nap, fejem fölött forgott a kék ég, zengtek az érdes sugarak, Királyfi lettem én e percben, . a varázslattól szabadult, és sorra elmaradt mögöttem, a gyerekkor, a fák, a múlt. Elég! Állj! — hangzott a parancsszó , fIé, lefelé te..., s egy marok megragadta a tajtékos ló kantárfékjét, s elvágtatott vad irammal a parti rétnek, a nyeregben ringó legény, s mint aki szép álomból ébredt, álltam az utca közepén, sóvárogva és elbüvöíten, bensőmben mégis fájdalom; a ló felbukkant még a völgyben, majd eltűnt a domboldalon. Mikor láthatlak újra? Holnap? Holnapután vagy semmikor? Az évtizedek egyre múlnak, az idő utján száll a por. Egyszer tudom, hogy eljő értem, tűzkoszoríít hord homloka, száguld velem a messziségben. s nem térek már vissza soha?
